Sok év után ismét Komáromban

Kneehigh Theatre, Complicite, Royal Shakespeare Company, Globe Theatre, English National Theatre… magyar színész angol nyelvterületen ilyen magasra őt megelőzően nem jutott még el. Kassáról jött a pozsonyi színművészeti főiskolára, ahol a színpadi játék mellett a mozgás érdekelte a leginkább, angolórája hetente egyszer volt, de bevallja, inkább csak járt az órákra, mintsem kitartóan tanult volna. Sajnálta is később, de akkor már Londonban élt, és gyorsan el kellett sajátítania a nyelvet.

Ki vagy mi szakította ki a Bárkából, hogyan került Angliába?

Gombrowicz Operettjét játszottuk. A Bárka krémje volt benne, Ollé Erikkel és Varga Anikóval együtt mi is nagyon élveztük az előadást. Ott ismertem meg Magyar Évát, mint színésznőt és koreográfust. Már a Merlinben dolgozott, amikor besegítettem neki egy kétszereplős darabban. Díszletet festettem, és kellékeket hajszoltam. A bemutatóra eljött a barátnője Angliából. Emma Rice, a cornwalli Kneehigh Theatre művészeti vezetője. Hajnali kettőkor már trikó nélkül táncoltunk, facsarni lehetett a vizet a ruhánkból. Másnap délelőtt Emma megkérdezte, eljátszanám-e Dionüszoszt a Bacchánsnőkben, amit ő fog rendezni Cornwallban. Éva bólogatott, biztatott, hogy mondjak igent, hiszen ismerte a társulatot, a várost, az egész gyönyörűséges megyét Délnyugat-Angliában. Ő már dolgozott ott korábban, dicsérte az ottani művészeket. Én jól éreztem magam a Bárkában, eszembe sem jutott, hogy majd fogom a bőröndömet és megyek. Végül mégis elfogadtam az ajánlatot. Ez 2004 tavaszán volt. Májusban már bekerültem egy kinti produkcióba, a Trisztán és Izoldába. Évad végén szerződést bontottam, nyár végén pedig elkezdtük a Bacchánsnők próbáit Cornwallban. Szöveg szerencsére nem volt sok, akció annál több. Főleg akrobatikus elemek, és énekelni is kellett.

Bátor fiú, nem sokat teketóriázott.

Fejest ugrottam anélkül, hogy tudtam volna, milyen mély a víz. De ez nem valami sekély vizű öböl volt, hanem az Atlanti-óceán. Nem fulladtam bele. A neheze viszont ezután jött. Játszani akartam. Bizonyítani. A nyelvből többet értettem, mint amennyit közölni tudtam. Próba közben sosem éreztem, hogy baj van. Ha nem értettem valamit, megkérdeztem. Kézzel-lábbal magyaráztam. Egyetlen instrukciót sem hagytam veszni. Mindenki kedves volt, szolgálatkész. Más volt a helyzet próba után, ha beültünk egy pubba. Vacsora után elindult a csevej, szóba jött például a horgászat, és nem mindenhez tudtam hozzászólni. Az emelt munkaszintű gondolkodásból átkapcsoltak köznapiba, felgyorsult a beszéd, és jöttek a gondok. Tíz-tizenöt perc után megtelt az agyam, elhallgattam, félrevonultam, és már csak néztem ki a fejemből. S ez így ment majdnem két évig. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy átálljak a kinti gondolkodásra. Fárasztó volt. De azután, hogy a szókincsem is gazdagabb lett, minden megváltozott.

Hány évet húzott le a cornwalli társulatnál?

Még ma is ott vagyok, de játszom másutt is. Cornwallban társulati tagként kezelnek, de a szabadságomat meghagyták. Van egy bázisunk a városban, egy kísérleti műhely, ahol a próbák zajlanak, a kész előadással pedig keresztül-kasul utazunk az országban és a világban. Ott mindenki szabadúszó, még akkor is, ha csapattag. Ha hívnak, megyek. Tizenhat éve számolnak velem.

Nem tudom elhinni, hogy innen már csak egy ugrás a Royal Shakespeare Company vagy a Globe Theatre. Ezek nagy múltú társulatok, ahová egy angol színésznek sem könnyű bejutnia.

Leedsben, Yorkshire megyében mutattuk be a Bacchánsnőket, de elvittük Newcastle-ba, Liverpoolba és Londonba is. A Kneehigh Theatre-nek nagyon jó híre van Angliában. A legnagyobb társulatok művészeti vezetői járnak megnézni az előadásainkat, hiszen tudják, hogy ott valami történni fog. Így találkoztam a Globe Színház művészeti vezetőjével, és épp akkor, amikor a következő évadot tervezték. Látott az előadásban, utána elbeszélgettünk, és meghívott a Globe-ba. Először csak azért, hogy nézzek körül. Elképesztő az építmény. A legutolsó szög is fából van. Angol tölgyből épült. Az oszlop, amely a mennyezetet tartja, két fa törzse, és mindkettő több száz éves, két ember tudja csak átölelni. A pincétől a padlásig mindent bejártam, megnéztem. Ha esik, ha fúj, ha tűz a nap, ott mindig játszanak. Mint Shakespeare idejében. A másik látogatás már próbára szólt. A viharba és a Periclesbe. Három csapata van a Globe-nak. Engem a White Rose társulat foglalkoztat. Minden bemutató után fehér rózsák borítják be a színpadot.

A tökéletes angol kiejtés ott is elengedhetetlen, akárcsak a Nemzetiben vagy a Royal Shakespeare Companyben. Bátorságból mennyi kellett ahhoz, hogy akár csak egy válogatáson megmutatkozhasson?

