Goldstein Sándor: Megélni a jég hátán is!

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944-ben kezdődött a zsidó lakosság gettóba zsúfolása, majd fokozatosan indultak velük a transzportok az auschwitzi és más koncentrációs táborokba. A holokauszt görög eredetű szó, jelentése teljesen elégő áldozat. A legismertebb holokauszt a második világháború idején a német kormány által eltervezett és végrehajtott népirtás, amely elsősorban a zsidók, később más népcsoportok ellen irányult, mint például a cigányok, az oroszok, a lengyelek, a fogyatékkal élők, a homoszexuálisok és a politikai vagy vallási ellenállók ellen. Azért szerveznek idén sok helyen megemlékezéseket, hogy a hatmillióra becsült európai zsidó és további 3-5 millió áldozat emlékét megőrizzék.

Goldstein Sándor két holokauszt-túlélő fia, Pereden született 1947-ben, gyermek- és fiatalkorát itt töltötte, majd 1985-ben családjával Chicagóba vándorolt. Azóta is sokat tesz azért, hogy fenntartsa a kapcsolatot szülőfalujával, régi barátaival. 2017-ben az ő segítségével, Darázs László helyi képviselő kezdeményezésére emeltek emlékművet Pereden az egykori zsidó temető helyén és a régi síremlékeket felújítva, rendbe téve azokat sorba rendezték. A Peredről elhurcolt 170 zsidó lakosból 144-nek a nevét sikerült felkutatni, ezek olvashatók az emlékművön, köztük Goldstein Sándor családtagjaié is. Egy külön emléktáblát készíttetett édesanyja családtagjairól, akiket Tallósról hurcoltak el, azon tizenegy név szerepel. Az idei megemlékezés is az ő érdeme, amely ugyancsak ennél az emlékműnél volt. Ezzel kapcsolatban emlékeztetett, az emlékműveken olvasható nevek embereket, életeket jelentenek, nem csak számok vagy statisztikai adatok, mindegyikük megérdemli, hogy emlékezzünk rá.

Tanuljunk a múltból

Azt szerettük volna megtudni tőle, miért tartja fontosnak, hogy fenntartsa a kapcsolatot szülőfalujával, miért vállalta önként a feladatot, hogy megőrizze az egykori peredi zsidó közösség emlékét. Goldstein Sándor saját bevallása szerint nagyon tud azonosulni a néhai Lord Jona-than Sacks londoni főrabbi, filozófus gondolataival, aki hangsúlyozta, el kell választanunk az emlékeket a történelemtől, hiszen az valaki másnak a története. 

„Az emlékeim jelentik az én saját történetemet, hogy honnan jöttem, hová tartozom, ki vagyok én. A történelem pedig arra ad választ, hogy mi történt. A közösség emlékezete attól függ, milyen módon mondjuk el a történeteket. Nem a bosszú miatt kell emlékeznünk. Ahogy Mózes mondta, emlékezz a múltra, de ne essél az emlékek fogságába. Fordítsd az emlékeket áldásra és ne átokra, legyen ez a remény forrása és ne megaláztatás. A holokauszt túlélői a mai napig megosztják emlékeiket a fiatalokkal, de nem a bosszú miatt, hanem ellenkezőleg: hogy tanítsák őket az egymás iránti toleranciára és az igazi értékekre. Akármilyen nagy fájdalom a múlt, kell róla beszélnünk, hogy egy egészséges jövőt tudjunk építeni. Bár nehéz, de meg kell próbálnunk átalakítani emlékeinket, meg kell tanulnunk tiszteletben tartani egymás értékeit, vallását és emberi jogait, hogy elkerülhessük a múlt hibáit” 

– fejtegette. Nagyon sokat jelent számára, hogy Szekeres Kovács Judit, a vágsellyei levéltár vezetője egy olyan dokumentummal örvendeztette meg őt nemrég, amely a múltjának egy fontos darabja, amelyről eddig nem tudott. Ez nem más, mint az egykori Goldstein-ház tulajdonjogi kérvénye, amelyből kiderül, hogy a ház, amiben felnőtt, a nagyapjáé és dédapjáé volt egykor. Mint mondta, sajnos a házat már lebontották, az ott működő valamikori boltot államosították, de ez a dokumentum bizonyítja, „mennyire peredi.”

