A művész mint terrorista

Hubay Miklós Kívül Magamon című kötetének megjelenése ünnepi pillanat volt mindazok számára, akik legalább minimális vonzalmat éreznek az antik kultúra világa iránt. Meggyőződésem, hogy a Nero játszik című dráma minden idők egyik legjobb dramaturgiájú magyar tragikomédiája. A trónutódlás kérdéseitől egészen a kora keresztény kommunikációs-bölcseleti dilemmákig széles skálát átfogó darab Tacitus és Suetonius, illetve a Legenda aurea egyes elemeinek felhasználásával készült (pl.: Nero lenyel egészben egy békát, hogy férfi létére átélhesse az anyaság örömeit), de legalább ilyen jelentőségű Petronius Saty?ricon című regényének érezhető jelenléte, mely a „realizmusnak” álcázott komikus túlzások modern lélektanisága révén is láthatóan sokat adott Hubaynak. Ugyancsak a források közé számít Seneca fergeteges humorú paródiája Claudius halál utáni, „isteni” kalandjairól, a Tökkéválás című túlvilágvízió, melynek dramatizált betanítása maga a második jelenet. A rítusparódia és a politikummal egybemosódó teatralitás ragyogó nyelvi elevenséggel jelenik meg. Szó sincs itt viszont Seneca Octaviájának költői méltóságáról vagy a Monteverdi-féle Poppea-történet barokk happy end-centrizmusáról. A dráma szerkezetéről Bruno Maderna későbbi operája, a Satyricon ötlik az eszembe, illetőleg a Fellini-féle filmpoéma: a történetmesélés kerekségét az össztörténés hatalmas ívű narratívája fogja össze, melyet azonban nem a szerző rág a szánkba, hanem mi magunk alakítjuk ki azt, s ezáltal elkerülhetővé válnak az előirányzott értelmezések és a didaktikusság réme. A zsarnok (vagy a zsarnokot remekül játszó színész) pedig elpusztíthatatlan, a bergsoni örök visszatérés logikáját követve újra meg újra szereplőjévé válik a történelem színpadának: „Aki volt, aki nincs, noha van”.

Hubay kötetének egyik sajátos verziója a kiegészítésként vagy egyfajta pótlásként kialakított dráma: ilyen a Szophoklész csonka Oidipusz-trilógiájába vir?tu?álisan illeszkedő A Szphinx című egyfelvonásos, melyben a Szphinxszel való küzdelem gyakorlatilag a szörnyként megjelenő anya racionális és érzelmi hatalmával való szembenézés dominál. Ugyanilyen típust képvisel a Nyomkeresők, azzal a különbséggel, hogy gyakorlatilag egy csonka Szophoklész-darab kiegészítése. A 410 sornyi antik töredék az egyetlen antik szatírdráma-maradvány, melynek zseniális humora és különös tárgya igazi csemege: Szophoklész kiváló komédiaköltőnek tűnik, s Hubay kiegészítései után a Nyomkeresők sziporkázó bohózat lesz a kis Hermészről, aki zseniális módon feltalálja a zenét és megajándékozza vele az emberiséget. A Búcsú a csodáktól egy Szophoklész-életrajzból vett iszonyú esemény drámai megjelenítése: a nagy drámaíró fia, Iphón elmebeteggé nyilváníttatja apját, aki egy Oidipuszról szóló új drámával tisztázza magát a vád alól (Oidipusz Kolónoszban). Az apa–fiú szembenállás hatalmi és érzelmi univerzuma mellett a freudi Oidipusz-komplexus játékba hozása adja a drámai feszültséget. Kár, hogy ez a mélylélektani darab még sosem került színre. A Túszszedők az antikvitás univerzumába helyezi a terrorizmus lélektanának vizsgálatát: hogyan lesz része egy emberi identitásnak a terrorista magatartása, és milyen módon befolyásolja az a negatív kiválasztottságérzet a történelem alakulását? Oresztész történetét látjuk újrajátszódni azzal a szerzői invencióval, mellyel annak idején Euripidész nyúlt a mitikus vagy történeti tárgyakhoz. A költő vagy szerző valamiféle verbális terrorista, aki szétrobbantja a megkövült tradíciót, hogy valami újat hozzon létre.

(Hubay Miklós: Össze?gyűjtött drámák, I. kötet., Kívül Magamon, Elektra Kiadóház, 2004.