Bódító illatú drasztikus vágóhíd

Azért nincs egyébként különösebb értelme az összehasonlítgatásnak, mert más az olvasás élménye és más a filmnézés élménye. Nem vagyok benne biztos, hogy helyénvaló dolog egy film nézésekor pontosan ugyanazt az élményt elvárni, mint amit annak irodalmi alapjától – az olvasás során – kaptunk. Mindössze azzal érdemes számot vetni, hogy a rendező képi eszközökkel azt a szellemiséget és érzelmi töltetet teremtette-e meg, amelyet az irodalmi alap képvisel, illetve hordoz.

A Parfüm írása és megfilmesítése közti viszony attól más, mint egy szokványos történetelbeszélő mű esetében, hogy Süskindnek sikerült olyan, szinte már a nyelv fölött álló médiummal vegyített kommunikációs eszközzel közvetítenie regénye tárgyát, a tökéletes parfüm elkészítésének folyamatát, hogy kivételes módon illatélményeket tudott nyújtani. Tom Tykwernek pedig – nem véletlen, hogy három évig készült a film – sikerült képi eszközökkel „újraírni” ezt a tömény illatsztorit, vagyis ugyanazt az intenzív élményt tudja nyújtani, mint a regény. Aki olvasta az irodalmi művet, ismeri a történetet, aki nem, annak kár lenne ecsetelni a cselekményt – ezzel csökkenteni az átélés intenzitását –, mert a német rendező munkája olyan felkavaró, olyan monumentális, olyan illúzió, amely mindvégig szinte fizikai tapasztalást jelent, s amelyet meg kell nézni. Ez ugyanis egy különös csemege a kortárs filmkínálatban: a német rendező nem a számítógép egerével szkennel egy lélektelen, sekélyes comicsot vagy a valóságtól elszakadó leporellófilmet, hanem egy értékálló rokokó rémtörténetet „fest”, amely széles réteg számára fogyasztható úgy, hogy némi fogalmat nyújt arról, mi is a képkultúra.

Tykwer különös képességekkel megáldott rendező: „hipnotikus” képességéről már A lé meg a Lola című mozijában is ízelítőt adott: stilizált-szaggatott, idegesítően vibráló mozgással fejezi ki a veszélyt, s viszi át a nézőre a főhős zaklatottságának érzését. A Parfümben ugyanezt teszi: úgy kelt illúziót, hogy a nézőt különféle technikai eszközök – ilyen-olyan szemüvegek – alkalmazása nélkül is „interaktívvá”, intenzív érzékelővé tudja tenni.

A 18. század Párizsában vagyunk, ahol a történet főhősét a legkegyetlenebb, rothadóan bűzlő világban, a halpiacon hozza világra egy kofaasszony, aki a csecsemőt bevágja a szétmálló szemétbe. A felsíró gyereket, akinek a Jean-Baptiste Grenouille nevet adják, megmentik. Lelencházba kerül, majd rabszolgamunkára, miközben csupán a szaglásával kommunikál a világgal. Az illatok iránt olyan fogékonysággal áldotta meg a sors, hogy az embereket egy hatalmas szerelmi orgiába bűvölő illatművésszé fejlődik. Őrült zsenialitásával megteremti a legmámorítóbb parfümöt. Egyetlen szépséghibája van a dolognak. Mivel érzésekkel és saját testének illatával nem tud kommunikálni környezetével, főleg nem tud szeretni, abszolút természetes dolog számára, hogy abból a „matériából” nyerje a tökéletes parfüm illatesszenciáit, amelyért bele-beleszagolva a mocsoktól fortyogó Párizs levegőjébe, mint egy lepkegyűjtő, végigcikázik a fél városon. S ez a „matéria” egy csodálatosan szép vörös hajú lány – számára az emberek is csak illatokból álló anyagok. Jean-Baptiste Grenouillet elsőként a vörös hajú lány illatát akarja üvegcsébe zárni. S elkezdi lassan parfümösszetevő illóolajjá párolni a városka (ekkor már nem Párizsban vagyunk) legszebb hölgyeit.

Bódító illatú drasztikus vágóhíd az egész film, melyben Jean-Baptiste Grenouillet a nőket tökéletes illattá alakítja át, mégis furcsa módon (megmagyarázhatatlan hipnotikus erővel érik el ezt az alkotók) mindvégig drukkolunk ennek a félkegyelmű zseninek, hogy megtalálja azt a csodát, amit keres.

Lenyűgözőek a képek, olyanok a felvételek, mintha minden egyes kocka egy németalföldi festő ecsete alól került volna ki. Lenyűgözően hitelesek a helyszínek, gyomoremelő a naturalisztikusan bemutatott tömény nyomor, ugyanakkor mámorítóan fenséges a szép, mint ahogy titokzatosan vonzóak a parfümgyártó-műhelyek. És minden hatást felerősítő, intenzívebbé tévő a zene. A gyilkos illatművészt fiatal, tájainkon egyelőre ismeretlen színész, Ben Whishaw alakítja, akinek olyan a fizikuma és az aurája, hogy megbabonáz vele: mindvégig a javát akarjuk, még a kivégzési jelenetben is valamiféle csodában reménykedünk.

Apropó, kivégzési jelenet: innentől mintha egy másik film kezdődne. De sebaj, fogjuk fel úgy, mint egy bonuszként kapott mámorító illatcseppet.