Érzékeny emlékezés

A holokauszt témája Goldstein Sándor szerint nagyon érdekes, de kényes téma volt otthon. Édesanyja, Lőwinger Erzsébet aprólékosan elmesélte fiának az életét, hogy miken ment keresztül családjával, a lágerbeli történéseket, a visszatérést. 

„Nagyon érzékeny lettem a témára, mivel anyám rendkívül érzékletesen tudta elmondani a történteket, apám viszont semmit sem mondott, sem a munkaszolgálat éveiről, sem a koncentrációs táborról. Lehet, hogy anyám túl korán és túl sokat mondott, de az sem jó, ha a traumákról nem beszélünk, mert akkor nem tudunk tanulni a múltból. Azt korábban is tudtam, hogy nagyapám, Goldstein Lipót kétszer nősült, de az csak az említett dokumentumból derült ki számomra, hogy ki volt az első felesége és hány gyerekük született. A második házasságból született az apám, Goldstein Lajos 1905-ben. Számomra ezek rendkívül fontos adatok. Ami egy másik fontos kérdés számomra, hogy ezekből mennyit mondjak el a gyerekeimnek és az unokáimnak. A lányomnak, Évinek és a fiamnak, Róbertnek nagyon keveset mondtam, mert nem akartam őket a nehézségekkel terhelni, hogy a lelkük szabadon nőjön, ne úgy, mint az enyém, hogy még mindig bennem van egyfajta félelemérzet. A mostani politikai helyzet nagyon hasonlít a holokausztot megelőző időkre, ugyan más okokból, de újra előjött az antiszemitizmus. Ezért kell megtalálni a megfelelő alkalmat arra, hogy ezeket a témákat elővegyük és a gyerekekkel megbeszéljük, hogy ez a téma ne legyen tabu” 

– hangsúlyozta. Úgy véli, a megemlékezések nagyon jó lehetőséget nyújtanak erre, a múzeumok legfőbb szerepe pedig az, hogy bemutassák, valóban megtörténtek ezek a szörnyűségek, valamint hogy rávilágítsanak, hogy az emberiség mennyire halad jó vagy kevésbé jó úton és ezt mi befolyásolja. A zsidó naptár szerint szeptember 4-én kezdődött az elul hónap, vagyis a megtérés, a bűnbánat, a megemlékezés hónapja, az új év, a Ros Hasana előtt. Ilyenkor a zsidók elmennek a szeretteik sírjához. Goldstein Sándor szerint ugyanígy társadalmi szinten is az emlékezés ideje ez, amikor számot kell vetnünk, mi hogyan történt a múltban és hogyan lehetett volna jobban kijönni belőle. Nem szeret csak a borzalmakra emlékezni, helyette igyekszik arra koncentrálni és azt továbbadni, hogy mit tudunk tanulni belőlük.

A család

Goldstein Sándor édesanyja, Lőwinger Erzsébet Tallóson nőtt fel szülei legidősebb lányaként. Tizenhat évesen elkerült szolgálni, később egy szliacsi kóser szanatóriumban, majd Szencen dolgozott ápolóként, onnan vitték el Auschwitzba, ahol kézigránátok alkatrészét gyártó üzemben dolgozott. 

„A halálra dolgoztatás mellett éheztetéssel is igyekeztek kiirtani őket, a napi ételük egy szelet kenyér volt, valamint csalánból és elhullott lovak teteméből főzött leves, húsfoszlányokkal. Apám négy évig volt munkaszolgálatos. 1928-ban megnősült, első házasságából két gyereke született, közülük Vira megmenekült, de Matild és az édesanyjuk odaveszett. A felszabadulás után rengeteg volt az árva, az özvegy. A legtöbben nagyon hamar, akár néhány hét ismeretség után újraházasodtak, tanácstalanságukban, kétségbeesésükben. A szüleim is így kerültek össze. Anyám visszatért Tallósra, de már a szülői háza sem volt meg, ismerősökön keresztül ismerte meg apámat. Anyám szeretett volna kivándorolni Izraelbe, de apám nem volt hajlandó elhagyni a szülői házat” 

– emlékezett. Apja eredeti neve Goldstein Jakab, héber neve Haim volt, de a nagynénjének nem tetszett, ezért Lajosnak nevezte el. Az ő apját Goldstein Lipótnak hívták, héber neve Lébi volt, ebből lett a Lébus családi ragadványnév.

