Milyen kár, hogy a világ teremtőjét és megváltóját összekeverjük Disney Dzsinijével

Hiába kötöttünk csomót a zsebkendőnkre és hiába számoltuk ki újra és újra, mennyit kell még aludni a nagy napig, mintha valami nem lenne meg, aminek nagyon is meg kellene lennie. Kitakarítani a házat? Megvan. Tojásokat festeni? Az is megvan. Fonott kalács, sárgatúró, főtt sonka? Már tálalva is az asztalon. Nem kell nagyon meglepődni azon, hogy ez a szerencsétlen tévedés velünk is megesett. Kétezer év óta sokakkal megtörtént, hogy arra sem emlékeztek, mire kellene emlékezniük.

Teológus koromban a húsvéti ünnep egyet jelentett a legációval. Legáció során a teológusok és a teológák felkeresnek egy-egy gyülekezetet és a felek kölcsönösen megegyeznek arról, hogy együtt fognak szolgálni az ünnepek alatt. Mindenki jól jár. A teológusok gyakorlatot és tapasztalatot szereznek, a szolgáló lelkipásztorok pedig egy kicsit pihenhetnek. Igen ám, de van egy ennél sokkal fontosabb hozadéka is az ilyen legációknak, kiküldetésnek. A húsvéti ünnepeket az egyetemi éveim alatt nem a családommal töltöttem, hanem a fogadó gyülekezet családjához, avagy egyik gyülekezeti tagjához költöztem be pár napra. 

Közösen étkeztünk, közösen szolgáltunk, a szabadidőben együtt fedeztük fel a falu kincseit. Egy szívvel, egy lélekkel voltunk a templomban, és amikor húsvétvasárnap megtörtük a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültünk az ételben; dicsértük Istent, és valóban úgy éreztem, hogy kedvel minket a falu egész népe. (ApCsel 1,46-47) Évről évre, húsvétról húsvétra megtapasztaltam, hogy milyen érzés távol a családomtól, belecsöppenve egy idegen környezetbe ünnepelni a keresztyénség legnagyobb ünnepét, Jézus Krisztus feltámadását.

Ez az örömhír az, amire bár egyre kevesebben emlékeznek, mégis mindannyiunknak jól a szívünkbe kellene zárni a tényt, hogy Jézus által van örök életünk. A negyven-napos böjti időszak vége felé elérkezik a nagyhét. Azért nagyhét, mert nagyon fontos események történtek ezen a héten a keresztre feszített és feltámadott Jézussal és Jézus által. Virágvasárnap bevonult egy szamárcsikó hátán Jeruzsálembe, ahol királyként fogadták. Másnap és harmadnap elment a templomba, ahol azt látta, hogy mindenféle emberek kereskednek és kapzsiskodnak Isten szent hajlékában, és a vallási vezetők is mintha teljesen téves úton járnának. Szerdán Jézus egyik tanítványa elárulta a Messiást, mert nem olyan volt, amilyennek ő szerette volna látni. Ki volt az a tanítvány? Nem is igazán számít. Akár mi magunk is lehettünk volna. 

Nem tesszük-e meg mi is ugyanezt minden alkalommal, amikor Isten nem azt teszi, nem azt adja, amit mi szeretnénk vagy éppen egészen váratlan lelki kihívások elé állít minket? Máris rázzuk az öklünket és káromoljuk Istent, mert ugyan ki más tehetne a mi szerencsétlenségünkről? Milyen kár, hogy a világ teremtőjét és megváltóját összekeverjük Disney Dzsinijével. Csütörtökön megmosta a tanítványai lábát, pedig az a rabszolgák feladata volt akkoriban. Majd mielőtt elfogták Őt, a tanítványokkal együtt elfogyasztották az utolsó vacsorát. Pénteken kihallgatták, elítélték, kigúnyolták, megkínozták, keresztre feszítették majd három órán át sötétségbe borult a föld. Isten Fia meghalt.

Értem és miattam halt meg. Jézus Krisztus legyőzte a halált, húsvét-vasárnap feltámadt a halottak közül így annak semmi ereje és hatalma nincs már azok felett, akik az életüket Isten kezébe teszik le és mindenben rá hagyatkoznak.

Azokon a húsvéti legációkon nem idegen emberekkel ünnepeltem, hanem a testvéreimmel, akik hozzám hasonlóan nem tudnak és nem is akarnak Isten nélkül élni. Aki egyszer megtapasztalta, hogy milyen az, amikor az univerzum teremtője fogja a kezét, többet nem szeretné elengedni. A testvérekkel a templomban, majd a húsvéti asztal mellett találkozva egymást emlékeztettük arra, amiről sokan azt is elfelejtették, hogy emlékezniük kellene rá. Jézus Krisztus, Isten Fia azért halt meg, hogy számunkra a halál ne fenyegetést, veszélyt és elmúlást jelentsen. Jézus Krisztus, Isten fia, azért támadt fel, hogy számunkra a halál annyit jelentsen, mint másnak az elalvás. Bár ma lehunyjuk a szemünket, holnap új napra virradunk és ez így folytatódik egy örökkévalóságon keresztül. Az örömhírre emlékezve így köszöntötték régen egymást a keresztyén emberek húsvét reggelén: Feltámadt az Úr! Bizonnyal feltámadt! Jézus mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” Jézus ma is azt kérdezi tőled: „Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25-26)

Áldott feltámadást kívánok minden ébren levő és emlékező testvéremnek!

Gríger Krisztina dunaszerdahelyi református tiszteletes