Az éneklés varázslatos öröme

De több éves csengettyűs múlttal a háta mögött hogyan is lehet tárgyilagos az ember? Töredelmesen bevallom, ma is előfordul, hogy azon kapom magam: a Csengettyűben tanult dalok valamelyike szól a fejemben. Pedig már (kimondani is szörnyű) negyedszázada is van, hogy a kórus tagjaként énekeltem őket. Emlékezetes, meghatározó élményeket köszönhetek a Csengettyűnek. Egyik-másiktól ma is összeszorul a torkom, ha visszagondolok rá. Hogy menynyi szépséget rejt magában a közös éneklés, milyen csodálatos, (legalább) tíz centivel a föld felett lebegtető pillanatokat lehet átélni akkor, ha egy nehéz és szép kórusmű „úgy igazán” megszólal, hány kellemes, vidám, izgalmas vagy éppen megrázó perccel gazdagodhat az ember a közös utazások, fellépések során, milyen sikerélményekben lehet része, erről – biztos vagyok benne – minden egykori és mai, összesen csaknem hétszáz csengettyűs tudna mesélni. Valószínűnek tartom, hogy sokuk emlékei összecsenge(ttyűz)nek az enyémekkel.

Mi az, ami megmaradt, vagy ami élénken él bennem? Akkoriban már jó pár éve működött, és komoly munka folyt az énekkarban Éva néni vezetésével (csak most, felnőtt fejjel tudatosítom, mennyi energiát rejthetett filigrán alkata, hiszen a mindennapos pedagógusi munkája és három gyerek nevelése mellett még erre is jutott ideje és ereje). Azoknak, akiknek jó (vagy elfogadható) hangjuk volt, többé-kevésbé „kötelező” volt énekkarra járni, de ez nem is baj, hiszen ugyan melyik gyerek tudatosítja tíz-tizenegy évesen, miért jó neki, ha a többiekkel együtt énekelhet? Amikor azonban már benne él egy ilyenfajta énekes lelkű közösségben, többnyire óhatatlanul „megfertőződik”. (Vagy ahogyan Éva néni fogalmazta meg: „Ebben annyi szépség, annyi öröm és annyi élmény van, akár énekesnek, akár tanítójának, hogy ez mindig erőt ad mindenkinek ahhoz, hogy legyőzze a nehézségeket.”)

Nekünk, gyerekeknek időnként a próbák jelentették a nehézségeket. Nem mindig voltunk megfelelően „programozva” arra, hogy minden idegszálunkkal egy-egy új dal elsajátítására figyeljünk. Amikor erről beszélgettem a közelmúltban Éva nénivel, egy kicsit ennek az időnkénti szétszórtságnak a védelmét vettem ki a szavaiból, amikor megjegyezte, hogy egy híres pedagógus szerint tulajdonképpen minden tanulás egyfajta „erőszakfolyamat”. „De az a gyerek – fűzte hozzá – aki öt éven keresztül énekel a kórusban, megtanul figyelni, összpontosítani, toleránssá lesz mások iránt, megtanul együtt örülni vagy akár haragudni, megtanulja becsülni a másik munkáját, mert tudja, hogy a másik munkája nélkül az övé semmit nem ér.” Ehhez már csak anynyit tehetnék hozzá: áldozatok, erőfeszítés nélkül eredményeket sem lehet elérni. És minél több munkát, energiát fektetünk valamibe, annál nagyobb az öröm is, ha az igyekezetet siker koronázza.

