A Rembrandt-kezek

A szentpétervári Ermitázs látogatói különös dologra figyelhettek fel 1986. július 26-án. Az egyik leghíresebb, bibliai témát ábrázoló Rembrandt-festmény, A tékozló fiú hazatérése előtt kényelmes karosszékben üldögélt egy idősödő úr. A részletekben elmerülten gondolkodott, meditált, töprengett. Valószínűleg a múzeum dolgozói tudták csupán, hogy nem más ő, mint a holland pap író, Henri Nouwen. A szentpétervári galéria igazgatójával való ismeretsége tette lehetővé számára e nem mindennapi tárlatlátogatást, e különös kiváltságot. Kevesen ülhetnek ugyanis órákig egy festmény előtt, hogy látásukkal, lelkükkel, szellemükkel együttesen hatolhassanak be lényegébe. Ám e négyórás „üldögélés” eredménye A tékozló fiú hazatérése című könyv lett, melynek zárszavában a szerző megállapítja: „Amikor négy évvel ezelőtt elmentem Szentpétervárra, hogy megnézzem Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festményét, alig sejthettem, mennyire azt kell majd élnem, amit akkor láttam. Lenyűgözve állok azon a helyen, ahová Rembrandt juttatott. A térdelő, rongyos fiatal fiútól az álló, előrehajló, idős apához vezetett el engem. Arról a helyről, ahol az áldásban részesülök, elvezetett az áldás helyéig. Amint saját, öregedő kezeimre nézek, tudom, hogy azért kaptam őket, hogy kitárjam azok felé, akik szenvednek; hogy azok vállán nyugtassam, akik hozzám jönnek; s hogy áldást kínáljak, mely Isten végtelen szeretetéből fakad.” Nekünk ez isteni szeretet megértéséhez nem kell fotelba ülnünk a Téli palotában, hiszen bőven elegendő, ha az e vasárnapi szentmisén állva ugyanazzal a figyelemmel belehallgatunk az evangéliumi olvasmányba, mely aprólékosan leírja a szerető apa és a súlyos kudarcot vallott fia találkozását. Nézzük csak egy kicsit alaposabban: ez az öntudatos fiatalember először tulajdonképpen élve temeti el apját, mégpedig azzal, hogy kikéri tőle örökségét, mintegy a sírba küldve őt. De mintha ez nem volna elég, az előreörökölt vagyont örömlányokkal kótyavetyéli el: mit az apja nehéz munkával összegyűjtött neki, azt ő olcsó örömökben könnyen szétszórja. Nyomorúsága a disznók óljában csúcsosodik ki, mikor nincs már más vágya, minthogy ő is jóllakjon a moslékból.

Ám az apa, visszatérése után, mégis zokszó nélkül öleli meg fiát. Nagylelkűségét Rembrandt az ölelő kezek szokatlan megkülönböztetésével ábrázolja: az egyiket jellegzetesen férfiasra festette meg, a másikat nőire. Nouwen számára ez volt a legmeglepőbb felfedezés: „Amint felfedeztem az apa két keze közötti különbséget, egy új jelentésvilág tárult fel előttem. Az apa nem egyszerűen egy nagy pátriárka – apa és anya is egyben. Egy férfias és egy nőies kézzel érinti meg fiát. Az apa megtart, az anya simogat. Az egyik megerősítést ad, a másik vigasztal. Valóban Isten ő, akiben férfiség és nőiség, apaság és anyaság teljes mértékben jelen van.” Az egyház az őszinte gyónást követő feloldozás által mindenkinek ilyen ölelést kínál, aki úgy dönt, hogy viszszatér az Atya házába (Egyház az Atya háza). Isten-Atya, Atya-Teremtő a Szentlélek különféle ösztönzése által hív mindenkit, jelenjék meg a láthatáron, hogy magához ölelhesse, befogadhassa, megújíthassa. Főleg a nagyböjti időkben ismétlődik a gyóntatószékekben gyakran ez a jelenet: és én feloldozlak...! Megbocsátok neked a nagyvonalú anyai-atyai szeretettel.

Amikor az író távozni készült a kiállítóteremből, odament a fiatal teremőrhöz, és megpróbálta neki kifejezni háláját, hogy olyan sokáig elviselte társaságát. „Ahogy szemébe néztem a nagy orosz tányérsapka alatt, olyan embert láttam, mint amilyen én vagyok: aki fél, de erősen vágyik arra, hogy megbocsátást nyerjen. Csupasz, fiatal arcáról nagyon kedves mosoly sugárzott. Visszamosolyogtam rá, és biztonságban éreztük magunkat.”

Ha a kép látványa ekkora nyugalommal tölt el, mekkora békességgel kecsegtethet az élő, mindörökkön újra meg újra megbocsátó Isten! Micsoda kár halogatni a hazatérést...

A szerző római katolikus pap