Canterburyben merít az emlékeiből

Három darabra szóló, a Royal Shakespeare Companyvel kötött nyolc hónapos szerződés kezdetén állt, amelynek 2020 márciusában a Covid vetett véget. Ugyanerre a sorsra jutott a Komáromi Jókai Színházban többszöri nekifutás után törölt próbafolyamat, amely Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című drámáját söpörte el.

A 2004-től Angliában élő, Pozsonyban diplomázott, majd egy évig a Jókai Színházban, két évadon át a budapesti Bárka Színházban játszó kassai színész másfél évtized után lépett volna ismét hazai közönség elé, ha a helyzet engedte volna. Szeptemberben kezdett el próbálni Komáromban, novemberben már dolgavégezetlenül repült vissza Leedsbe, ahol egy viktoriánus stílusban épült házban lakik.

„Két darabon dolgoztunk a háromból, az egyiket már csak hetek választották el a technikai próbáktól, amikor leállt az évad a Royal Shakespeare Companynél. Egyszerűen lehúzták a rolót. A harmadik darabot később kezdtük volna próbálni, de abból sem lett semmi. Le kellett állni. Komáromban ezek után óriási élménynek néztem elébe. Ismét a régi kollégákkal dolgozhattam, új impulzusok közepette. Élveztem nagyon. De minden nekifutásunk értelmetlenné vált. Munka nélkül maradtam minden síkon. Angliában ráadásul egészen más a szociális háló, mint otthon. A művészek nincsenek úgy biztosítva, mint Szlovákiában. Én produkciókra szerződöm, nem vagyok tag egyetlen társulatnál sem, s ennek egészen más vonzatai vannak. A Royal Shakespeare Company a már meghirdetett évi műsoráról vette le az említett három darabot, de Maria Aberg, a szezon kurátora, ötletadója mentette a menthetőt. Projekt Europa néven létrehozott egy új színházi társulatot, és átvette mind a három darabot. Vagyis új keretek között folytatjuk majd a munkát, de a tervek szerint csak 2022-ben vagy 2023-ban. Ez hosszabb folyamat lesz.”
Születőfélben van azonban egy újabb előadás, amelyet Canterburyben, a Marlow Színházban kezdtek el próbálni. Az augusztusi egy hét próba után még folytatják a munkát, de már „megmutatót” tartanak belőle.

„Canterbury csodálatos hangulatú város. Sokan Pasolini filmjéből, a Canterbury mesékből ismerik. A darab témája az emlékezés, a velünk megesett dolgok megidézésének különböző formája. A történet alapja annyira személyes, hogy teljes egészében az én családomról szól. Pontosabban arról, ami a nagyszüleimmel, a szüleimmel és velem esett meg. Születések, temetések, utazások, ünnepek és hétköznapok, ételek és ízek az emlékek tükrében. És hogy ki hogyan látja mindezt, hiszen ahogy mi magunk, úgy az emlékezésünk is változik az évek során. A rendezővel és a dramaturggal együtt írjuk a darabot. Még a próbák során is változik, formálódik a szöveg, mivel újabb és újabb ötletekkel állok elő. Interaktív előadásban gondolkozunk. A nézőket is be fogjuk vonni az előadás menetébe, vagy ha valamire nem jól emlékszem majd, akkor őket kérem meg, hogy segítsenek, egészítsék ki az én történetemet a sajátjukkal.”

A másik darab, amely ezekben a hetekben-hónapokban leköti, a pandémiás időszak eredménye. Élettapasztalataiból, élményanyagából születik, és két műfajt ötvöz: a monodrámát és a stand up comedyt. Több mint huszonöt év után a következő évadban ezzel tér vissza Kassára, a Thália Színházba, ahol a pályáját kezdte. Külön érdekessége a készülő darabnak, hogy különböző helyeken, három nyelven szólaltatja majd meg. Magyarul a Thália Színházban, szlovákul az ország más pontjain, angolul pedig a választott hazájában, vagy másutt a világban. Apa, anya, pia – ez a darab munkacíme.

„Igen, a Covid diktálta kényszerpihenő alatt kezdtem el írni. Semmi lényeges nem történt. Sehova nem tudtunk menni, semmiféle kreatív impulzus nem ért bennünket, csak ültünk itthon a feleségemmel. Azon töprengtünk, hogyan tudnánk hasznosan kihasználni az időt. Nem akartuk, hogy csak úgy elfolyjon az ujjaink között. Ő elvégzett egy tanfolyamot, mediátor lett, örül az új mesterségének, én meg elkezdtem írni. Régi vágyam volt ez a fajta alkotómunka. Mindig is szerettem volna kreálni valamit, ami tőlem indul, belőlem ered. Elkezdtem mindenféle könyveket olvasni, magammal foglalkozni, és rátaláltam pár olyan anyagra, amelyek ajtót nyitottak bennem, az ötleteim pedig hirtelen formát öltöttek. Jött valami, amiről kiderült, hogy egy érdekes előadás alapja lehet. Hosszú évek morfondírozása után azzal az erővel, amit a pandémia ébresztett bennem, felépítettem a darab vázát, a többi pedig már ment magától. Ha beindul egy kreatív folyamat, azt már nem lehet leállítani. Egy forgatást vagy egy színházi próbát szüneteltetni lehet, de a fantáziának, az erőnek, az ösztönnek nem könnyű megálljt parancsolni. Az utat tör magának, és teret követel. A jelek szerint most jött el az ideje az írói munkának.”

A színpadon vagy a pódiumon egyedül áll majd, de mint mondja, maga a téma ennél sokkal fontosabb, hiszen a világ minden táján érvényes és meg is jelenik. Hol jobban, hol kevésbé.

„Olyan előadást szeretnénk létrehozni Czajlik József rendezésében, hogy az egyidejűleg szórakoztasson, tanítson, közvetítsen és segítsen. Jól ismert problémákról beszélek majd, amelyekről sajnos nem beszélünk eleget. Nem tabutémák ezek, hanem csak tabusítottak. Szőnyeg alá söpörtek, mert kényelmetlenek, idegesítők. Nem tudunk mit kezdeni velük, ezért egy kézlegyintéssel vagy vállrándítással elintézzük őket. Közben vívódunk, gyötrődünk, mert nem hagynak nyugton bennünket. Ezzel kell élnünk, miközben a társadalom sem igazán akar foglalkozni velük. Mintha ez lenne egyszerűbb. Nem az alkoholizmus problémakörét boncolgatjuk, az csak indítógombja a darabnak. Az lesz érdekesebb, hogy milyen pokoli helyzeteket hív elő a családokban. A három nyelv pedig három csapathoz köt majd, és bizonyára háromféle előadást szül. Kihasználjuk az ebben rejlő lehetőségeket.”

Leedsi házában Lucskai Róbert ezzel a két darabbal felváltva foglalkozik ezekben a hetekben. Az egyiket érleli, mondja, a másikhoz még anyagot gyűjt. Közben várja a canterburyi próbák folytatását.

„Ma reggel óta zuhog az eső – szól nyugodt hangon. – Nem kell kimozdulnom. Zavartalanul dolgozhatok.”