Az arab tulajdonnevek és közszók átírása

Mind a magyarországi, mind a hazai magyar nyelvű sajtó munkatársainak gyakran okoz fejtörést a nem latin betűs írású arab tulajdonnevek és közszavak átírása. Az akadémiai helyesírás (A magyar helyesírás szabályai. Tizenkettedik, szótári anyagában bővített lenyomat. Akadémiai Kiadó, Budapest 2000) sem nyújt számukra valós segítséget, nem foglalkozik ugyanis konkrét arab nevek és szavak átírásával, csupán az idegen írásrendszerű nyelvekből átvett szavak írásmódjával kapcsolatban fogalmaz meg néhány általános szabályt. S bár a szabályzatot kifejtő Helyesírás c. kötet (Osiris Kiadó, Budapest 2004) részletesen közli az egyes arab betűk megfelelő magyar jelölését, példaanyaga mellőzi a sajtóban napi rendszerességgel előforduló arab személy-, illetve földrajzi neveket. E névcsoport írásmódjára vonatkozólag mind a mai napig a több mint negyedszázada megjelent Keleti nevek magyar helyesírása (Akadémiai Kiadó, Budapest 1981) c. kézikönyv tartalmazza és magyarázza a leghasználhatóbb átírási szabályszerűségeket.

Mindenesetre jó, ha tudjuk, hogy az „arab nyelv” elnevezés az ún. klasszikus arab nyelvet jelenti, amely egységes írásbeliséggel rendelkezik. A különböző arab országok beszélt nyelvváltozatai azonban az egyes országokon belül vidékenként is eltérőek lehetnek, s mivel ezeknek nincs önálló írásrendszerük, nem is alakulhattak ki bennük normalizált, standardnak számító ejtésformák. Ennek alapján érthető, hogy még az azonos eredetű és használatú nevek írása, illetve ejtése is változó lehet aszerint, hogy melyik arab országban használják, pl.: az időszakos folyómedret a klasszikus arabban vádinak, az észak-afrikai arab országokban vednek, Szudán arabul beszélő területein pedig vádnak nevezik (l. Keleti nevek magyar helyesírása, 111. o.). Emellett azt is fontos megjegyezni, hogy az arab írásgyakorlat általában nem jelöli a rövid magánhangzókat, amely szintén nehezíti az átírást.

A fentiek következtében az arab nevek magyar helyesírásában két alapvető szempont érvényesül. Azokat a tulajdonneveket, amelyek a 19. század előtt élt neves személyiségekre vonatkoznak, valamint a hagyományos történeti, vallási és egyéb kifejezéseket a klasszikus nyelv ejtési szabályai szerint írjuk. Ezeknek a szavaknak az írásakor az egységes arab írásképből kiindulva a magyar hang- és betűállománnyal visszaadható, a klasszikus arab kiejtésnek megközelítően megfelelő magyar átírás elvét követjük. Az újabb keletű, az önálló arab nemzeti államok kialakulásának korából, valamint a napjainkból származó – azaz a 19–21. századi – névanyag helyesírásában azonban már nem az íráskép, hanem az egyes arab országokban általánosan használt ejtésforma alapján járunk el (vö. uo. 108-111. o.). Az átírásban ugyanakkor fontos szerepet játszik az arab nyelv hangtanának két jellemző szabályszerűsége is. Az első az ún. szótagszabály, mely szerint az arabban az írott szövegben minden szótag mássalhangzóval kezdődik, még ha ez nem is jelenik meg mindig az átírásban, pl.: (a)hl=család, (i)sztimára=űrlap. S mivel az arab írás egyik sajátossága, hogy a rövid magánhangzókat nem jelöli, a fenti szabály felismerhetővé teszi, hogy a hosszú magánhangzókat, illetve a mássalhangzókat egyaránt jelölő jelek melyik olvasatban fordulnak elő. A másik szabályszerűség szerint az arab különböző nyelvváltozataiban a hangsúly a hátulról számított első hosszú szótagra, ennek hiányában pedig általában az első szótagra helyeződik (pl. kitáb=könyv, tabíb=orvos) (vö. Helyesírás 267. o.).

Konkrét arab tulajdonnevek és közszavak átírt alakjaival következő írásunkban foglalkozunk.