Peredi emlékek

Gyerekkorára emlékezve GoldsteinSándor elmondta, annak dacára, hogy nem zsidó, jórészt katolikus környezetben éltek, mégis meg tudták tartani a zsidó hagyományokat. 

„Ugyanúgy harangszóra kellett hazamennem, mint a többi gyereknek, de a zsidó vallást gyakoroltuk, kóser ételeket ettünk, teljes mértékben be tudtuk tartani a szabályokat. Mindenki tudott róla, hogy mi zsidók vagyunk, sosem titkoltuk. Az 1950–60-as években ez nehéz volt, de sosem volt bántódásunk emiatt. Szinte mindennapos vendég voltam Mészáros Rozi mamánál, aki ha éhes voltam, mindig levágott egy szelet kenyeret, belemártotta a vízbe, megszórta kristálycukorral. A mai napig bennem él az érzés. Nem az, hogy mit adott, hanem az, ahogy adta, őszinte szeretettel. Talán ezért is járok haza szívesen, olyankor találkozom az egykori iskolatársaimmal, beszélgetünk, énekelünk. Anyám rengeteg magyar nótát tanított meg nekem, ma is bennem élnek. Mostanában régi magyar operetteket, filmeket fedeztem fel újra, úgy nézem őket, mintha anyám mellettem ülne és beszélek hozzá, látod, erről a filmről te meséltél nekem” 

– mondta. A korábban családi vállalkozásként működő élelmiszerbolt eredetileg Sándor nagyapjáé volt, tőle az apja vette át a vezetését, majd az 1950-es években államosították, de megtartották őt üzletvezetőnek. 

„A mai világban természetes, hogy mindegy, hogy hétvége vagy ünnepnap van, ha valamire szükségünk van, mehetünk a boltba. Gyerekkoromban ez nem így volt, de ha a falubelieknek szükségük volt valamire, tudták, hogy akár éjszaka is bekopoghatnak apámhoz. Ebből alakult ki egy jó márkanév, egy védjegy, a Lébus. Ez volt a családunk ragadványneve, de én büszkén viselem a mai napig. Mivel mindkét szülőm a Jednota alkalmazottja volt a saját boltjában, így én is mindig ott voltam velük, már akkor is, amikor még el sem értem a pultot, segítettem, amiben tudtam” 

– tette hozzá. Az ott szerzett tapasztalatokat, a munkához és az élethez való hozzáállást egész életében kamatoztatni tudta. Úgy véli, az emberek segítése egy olyan szerep, amelyet a szüleitől tanult meg, de felnőtt korában is állandóan benne maradt. Amerikába települése előtt szintén a Jednota alkalmazottja volt, majd a kiköltözés után egy nyugdíjas otthon, később egy kórház konyhájának vezetőjeként dolgozott, tehát mindig az embereket szolgálta, segítette.

Erő és önbizalom

Goldstein Sándor elmondása alapján az Úron kívül nem sokan segítették az életében adódó nehézségekkor. Hálával emlékszik vissza egyik kollégájára, aki kézen fogva vezette végig a munkahelyén végzendő feladatok között és abban is segítette, hogy elvégezzen egy képzést, hogy megfelelő képesítése legyen. Leginkább azonban a saját erejére és hitére tudott támaszkodni, sosem futamodott meg, igyekezett megmutatni, hogy nem fél szembeszállni a nehézségekkel. 

„Nagyon bíznom kellett magamban és abban, hogy végig tudom csinálni a feladataimat, akármilyen nehéz is volt. Anyám szavai jutottak eszembe gyakran, akit a sorstársaival együtt a háború idején azzal hitegettek, hogy dolgozni viszik. Azt mondogatta, hogy neki nem számít, hová viszik, ő a jég hátán is megél. Ez a tudat, hogy bármilyen nehéz is most, van elég erőm ahhoz, hogy továbblépjek, olyan önbizalmat adott, amivel le tudtam győzni a nehézségeket. Túlságosan nagy vágyaim nem voltak, amit akartam, hogy egy jobb életet teremtsek a gyerekeimnek, a családomnak, azt sikerült elérni. Éljük az egyszerű hétköznapokat. A boldogság leginkább azt jelenti, ami odahaza az asztal körül van, az egymás iránt érzett szeretet, összefogás, egymás támogatása, ezt kell táplálni és a hitet, ami erőt ad, hogy túllépjünk a nehézségeken” 

– zárta a beszélgetést Goldstein Sándor.