Csávossy György: Hervadás havában Concord Media Rt., Arad, 2006

Csávossy György legújabb verseskötete a Hervadás havában címmel jelent meg. A cím mindenképpen telitalálat, hiszen a könyv legtöbb verse a mulandóságot, az emlékezést, a nosztalgikus hangulatokat, a bágyadt őszi tájat, a halál közelségének élményét „énekli meg”. Valóban „megénekli”. Hiszen ezeknek a verseknek a költője számára a vers, a költészet még az a terület, ahol bátran kiálthat föl a Pegazusnak: „Szárnyas ló, / repítsd lelkemet, / mint a végtelent szomjazó költőket”. Számára a költészet kimerül a problémátlan rímelésben, az élet örök kérdéseinek megjelenítésében egy 19. századi költői nyelven. Amelyre jellemző például az archaizálás: „Oly váratlanul futott el az élet, / oly hűtlenül, mint a csalfa utcalány”. Olyan költészet ez, amelynek egyes darabjaival az emlékkönyvek lapjain szokás találkozni: „Sistereg az olaj, mint egykor / a forrongó ifjúság. / Lobog a tűz, a régi vágy, / parázs alatt rokkan a hamu, / akár a füstté vált élet.” Ráadásul mintha tudatosan tartózkodna minden eredeti gondolattól, mintha szándékosan törekedne arra, hogy – kis túlzással – ne legyen egyetlen sora sem, amelyet nem írtak már le legalább ezerszer előtte: „Ó, sok mindent eltemettünk, / mit régmúlt köve fed, / s egy tavaszi szél már elég, / hogy sírjából az emlékkép / felvillanjon és élőként / napokig ne feledd.”, „Talán a csillagokban / lehet csókod enyém, / s úgy távozol karomból, / mint hulló égi fény.” Egyébként a rímek, a versszakok, minden a helyén van, nem találkozunk képzavarokkal sem, de olyan érzés fog el minduntalan, hogy ezt már olvastuk valahol, hogy nem találunk a kötetben egyetlen eredeti sorra sem. Néha tanácsokat is ad a költő: „Annyi önpusztítás sodrában / van-e még megváltó sziget? / Ne add fel az utolsó percig, / míg ott a Kéz, mely segíthet.” Máskor olyan látomást közvetít, amely nem halad túl a 19. század végének lírai horizontján: „Felnevelted a gyermekeket, / mint minden jó édesanya, / de pelikánként tépted melled, / mikor az élet zátonya / kényszerített.”

Csávossy György versei gördülékenyen megírt hatásos, retorikus versek. Egy köteten keresztül képes működtetni a retorikát, de egy idejétmúlt nyelven egy idejétmúlt problematika jelenik meg. Valahol Reviczky Gyula és Tóth Árpád között lehetne megtalálni ennek a nyelvnek az eredetijét, annak egy gyenge visszfénye, mintha azóta semmi sem történt volna a magyar költészetben. Másfél évszázaddal ezelőtti nyelven írja újra Tóth Árpád Lélektől lélekig című versét: „Küldöd a tág éteren át / szerény remény vetélt szavát.”, József Attila Mikor az uccán átment a kedves című szövegét: „Mikor én a kedvesnek írok, / kizöldülnek a százados sírok, / a temető is virágot bont, / mikor az élet evoét mond.”, de Vajda János Húsz év múlva című verse is megjelenik: „Tüdő zihál, dobol a vér, / jégmezőn úr a fagyhalál, / s dermedt szemnek tükörén / a Mont Blanc csúcsa fényben áll.” De vajon mi értelme van azonos vagy éppen (József Attila esetében) egy jóval korábbi horizonton állva megismételni egy szöveget?

Hogy reménytelen és egyáltalán nem produktív eljárásról van szó, arról A mélyből című vers olvasása is meggyőzhet. Freud, Lacan, Žižek, József Attila, Pilinszky és Petri után 2006-ban így kezdődik ez a vers: „Vannak érzések, melyek / a lélek mélyéből / törnek fel.” Majd így folytatja: „Nincs előzményük, / nincs rájuk magyarázat.” Ez a naiv elképzelés, mintha semmi sem történt volna a 20. században legyen szó akár lélektanról, akár költészetről – a kötet egészén erős nyomokat hagy, s nem válik javára.