Anyacsavarók, modorcsőszök, marslakók

Nézem a dobozt. Az időjárás-jelentés felhős tekinteteket és borús arcokat ígér, ráadásul nyugat felől egyre több sűrű és sötét válságsó érkezéséről tudósítanak a digitális műholdfelvételek. Jön a Túlélés továbbgerjesztett változata, a Kísértés, amelyben szerelmespárokat próbálnak meg elválasztani egymástól, május 1-től pedig a mindannyiunkat jócskán megbabonázó Belépés. Közben a kiválasztottak (egyre ritkuló) serege ücsörög a Villa Nulla (amely, ugye, dehogyis apácazárda!) kényelmes kanapéján, s méla unalommal tanulmányoz bennünket. Milyen különösek is vagyunk mi itt kint, a kamerák másik oldalán, így összezárva! Néha a rácson át kinyújtanak nekünk egy banánt, s őszinte mosollyal arra biztatnak, bírjuk ki még valahogyan ezt a kis hátralévő időt, amíg ők elfogynak – és mindent visznek. A „valóság” megragadására, s a más „háztájija” körüli söprögetésre persze máshol is akad alkalmunk. Az Anyacsavar című tévéműsor gondoskodik róla, hogy ne érezzük magunkat elanyátlanodva akkor sem, ha a szomszéd sóból ezer meg ezer mobiltelefonba csimpaszkodó fürge kis ujj kiszavazza eddigi kedvencünket. Ha valaki még nem látta volna, itt két család tíz napra „kölcsönadja” egymásnak az anyukát, mi pedig megleshetjük, vajon be tudnak-e illeszkedni egy távoli család – az övékétől gyakran más logika, más törvények, szokások, illemszabályok szerint működő – mindennapjaiba? Milyen megpróbáltatások, viták, kényes helyzetek, mulatságos epizódok várnak rájuk? Hát, mivel a „hétköznapok” gyakran unalmasabbak a monoszkópnál is, tulajdonképpen semmilyenek. De sebaj, majd „besegít” a rendező, instrukciókkal látja el a Heti Hetes sztárjait is megszégyenítő trágársággal beszélő felnőtt szereplőket, s a mesterségesen kiagyalt konfliktushelyzetek miatt a végén az egész egy amatőr szereplőkkel felvett ízetlen tévéjátékra emlékeztet. Hát ennyit a valótlanságról, amit a Nagy Testvér – nem titkolt további (ember)kísérleteinek előjátékaként – mostanában „valóságnak” nevez.

Nézem a dobozt. Most, hogy a legtöbb csillaggal büszkélkedő hatalom a Mars meghódítására készül, amelynek felszínén ügyes kis gépezetek lapátolgatják a homokot, bizonyíték után kutatva, hogy a vörös bolygón valamikor létezhetett élet, leporoltak néhány napszélfútta régebbi celluloidot. H. G. Wells rémálmán (Világok háborúja) persze nem sok kedvünk volt kacagni, annál inkább lazított fegyelmünkön a Marslakó a mostohám (ó, az isteni Kim!) és a most szombaton sugárzott Kedvenc marslakóm című bohóság. Ez utóbbiban a szenzációs, önálló élettel bíró űrruha szövege és mozgása engem kissé a „gumiarcú” Jim Carrey stílusára emlékeztetett.

Nézzük a dobozt. És mert ilyen jók vagyunk, vagy talán pont azért, mert jómaradak, péntekenként leckét vehetünk a hétköznapi viselkedés alapszabályaiból is. A Jómodor@huúú! című produkció segít minket ebben az mtv1 műsorán. Nem mondom, öröm néhány régen nem látott idősebb színészt ismét a képernyőn üdvözölni, de rejtély, hogy miért egy ilyen didaktikus, se kvíze-se-máza hablatyba öntötték őket. Enyhén szánalmas és mulatságos, ahogy az epizódok végén – mint egy vírusrágta számítógépes oktatóprogramban – a gyengébbek kedvéért ismét felidézik a „nagy” pillanatokat, ahol őszintén fel kell szisszennünk, s a képernyőn szemünkbe villogó felirattal együtt fennhangon megkérdezni magunktól és családtagjainktól: Ez jó modor?

Nézem a dobozt. Sajnos, a Magyar Televízióban ismét véget ért a rajzolt figurák korszaka (most épp Pom-Pom és Kukoriék „pályafutása” tört derékba), és Birkaman professzor és Kriszta nővér vette át a terepet. Félreértés ne essék, nem az ősrégi Klinika-epizódok újravetítésével van bajom (hiszen az már úgy kellett, mint betegnek az új egészségügyi reform), hanem az bánt, hogy mindezt a gyerekek rovására tették, akik „a pancsika előtt” megszokták és várták ezt a közszolgálati tévé által nagy kegyesen rájuk szánt húsz percet. Mese nincs, kedves elnőtt (sicc!) barátaim! Kikapcs.