Búcsúkoncert után

Kedden este együtt énekelt öreg és fiatal, több generáció. Azt hiszem, nincs nagyobb elismerés annál, mint amikor közel ötvenezer ember kívülről fújja a dalokat.

Sosem voltam Illés-rajongó, legalábbis nem tartom magamat annak. Ennek ellenére ott voltam az utóbbi 15 évben minden egyes fellépésén. Pontosan nem tudnám megfogalmazni, miért éreztem úgy, ott kell lennem. Talán, mert szeretem a zenét. Az igazit, amely picit hozzám is szól. Igen, én szeretem az Illést. Az összes nagylemezét, kivétel nélkül. A recsegős bakeliteket, amelyeket egy rég köddé vált csajom hagyott nálam. Arra már nem emlékszem, hogy szándékosan rejtettem-e el előle a lemezeket, amikor a holmiját pakolta – de ez nem is fontos. Ha netán felbukkanna, letagadnám, hogy nálam maradtak. Pedig a ’69-es Illések és pofonok című már minden egyes dalnál megakad.

Kedden éjjel végleg lezárult a fejezet. Sőt, már májusban, a dobos, Pásztory Zoltán halálával. A zenészek nagyon elszántak, úton-útfélen búcsúkoncertről beszéltek, de meggyőződésem, hogy senki sem róná fel nekik, ha néhány év múlva meggondolnák magukat.

Hihetetlennek tűnik, hogy az Illést most láttuk utoljára a színpadon. A koncerten mögöttem álló 60 év körüli asszonyság is megjegyezte, hogy beleőrül, ha arra gondol, soha többé nem lesz lehetősége visszaszámolni. Mert ő bizony számolta a napokat a fellépés előtt. Mint a karácsonyra váró kisgyerek.

Szóval, nem vagyok Illés-rajongó. Csupán szeretem az Illést. És végtelenül tisztelem a zenészeket. Még azt is tiszteletben tartom, ha komolyan gondolták a búcsút. (puha)