A néző fönnakad a hálóban

Az igazán tartalmas művészi alkotások legmélyebb rétegeihez a befogadónak általában csak némi tudatos rásegítés révén sikerül közelebb kerülnie. Ezért az alkotó primér célja sokszor a figyelemfelkeltés. Ehhez többnyire valami meghökkentőt kell produkálnia. Olyat, amely megállítja, és a mű elmélyültebb vizsgálatára készteti a nézőt.

Szabó Ottó – akinek a komáromi Limes Galériában ma 17 órakor Behálózva címmel nyílik tárlata – szintén a föntiek végiggondolása révén jutott arra a következtetésre, hogy új utakat kell keresnie: „A mozgóképek és az akciók világában élőket ma már percekre sem lehet megállítani egy-egy falra szögezett vagy emelvényre emelt képzőművészeti alkotás előtt, amelynek a mondanivalója mélyen a felszín alatt rejlik, és nem azonnal érthető, mint például egy fogkrémreklám. Gondolkodni és elmerengeni valahogy nem nagyon szeret a ma embere” – állapítja meg a mindeddig grafikusként és festőként ismert alkotó. Nem elegendő azonban felcsigázni a figyelmet, arra is ügyelni szükséges, hogy a későbbiekben se lankadjon. Ez okból a japánoknál a képek többnyire le vannak takarva: véletlenül se lehessen futólag rájuk pislantani és megszokni a látványukat.

E kettős kihívásnak próbált megfelelni Szabó Ottó is, amikor megalkotta térgrafikáit. (A szokatlan szóösszetétel magyarázata önmagában rejlik: grafika – térben elhelyezve.) Persze Szabó nem a klaszszikus kétdimenziós rajzot helyezte el a térben, hanem a rajz vonalait, melyek közé a néző fizikailag is beléphet, és ekként maga is a mű részévé válhat. Szabó Ottó ujjnyi vastag drótokat vágott, hajlított, illesztgetett, hegesztett. A templom valamikori szentélyét behálózzák a lelógó, felfelé törekvő szerteindázó vonalak. A színes reflektorok fényének hatására pedig mintegy felmásznak a falra, és újabbnál újabb grafikai képeket alkotnak. A háromdimenziós absztrakció minden szögből szemlélve más-más arcát mutatja. Megragad, és sokáig nem ereszt el.