Ezzel nem is foglalkoztam. Ha arra kérnének, hogy a Towerból ugorjak a Temzébe, ugornék. Minden kétséget kizáróan.

Kikkel hozta össze a sorsa egy-egy produkcióban?

Játszottam már Kathryn Hunterrel, akit a Harry Potterből ismerhetnek sokan, vagy Corin Redgrave-vel, Vanessa Redgrave öccsével, akinek később magyarul énekeltem a kórházi ágyánál, és John McEneryvel, aki Zeffirelli legendás filmjében, a Rómeó és Júliában Mercutiót játszotta. Sajnos már ő sincs köztünk. Őrült pasi volt, de arany ember.

Másfél évtizede él a szigetországban. Lehet, hogy fél szívvel már angol lett?

Az életstílusukat, a gondolkodásukat fel kellett vennem. Csak az érzelmi világomat nem cseréltem le. A gondolkodásom magától átállt. Alkalmazkodtam a helyzethez. Mindenféle erőlködés nélkül.

Előfordult, hogy két próbaidőszak között egészen más foglalkozást űzött?

A mindennapok malma nem áll le egy percre sem. Ha nincs színházi elfoglaltságom, akkor más munkát keresek. Pénz, emberismeret, tapasztalat. Volt, hogy kávét főztem egy olasz vendéglőben. Úgy élek, ahogy egy angol színész él. Ha játszhatok, játszom, ha nincs munka a színházban, találok valamit máshol. Fasebész is voltam vagy nyolc évig, igaz, nem folyamatosan.

Fasebész? Ezt úgy értsem, hogy a fák doktora?

Igen. Kemény munka. Metszettem és vágtam.

Emberi módon, ahogy orvos nyúl a pácienséhez.

Ezért használja az angol a fasebész kifejezést. Lélektelenül a fához sem nyúlhat az ember. Kis cég alkalmazottja voltam, négyen dolgoztunk. Füvet is nyírtunk, sövényt is vágtunk. Főleg London délkeleti részén, ahol magánutak futnak, és fizetni kell, hogy ott közlekedhess. Ott lakik a Vaslady, Margaret Thatcher, az ország egykori miniszterelnöke, de az amerikai sztárok közül is többnek van háza arrafelé.

Mozgásszínészként egy operaelőadásba is bekerült, de játszott rádióban, játékfilmben és sorozatokban is.

A Vera már tíz éve fut a televízióban. Egy nyomozónő eseteit mutatja be. Én egy lengyel vendégmunkást játszom benne. Egy másik sorozatban a barátja gyilkosa után nyomozó orosz professzor voltam. Az Idegen John című rövidfilmben is egy lengyel férfi bőrébe bújtam. Munkavezetőként egy építkezésen.

Az amerikai kémtörténetekre épülő Mission: Impossible egyik részébe is beválogatták.

De aztán kivágták a jelenetünket. A nevem viszont szerepel a stáblistán.

Ki lett volna a filmben, ha látjuk?

Egy rosszfiú.

Tom Cruise közelében?

Sokat nem kaptunk belőle. Marokkóban, az Atlasz hegységben, a sivatag kellős közepén forgattunk. Reggel ötkor, szinte vaksötétben vittek ki bennünket a helyszínre, de mire odaértünk, perzselt a nap. Hat-fél hét körül már 35 fok volt, aztán 42. Tom Cruise helikopterrel érkezett, aztán átült egy kocsiba, az hozta jelmezben, és egész nap egyetlen jelenetet forgattunk. Kétszázötven ember volt a stábban, Tom Cruise-zal együtt négyen voltunk színészek. Ott fetrengett előttünk a homokban, szerepe szerint épp ki volt ütve, leesett a motorjáról.

A végső benyomás?

Alacsony. Állítólag speciális cipőt hord, hogy magasabbnak tűnjön. Egyébként abszolút profi. Kemény fiú.

Kinti életébe hogyan tudta beékelni a komáromi come backet?

Elmaradtak az előadásaim a vírus miatt. Mindent eltöröltek. Irigyelnek is az ottani kollégáim, hogy milyen szerencsés vagyok, mert visszahívtak Komáromba. A színház ugyan zárva van, a darabon dolgozhatunk, csak a bemutató dátuma kérdéses.

Annyi év után milyen érzés most Komáromban dolgozni?

Nehéz elhinni, hogy újra itt vagyok. Rengeteget utaztam a világban az elmúlt évek során. Állandó készenlétben vagyok, bármikor hívhatnak bárhová az öt színház közül, ahol játszom. A környezetváltozást megszoktam már. De ez most tényleg valami egészen más. A régi műhelyben, szeretett, rég nem látott kollégák között. Sok emlék köt Komáromhoz. Sokan kérdezik tőlem, hogy miért, Robi, miért jöttél haza? Őszintén mondom: a kollégákért, mert itt is komoly tehetségekkel játszhatok egy nagyszerű darabban, A mi osztályunkban. És magyarul! Egy ilyen lehetőséget nem hagyhattam ki. Hálás vagyok Gál Tamásnak, a társulat új igazgatójának, hogy gondolt rám, és hazahívott. Örülök, hogy ilyen kollégákkal oszthatom meg az életem egy részét. Nekem már ezért is megérte.

Egykori főiskolai tanárainak, Ferko Kovárnak, Peter Šimúnnak, Božidara Turzonovovának üzen valamit?

Božidara volt az anyánk, Peter a nagybácsink, Ferkóval szavak nélkül is értettük egymást. Köszönöm nekik a biztatást, a támogatást, a belém fektetett energiát, hogy megtaláltam önmagam, felismertem a belső világomat. Köszönöm nekik, hogy elindítottak ezen a páratlan úton.

A szerző a Vasárnap munkatársa