Nem tudom, hogy ez alatt a harmincöt év alatt pontosan hány kórusmű szerepelt a Csengettyű repertoárján. Ezért csak egy „hozzávetőleges kerek számot” kockáztatnék meg: rengeteg. A magyar és az európai zeneirodalom igazi gyöngyszemei sem hiányoztak közülük. Voltak olyan darabok, amelyek első hallásra belopták magukat a szívünkbe, élvezettel szívtuk magunkba minden egyes ütemét, és a fellépéseken is mindig nagy örömmel énekeltük őket. Voltak olyanok, amelyek csupán „közepes kedvencnek” számítottak. És akadtak olyan kórusművek is, amelyek váratlan meglepetéseket tartogattak. Ma is élesen bennem él az, amikor Kodály Zoltán A magyarokhoz című kórusművét tanultuk, amellyel nagyon nehéz volt megbirkóznunk. Nem igazán élveztük a tanulását. Nehéznek, unalmasnak találtuk. Mi tagadás, Berzsenyi verse, amelyet Kodály megzenésített, nem éppen tíz-tizennégy éves kamaszoknak íródott. De meg kellett tanulnunk, hiszen az érsekújvári Csengő Énekszón, a magyar énekkarok országos fesztiválján az adott évben ez volt a kötelező versenyszám. S amikor Érsekújvárott – a hagyományokhoz híven – a fesztivál végén valamennyi résztvevő énekkar felvonult a művelődési központ színpadára, hogy közösen adja elő ezt a kötelező számot – megtörtént a csoda. (Igaz, mi, apró csengettyűsök már attól is meg voltunk illetődve, hogy karmesterként maga a legendás Vass Lajos állt elénk, akit addig csupán a televízióban láttunk.) Olyan elemi erővel szólalt meg a dal, hogy mindenkit magával ragadott. Olyan mámorítóan zengett, hogy az ember azokban a pillanatokban egy picivel jobbnak érezte magát és beleborzongott az örömbe, hogy mindennek a szépségnek a részese lehet. Ma is jó visszagondolni rá. (Vass Lajost megidézve egy pillanatra ismét fáradhatatlan karnagyunknak adom át a szót: „Csodálatos dolog, hogy volt nekünk egy Vass Lajosunk. Mert ha ő nem lett volna, akkor magyar kórusok sem lettek volna. Ő vert belénk lelket. Szakmai tudást nem sokat adhatott nekünk, mert nem járhatott gyakran, nem aprózhatta fel annyira az életét. De ha ő szólt nekünk tíz mondatot, az elég volt három évre. Azért van most is olyan sok magyar kórus Szlovákiában, mert ő itt volt és segített.”) Jó visszagondolni azokra az utazásokra is, amelyekben a Csengettyű révén volt részünk. Olyan helyekre járhattunk, ahová más körülmények között, magánemberként talán nem mindannyian juthattunk volna el. Vagy legalábbis nem hagytunk volna magunk után „hangos névjegyet”. A fellépések, kirándulások színhelyein nem csak nézelődtek az énekkar tagjai. Éva néni soha nem hagyta ki, ha egy templomot meglátogattunk, hogy ne terelje össze a kórust, és ne énekeljünk el egy odaillő dalt a repertoárból. Csak úgy, a magunk kedvére, örömére. És elégedett büszkeséggel zsebeltük be a körénk sereglő látogatók érdeklődő pillantásait, amint megálltak és hallgatták, ahogy a sok gyerekhang betölti a teret.

Felidéződik bennem a lámpaláz, amely egy-egy fellépés, verseny előtt kerített hatalmába bennünket, amikor felvonultunk a színpadra, és minden idegszálunkkal arra figyeltünk, nehogy elrontsunk valamit: egyszerre kezdjünk, időben lépjünk be a szólamunkkal, és tisztán énekeljünk, jaj, csak nehogy becsússzon egy hamis hang. Hogy megmutathassuk, mit is tudunk. Együtt izgultunk, de elsősorban bizonyára mindenki magáért, hogy ne valljon szégyent. Éva néni valószínűleg mindig sokszorosan jobban izgult – minden gyerekért külön-külön.

Kicsit irigykedve gondolok most azokra a volt és mostani csengetytyűsökre, akik március 27-én, ezen a jeles születésnapon (ilyen szép magas korról annak idején, amikor a kórust megalapította, Homolya Éva néni, saját bevallása szerint, még álmodni sem mert) ott voltak a kassai Művészetek Házában az ünnepi hangversenyen (a gimnázium ugyancsak évfordulós, 15 éves leánykarával, valamint a vendég Csermely kórussal és a pécsi Leöwey Klára Gimnázium Leánykarával egyetemben) és együtt énekelhettek, együtt örülhettek, együtt emlékezhettek a régi meg az újabb időkre. Jó lett volna újra ott állni közöttük. Mert együtt énekelni mindig varázslatos öröm.