A mindennapok öt perce

Vasárnap volt. A középsővel pótoljuk a leckét. Nehéz neki figyelni, mert a totyogós korban lévő húga épp nyafogva próbálja közölni az anyukájával, mit is szeretne. Én, az anya meg persze a középsőre figyelnék, mert matekból új anyagot kell magyaráznom. Közben elkezdtem a vasárnapi menü gyártását is, de jelez a mosógép, hogy teregetni is kellene. Akkor meglátom, hogy három üzenet is pittyog a képernyőn, hátha fontos, meg kell néznem, mert ma engedik haza anyut a kórházból, és mivel nem tudtam érte elmenni, aggódom, minden rendben ment-e. A férjem a szinte télies hidegben térdel a termőföldet simítva, füvesítésben vagyunk, már a kertépítés fázisánál tartunk, igazából ő, nekem ebben nincs részem, nincs rá időm, de legfőképpen erőm. Szóval bekopog az ablakon, hogy főzhetnék kávét. A kicsi a pólómat húzza, mert még szoptatott baba, és anyatejet szeretne.

Öt perc az életemből. A mindennapok öt perce.

Annyira kimerülök mentálisan, olyan sok gondolat, teendő kerít hatalmába, hogy ráripakodok a tanuló gyerekre, mert azt látom, nem figyel. De hisz ez teljesen természetes! Önmagamat látom benne, azt hiszem, nekem is volt kislányként figyelemzavarom, legalábbis a fókusz megtartása kihívást jelentett. Visszagondolok arra is, amikor anyukám velem bánt így, nekem kellett megélnem a félelemmel vegyített szorongást, vajon mi lesz ebből: csak kiabál, vagy majd máshogy is büntet? A mai napig minden sejtem befeszül, az emlékezés is elég hozzá. Nehéz kijönnöm ebből a helyzetből, legszívesebben egyre hangosabban üvöltenék mindenkivel, de úgy érzem, az sem lenne elég ahhoz, hogy megkönnyebbüljek.

Egy pillanat töredéke alatt visszaveszem a hangerőt, és ránézek a kisfiamra, akin látom a félelem jeleit. Lehajolok, hogy kipakoljam a mosógépből a ruhákat, ezekkel a mozdulatokkal próbálok visszakapaszkodni a valóságba, lélegzem, és elmondom először magamnak, hogy elég vagyok. Hogy eleget teszek, hogy sok ez egy emberre, hogy fáradt vagyok, mert nagy a család, és nagyok az érzelmi terhek. Behunyom a szemem, és az orromon veszem a levegőt. Senkit sem szeretnék bántani.

Kimegyek a kisfiamhoz, belenézek a szemébe, és bocsánatot kérek, amiért kiabáltam vele, pedig látom, igyekszik. Megköszöntem, hogy olyan együttműködő, és elismerem, hogy most ez a részemről teljesen felesleges kirohanás volt. Átölel, megbocsát. Folytatjuk a leckét.

Nagy barna szemeivel rám néz, és azt kérdezi: „Anya, van valami, amit nekem nem mondasz el, de nehéz a szívednek?” Bámulok a szempárba, csak azt tudom mondani: néha sok a feladat, néha, mint most, azt érzem, kevés vagyok. „És neked, kisfiam?” – visszakérdezek, teret adva arra, hogy ő is ventiláljon. „Nekem is nehéz – mondja –, néha széttörik a szívem, amikor kiabálsz velem.”

Öt perc az életemből. A mindennapok öt perce.

Este a férjem kérdezi, hogy vagyok. Mondom: robbantam, sok volt, nagyon nehéz ennyi folyamatot egyedül vinni. Neki is nehéz, máshogy, másban. Tudom, mondom.

Mindenkinek van ez az öt perc az életében.