A minőség élő garanciája

Steve Buscemi (1957) már a puszta jelenlétével is dob a filmen rendesen. Van náhány „kate?gória”, amelyben verhetetlen. Zseniálisnak akkor látja őt az ember, amikor vele csap le a mennykő, vagy az elfuserált fazont, a kínnal és zavartsággal párosuló ürességet, tehetetlenséget, céltalanságot hozza. Színészként olyan filmek tették híressé, mint a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény, a Mystery Train, a Csapnivaló, a Desperado, a Nagy Lebowski, a Fargo, a Kávé és cigaretta, a Románc és cigaretta. Jim Jarmusch, Joel Coen, John Torturro, Tom DiCillo, Robert Rodrigez – csak néhány név a sok közül, akiknél a legnagyobb labdába rúghat. De már ő maga is ír, rendez, sőt producerként is tevékenykedik. Pedig messziről jött a képbe. Éveken át főállású tűzoltó volt New Yorkban. A közösséget, az ottani csapatmunkát időnként még most is visszasírja. S hogy bármikor képes lenne visszaállni régi kollégái közé, azt azzal is bizonyította, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után önkéntes tűzoltó?ként jelent meg régi munkahelyén, ahol egykor négy évet töltött. Védősisakban, egyenruhában, bakancsban egy héten át, tizenkét órás műszakban társaival együtt kereste a túlélőket a World Trade Center romjai alatt. Ha kamerát látott, váratlanul feltűnt forgatócsoportot, észrevétlenül odébbállt. Nem akart nyilatkozni, „megszólalni”, drámai helyzetben jó pontokat szerezni. Nem azért ment, hogy felhívja magára a figyelmet, a mundér becsülete mindennél fontosabb számára. Filmes munkáihoz is így viszonyul. Teljes odaadással. Nem a szerep nagysága – a feladat minősége érdekli. Nem egy történetben rosszarcú mellékszereplőként, kiszámíthatatlan, mindenre kész fazonként jelenik meg, de a leggyakrabban mégis a besorolhatatlan, megmosolyogtató vagy elképesztő hétköznapi figurákat szállítja. Rendezőként (Facér Jimmy, Állati kiképzés, Bárbajnokok) pedig a legegyszerűbb emberi történeteket láttatja nem kis iróniával, a helyzetek fonákját is ragyogó érzékkel megmutatva.

Tom DiCillo Csapnivaló című remek mozidarabjában épp egy New York-i rendezőt alakít. Testhezálló szerep, mondhatnánk. Igen ám, csakhogy ő Nick Reve-ből is emlékezetes figurát eszkábál. Első filmjét forgatja a pasi, de semmi sem úgy megy, ahogy azt legszebb álmaiban elképzelte. A főszereplőnő magánéleti zűrjei miatt képtelen megtanulni a szöveget, partnere, a szőke bájgúnár egyfolytában művészkedni akar, a stáb olyan messze van a profizmustól, hogy az egyszerűen hervasztó, ami elromolhat, az el is romlik, az operatőr az öngyilkosság széléről rohangál vissza a kamera mellé, a rendező pedig a poklok poklát éli meg, miközben most kellene valami nagyot létrehoznia. Steve Buscemi a téboly határáról tudósít utánozhatatlan arcjátékkal. Nagyon kevés olyan színésze van Amerikának, aki ennyire elevenen lélegzik a vásznon, és minden történetben valami meglepővel tud szolgálni – ő köztük is a legjobbak egyike.

