A modern pokol víziója

Umberto Eco és Robert Vacca gondolatmenete annyira megdöbbentő, hogy bizonyos részeit érdemes szó szerint idemásolni: „Az Egyesült Államokban egy szép napon a közúti és a vasúti közlekedés egyidejű zavarai miatt a váltószemélyzet nem jut el egy nagy reptérre. A túlórázó irányítók idegességükben hibáznak, két óriásgép összeütközik és egy nagyfeszültségű vezetékre zuhan, a feszültség más, túlterhelt vezetékre tevődik át, s olyan mérvű áramkimaradás következik be, amilyet pár esztendeje New York már átélt.” Ismerős? De a modern pokol víziója még folytatódik: „Mivel esik a hó és járhatatlanok az utak, a gépkocsik iszonyú felfordulást okoznak; a hivatalokban nyílt lángoknál melegszenek az emberek, sok épület kigyullad, a tűzoltók pedig nem tudják megközelíteni és eloltani a tüzet. Menetoszlopok masíroznak a hóban, az utak mentén mindenütt halottak hevernek.”

Ugye, mennyire hihető? Pedig van benne egy alapvető hiba. Eco világképe itt tökéletesen ateista, rálehelt a New Age, ami eléggé meglepő egy olyan szerzőtől, aki Aquinói Tamás esztétikájának magyarázatával kezdte tudományos karrierjét, és akinek filozófiáját éppen azért tartjuk modernnek, mert párhuzamos, tehát folyamatosan bővíthető rendszerben szokott gondolkodni, nem lezárt struktúrákban. Lehet, ez is modern középkor-érzetünk része, amennyiben a határozott kijelentések hiánya szándékosan hagyja bizonytalanságban az olvasót. Eco ugyanis maga írja ugyanebben a tanulmányban, hogy a „kulcsszó: a bizonytalanság”.

Miért éppen a középkor a hasonlat? Hiszen lehetne akár az ókor (például a szabadosság tekintetében), akár a reneszánsz (életöröm – Keep smiling!), akár a kora újkor is (az is a permanens forradalmak kora volt). Az ok kettős. Eco mint tudós egyrészt a középkorhoz ért leginkább, másrészt mert tipológiailag korunk valóban a középkorral mutatja a legtöbb hasonlóságot. Az összefüggések időnként közérthetőek (a korai középkorban várakba húzódtak a tehetősek, ma elfalazott lakóparkokba; a helyi hatalom nem törvényekre, hanem személyes szövetségekre épül), máskor áttételeken keresztül valósulnak meg (például a vallásban az általános nem-hitet fölváltja a mindent-hit). Mindegyikük nagyon félelmetesnek látszik.

Az olasz professzor lenyűgöző érvrendszerének – itt és a kötet további tizenhárom tanulmányában is – része politológia, történelem, vallás- és kultúrtörténet, filozófia stb., vagyis mindaz, ami összefoglalóan a kultúrantropológia műszóval írható körül. Kritikája nem kerüli el a modern divatáramlatokat, a tömegtájékoztatás vadhajtásait, a Superman-mítoszt, na meg az esztelen Tolkien-rajongást („Szorgalmasan tanulják Ilúvatar fiainak, a Quendeknek, az Atánoknak, Valínornak, Melkornak nevét, csupa olyan adatot, amelyet ha az iskolában kellett volna megtanulniuk, rögtön elfoglalták volna az egyetemet vagy a gimnáziumot”).

Összességében azonban a tizennégy írás minősége meglehetősen változatos. A fentiekben részletezett Az új középkoron kívül van köztük gyöngyszem (Szent Tamás dicsérete, 1974) éppúgy, mint merő spekuláció (Mennyibe kerül egy remekmű? 1983), úgyhogy nem csoda, ha a könyv szerkesztése az erőltetettség érzetét kelti. Mivel a címadó tanulmány eredetileg 1972-ben íródott, nem kétséges, miért vélte aktuálisnak a kiadó 2002-ben piacra dobni a könyvet. Katasztrófatervek Bin Laden előtt is léteztek, csak azóta a készültség még intenzívebb, vagy ha a problémát az Eco-féle médiafelfogásba illesztjük: szeptember 11. óta minden katasztrófa még érdekesebb!

Arról azonban nincs vita, hogy a fő problémát mindnyájan érezzük. Ki kételkedik benne, hogy minden idők legmaterialistább világában abszolút illúzióban élünk? A tévé lebilincselő valóságában megkülönböztethetetlen egymástól most és itt, és valljuk be, egy ideje fogalmunk sincs, mit látunk. Az idősebbeknek egyértelműen egy felbomló társadalmi struktúra a miénk, habár a fiatalok számára a decentralizáció természetes. Eco a záró tanulmányban (Gyerek még az idő, 1991) utal is erre a generációs különbségre. Minden kort – mondja, – amelyben élünk, csak a húszévesek látják szépnek, a kilencvenévesek már rothadófélben lévőnek vélik. Nos, én nagyon kételkedem ennek a könyvnek sok igazságában.

(Umberto Eco: Az új középkor, Európa Könyvkiadó, 2002)