A lelki híd csonka maradt...

Bár így nem szokás recenziót kezdeni, Hajtman Béla Hídon című regényét nem tartom kifejezetten sikerült alkotásnak. Részben a kötetkoncepció tisztázatlansága, részben nyelvi megformálatlansága miatt. A kötet egyik lapján azt írja a szerző: seggre huppanva hátraestél. Vajon lehet seggre huppanva előre is esni? Sajnos, túl sok funkciótlan halmozás maradt a kötetben, így nyelvhasználata olykor a pongyolaság benyomását kelti.

Azonban minden fenntartásom ellenére már vagy háromszor elolvastam. Aláhúzogattam, a lapszélekre írtam megjegyzéseimet. Mert Hajtman Hídonja megszólít. Mítoszteremtő erővel bír e másfélszáz oldalas regény. A mindannyiunk által birtokolt történelmi tapasztalatnak, a párkányi csonka hídnak írja meg egyfajta magántörténelmét, éppen akkor, amikor az referenciálisan törlésjel alá kerül(t): a híd újra ép. De a közös történelmi tapasztalatnak nemcsak ezzel a vonulatával szólít meg, hanem a Bétével, a sárga málnával meg a Junoszty televízióval. Akinek ezek a dolgok ismerősek, össze tud kacsintani a főhőssel, s otthonosan fog mozogni a regény világában, mely a „létező szocializmus” utolsó egy-másfél évtizedének tárgykultúráját is reprezentálja. Magam talán ha háromszor jártam életemben Párkányban, mégis olyan ismerősnek tűnik a Hajtman vázolta miliő: újabb adalék a szlovákiai magyarság helyzettudatának alakulástörténetéhez.

Hajtman kötete problémacentrikus. Eltöprenghetünk a narráció kérdésein, rákérdezve, ki beszél a regényben. Latolgathatjuk a műfajiság problémáját, mert a könyv ugyan regénynek tartja magát, de sok köze van a naplóhoz, az emlékirathoz. Tér- és időszerkezetét továbbgondolva tűnődhetünk azon, vajon általánosak vagy specifikusak-e a benne foglaltak. Ám azokat a férfiolvasókat, akikkel beszélgettem a kötetről, legalább a fenti, javarészt elméleti problémákhoz hasonló vagy azt meghaladó mértékben foglalkoztatta: miért nem tud a főhős mit kezdeni a másik nemmel. Rövidke dolgozatunk második felében ezt a problémát járnánk körül.

A regény főhősének életében hat fontos lány van: Ivi, Magdika, Ildikó, Lívia, Piroska és Ági. Magdika és Lívia a főhős helyett Tanathosz hideg karjai közé vándorolnak, mindketten közlekedési balesetben halnak meg. „Zokogva rohantál haza. A sezlonra vetetted magad, fejed a díszpárnába fúrtad.” Ez a kilencéves főhős reakciója. Ivi az oviból – ahogy a fejezet címe is mondja – az első, és az első kudarc. A délceg nagycsoportos megküzd szíve hölgyéért, de lényegileg neki csak a „jól végzett munka öröme” jut, Ivi nem viszonozza érzéseit. Az esztergomi Piroskával sem sikerül dűlőre jutnia. „Kényelemszeretetből, lustaságból, enyhe dacból már nem írtál többé Piroskának. Pedig amikor a fényképét először a kezedbe vetted, arra gondoltál, milyen jó lenne vele megszabadulnod hétről hétre gyötrőbb érintetlenségedtől.” A nála két évvel idősebb Ildikó hozza őt a legmegalázóbb helyzetbe, mikor egy Grendel-kötettel és betétjével otthagyja őt a buszmegállóban. A főhős úgy érzi, az egész világ összeesküdött ellene, holott csak erekciójával nem tud mit kezdeni. Ági pedig a kudarcok kudarca, amint a félhomályos, fülledt moziban..., na de ezt hadd ne írjuk le, ezzel is olvasásra serkentve az újságolvasót.

Ahogy a szigorú tollú szegedi Huba Márk írja: „Mintha egy szexuálisan-pszichésen sérült ember hipnózisban elhangzó kivetített monológját olvasnánk a gyerekkortól az ifjúkorig, a még mindig beteljesületlen szexuális vágyakozással be(nem)fejezve a történetet. »Történelmi híd« van, a »pszichés híd« viszont csak nem épült fel.”