Karlovy Vary idei fesztiválján két filmben remekelt. Tom DiCillo Elkábulva című új filmjében egy New York-i paparazzót játszik. Ismerős fazon. „Nagyvadra” vadászik. Minden vágya arról szól, hogy elcsípjen egy sztárt, sőt, ha lehet, akkor valami szokatlan helyzetben. Órákon át várakozik teljesen értelmetlenül, hátha… aztán mégsem! Idős szülei semmibe sem veszik idegölő munkáját, szerelme, felesége nincs, egy ilyen foglalkozáshoz aligha képes alkalmazkodni egy társ. Hősünk bele is törődött már ebbe a helyzetbe, ezért is nyújtja segítő kezét egy húszéves vidéki srácnak (Michael Pitt), aki nagy tervekkel állít be New Yorkba. Toby színész akar lenni, jól kereső sorozatsztár, ehhez kell neki a fotós ugródeszkának. Előbb csak bekéredzkedik, aztán szép lassan befurakszik az életébe. Asszisztense lesz, kollégái tömegében megbízható „úttörője”. Már jól elvannak együtt, koszt és kvártély az egyik oldalon, kellemes lelki társ a másikon, amikor élve az első adódó lehetőséggel, Toby hirtelen lepattan a fotósról. Nem hagyja cserben, csak éppen elindul a maga útján, és ügyesen megkapaszkodik. Az ismeretlen srácból egyszer csak felkapott sztár lesz, a fotós meg marad a kordon innenső oldalán. És megint megy minden a régiben. Ácsingózás esőben, szélben, s a nagy remény, hogy egyszer talán mégis, s akkor az majd sok pénzt hoz, és az üres, lepukkant kis fészek a sorvasztó magánnyal. Egyetlen arcrezzenés mögött a bénító tudat, a végtelen kiszolgáltatottság. Buscemi egy?sze?rűen lenyűgöző a szerepben, minden poénját az adott helyzet szüli, s pillanatok alatt képes váltani. Komédiából úgy csap át drámába és fordítva, hogy az ember nem akar hinni a szemének, miközben lélekben teljesen összeforr vele.

Ugyanilyen briliáns teljesítményt nyújt az Interjúban is, amelynek nemcsak az egyik főszereplője – rendezőként is ő jegyzi a filmet. Itt egy cinikus háborús tudósítót alakít, egy vérbeli riportert, aki most egészen más, tőle idegen feladatot teljesít. Kollégáját helyettesítve egy teleregény istenített sztárjával kell interjút készítenie. Egy étteremben várja a csinos szőkeséget, de akárhonnan fut is neki a beszélgetésnek, minden irányból falakba ütközik. Vagy valami dőreséget kérdez, vagy mellélő, vagy újra és újra elárulja felkészületlenségét. A színésznő egy ideig tűr és feszeng, eleinte még mosolyog is, hiszen van ebben a helyzetben valami szörnyen nevetséges, később azonban egyre feszültebb, majd egyre idegesebb lesz. Amikor teljesen az agyára megy a pasi, otthagyja és elrohan, ám szabadulni így sem tud tőle. Olyannyira nem, hogy a végén ő maga hívja fel a lakására, hogy kezdjék elölről, hátha másodszorra menni fog, hiszen a férfi fontos lapot képvisel, egy jó interjú pedig még magasabbra repítheti őt. Két különböző habitus, két külön világ, két, egymástól merőben eltérő alapállás. A beszélgetés most is döcögve indul, egy adott ponton azonban történik valami, s már nem az kérdez, akinek kérdeznie kellene, s a kérdések mögött is válaszok vannak. Két ember lelkileg csupaszon vergődik az éjszakában, egy elképesztő sodrású párbeszéd sistergő szójátékai egészen közel hozzák őket egymáshoz, de ne gondolja senki, hogy ez már egy romantikus szerelmi történet kezdete. Az újságíró nem szeret bele a színésznőbe, és fordított felállásban sem mondható el ugyanez. Annál sokkal izgalmasabb fordulat következik a filmben, amit Steve Bu??scemi rendezőként is nagy?sze?rűen old meg. Nem is emlékszem, mikor láttam legutóbb ilyen filmet, amelyben két színész szinte csak végigbeszélgeti a történetet, és a néző mégis úgy érzi, itt csak úgy zajlanak az események. Sienna Miller a színésznő szerepében és partnereként Buscemi azonban olyan remekül játszanak, hogy egyedül is képesek lekötni a néző figyelmét, anélkül, hogy az észrevenné, a rövid éttermi jelenetet követően végig egy helyszínen vagyunk, mellékszereplőknek pe?dig se híre, se hamva. Ehhez persze nem is kell más, csak két lebilincselő személyiség. Sienna Miller pályája eddigi legjobb alakítását nyújtja, Buscemi pedig most is a tőle megszokott maximumot hozza.

Le kell, hogy írjam: zseniális művész. A minőség élő garanciája.