Ahol a kutyák is családtagok

Pálék háromszobás lakótelepi lakásban laktak Érsekújvárott, amikor 1995-ben megvették első kutyájukat. – Lányunk, Bea mindig kiskutyáért könyörgött. Hallani sem akartunk róla. Robi, a férjem azt mondta, hogy a mi lakásunkba kutya nem teheti be a lábát, mert mindent tönkretenne, és csak a gond volna vele. Hasonló véleményen voltam jómagam is, szeretem a rendet, a tisztaságot. Én is egyre csak azt hajtogattam, hogy nálunk állat esetleg a mosógépben lakhatna, mert örökké suvickolnám, s a gépből is csak a fejét dughatná ki, ha körül akarna nézni – nevet a háziasszony. – Anyósom unokája pártját fogta, mondván, ha már kistestvérről nem gondoskodunk, legalább kutyával lepjük meg, különben ő ajándékozza meg eggyel.

Az első fajtiszta shih-tzu kölyökkel az egyik baráti család látogatásakor találkoztak, aki azonnal levette a korábban szigorú elveket hangoztató édesapát és édesanyát a lábáról, az akkor hatéves Beáról nem is szólva! Nyomban el is határozták, ha már kutya, kizárólag ez a fajta. ĺgy került hozzájuk a három hónapos, törzskönyvezett Bonko. – Azonnal valamennyiünk kedvence lett. Mindenhová magunkkal vittük, nem akartuk soha egyedül hagyni. Beöltöztettük Bea régi bébiholmijaiba, télen kötött sapkában, lábzsákban húztuk a szánkóban. Éjjelente a lábunknál aludt az ágy végében a hálószobában.

A tenyésztők, akiktől Bonkót vásárolták, nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, amikor Pálék újra meg újra tanácsért fordulak hozzájuk. – Olyannyira jó barátság alakult ki köztünk, hogy második lányunkat két éve ők keresztelték. Komaasszonyomtól tanultam meg, milyen gondozást igényel ez az állat, hogy szép csillogós legyen a szőre. Vitaminokat, fésűket ajánlott, és megmutatta, hogyan fésüljem szakszerűen az állatot. Később a tenyésztéssel kapcsolatban is sok jó tanáccsal ellátott.

Természetesen akadtak, akik előítélettel viseltettek a lakásban való kutyatartás iránt. A család mindig mindenkit figyelmeztetett, aki látogatóba készült hozzájuk, hogy számítsanak a kis négylábúak társaságára. – Egy régi osztálytársnőm utólag bevallotta, hogy félt, vajon milyen látvány fogadja majd nálunk. Kellemesen meglepődött, pedig akkor négy kutyánk és három kölykünk volt éppen...

A háziasszony elővigyázatosságból naponta fertőtlenítő tisztítószerrel mossa végig a padlót az egész házban, időközben ugyanis falura költöztek, egy tágas családi házba. Amikor még munkanélküli volt, naponta hat órát fésülte az egyik kutyát, amelyikkel kiállításokra, versenyekre járt. A sok plusz munkának meg is lett az eredménye: rengeteg győzelmi oklevél, számtalan díj és serleg díszíti ma a nappali egyik sarkát. A legtöbb gondozást mindig a kicsik igényelték, a kölyköket kétóránként kellett odatenni szopni, majd szobatisztaságra nevelni őket...

– Egyéves volt Bonko, amikor vettünk mellé egy szukát, Misit, hogy ne legyen egyedül. A harmadik shih-tzunk, Megi már kimondottan kiállításra volt nevelve. Bárki jött is hozzánk, őt nem simogathatta. Bajuszát naponta frissen fásliztam, a fülénél hosszúra lenőtt szőrét befontam két copfba. Hozzászokott, tűrte a hosszú fésülést. Amikor újra dolgozni kezdtem, le kellett nyírni a kutyákat, nem volt időm a szakszerű gondozásukra. Az egész embert igényel.

2001-ben az édesanya válaszút elé került, várandós lett ugyanis második kislányával, Mónikával. Mindig úgy képzelte, képtelen lenne megválni a kedves négylábú családtagoktól, ám az a gondolat is erősen foglalkoztatta, hogy az újszülött mellé illenek-e állatok a házba. – Hiába tudtam, hogy rendszeresen féregtelenítjük őket, tiszták és be vannak oltva, minden kismama félti gyermeke egészségét, én is szorongtam. Komaasszonyom viszont biztatott, azt mondta, hogy nem lesz semmi baj, gyönyörű egészséges kisbabám fog születni. A kutyák tehát maradtak...

A postás gyakran hoz fényképet azokról a kutyusokról, amelyeket Páléktól vásároltak az új gazdik, mert az egykori tenyésztők szeretik továbbra is figyelemmel kísérni a kölykök sorsát. Kiállításokra már nem járnak, időközben a tenyésztést is abbahagyták, ám azt mondják, otthon mindig lesznek kutyáik. A mára kétéves Mónikának pedig teljesen természetes, hogy négylábú barátai bent élnek velük a házban. – A kicsin látom, mennyire jó neki, hogy szeretgetheti őket. Azt gondolom, ha minden családban lenne valamilyen állat, szebb volna a világ... – mondja végszó gyanánt az édesanya.