Bobos & The Frozen Dozen: Eosphoros

A lemezborítón pentagram, a fényes korongon kilenc dal – ezt teszi le rövidesen Erik Procházka, azaz Bobos, illetve a The Frozen Dozen a karácsonyfa alá.

Hogy milyen a sorrendben harmadik Bobos-album, mely nemes egyszerűséggel csak az Eosphoros címet viseli? Olyan, mint a koronghoz nevét kölcsönző görög mitológiai alak lehetett, akit gyakran Phosphorosként is emlegetnek, és akit a zsidó-keresztény kultúrkör Luciferrel, a bukott angyallal azonosít; légies, könnyed. Eosphoros ugyanis a hajnal istennőjének, Eosnak a fia volt, aki minden reggel elhozta a világosságot a sötétbe borult világba.

Valami hasonlót hozott el Bobos, valamint zenésztársai a hazai könnyűzene huzamos ideje sötétbe borult világába, melyben – egy másik bluesmant, Hobót idézve – „akárhogy is fáj, bárki lehet sztár”. A tárgyalt banda esetében ez az attitűd szerencsére kimarad, hiszen a blues, amelyet a The Frozen Dozen képvisel, kiterjedt rajongótábora ellenére is megmarad réteg- és klubzenének, és ez így is van rendjén. Semmi trendi, semmi hajbókolás a közízlés előtt, vallja egyre több jó ízlésű, általam nagyra becsült fiatal blueszenész, avagy „nyomjuk a bluest, a világ nem érdekel...!”

A címadó dallal indul a korong; ez az a szám, amelyből a már említett légiesség legjobban lejön; a hosszan lebegtetett intró után már-már azt vártam, hogy Sting szól majd hozzám, de nem! Bobos jól ismert, végtelenül nyugodt, néhol mégis hátborzongató hangja közölte velem: eljött az ideje, hogy az ember visszatérjen az ősi, az ébredés előtti állapotába, és elhittem neki.

A meditatív állapotot idézi a korong következő, Closer címet viselő dala is, míg a harmadik és a negyedik dal Robert Johnson Me and the devil bluesának szabad átköltéseként is felfogható. A bluesban nincsenek megkötések; ettől szabad ez a zene, így az interpretálás módját csupán a zenész hozzáállása, valamint képességei határolják be – de Boboséknál ez valahogy nem kategória.

A talking blues, azaz az elbeszélő stílusú előadás jegyében szól a The way in című szerzemény, ám a következő dal, a Who már sokkal feszesebb ritmusú, progresszív hangszerszólókkal fűszerezett „költemény”. Az Again&again címet viselő szerzemény kemény basszusokra és dobalapra épített, szokatlan felfogásban hangszerelt szakmunka; a lemez utolsó, Freedom című száma pedig ismét csak egy hangokba öntött meditáció.

Nem kevesebb, nem több – enynyi. Ötven percet és hat másodpercet kitevő felemelkedés, elmélkedés, lebegés, melyet Bobos és a The Frozen Dozen együttes – Juraj Višinský, Dušan Strapec és Lengyel „Hosszú” István – Oskar Rózsával, ifjabb Pribojszky Mátyással és Milan Tökölyvel szövetkezve követett el. A negyedik The Frozen Dozen album címe szerintem csakis Katarzis lehet...

A teljesség kedvéért idekívánkozik, hogy a lemezvásárló nagyérdemű közönség az Eosphoros mellé – a csomagolás részeként – kap még egy fényes korongot, melyen Jana Kirschner, Peter Lipa és Bobos foglalják össze negyvenhat percben, kilenc szerzemény erejéig a blues legjavát – Robert Johnson, Steve Winwood, Sippie Wallace, Willie Dixon, Luis Jordan, Duke Ellington, Barney Bigard, Irving Mills és Aleck „Rice” Miller szerzeményeit. Aki jól viseli Lipa énekstílusát, jutalmul gyönyörködhet Kirschner előadásában, akinek szerintem vétek a blueson kívül másra is pazarolnia a hangját...

Az Eosphoros bemutatója december 21-én lesz a pozsony-ligetfalui Klub za Zrkadlom nevű intézményben, mely – úgy tűnik – végérvényesen a hazai blues (és más, nem kimondottan tömegműfajok) fellegvárává vált. Megjelenés nyakkendő nélkül, csak „eoszphórikus” hangulatban!