A küzdelem szaga az olajmezőkön

Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) és fia, H.W. Plainview (Dillon Freasier) Reuters-felvételRögtön az első kockákból kiderül, Paul Thomas Anderson filmje valóban Oscarra érdemesült látványt és színészi alakítást kínál. Nem előzmények nélküli teljesítmény ez: a fiatal rendező rangos díjakat hódított már el korábbi munkáival is – a Kótyagos szerelmet Cannes-ban a legjobb rendezés díjával tüntették ki, a Magnólia pedig Arany Medvét kapott Berlinben. A Vérző olaj kezdő kockái alatt szirénaszó sivítását véljük hallani. A hangot valójában nem sziréna adja, csak olyan ijesztően, fülsüketítőn visít a zene hosszú perceken keresztül, hogy az felér egy háborús vészriasztással. Bár még csak egy komor hegyet látunk, ez a filmzeneként szokatlan hangzás jelzi, nem könnyű mozira ült be a néző, a több mint két óra alatt (nagyon hamar elrepül) súlyos dolgok szemtanúja lesz. Elcsitul a szirénazaj, s bő negyed óráig – találóan – csupa valós zörejek kísérik a történéseket, hogy hangulatmuzsika ne romboljon vagy keltsen illúziót. Ekkor még nem beszélhetünk történések elindított soráról. Elviselhetetlenül hosszúnak tűnő percekig ugyanis mást se mutat a vászon, mint nagy megszállottsággal, önző magánnyal kifejtett kemény fizikai munkát. Daniel Day-Lewis olyan megfeszített erővel dolgozik, hogy belefáradunk. Nem tudjuk még, kit alakít, mivelhogy in medias res lent vagyunk a korábban látott hegy gyomrában, egy alig megvilágított bánya mélyén. A férfi, akiről még nem tudjuk, ki ő, tíz-tizenöt percig küzd a szűk lyukban, kalapál, vés, bányafalat bont, tíz körmével kaparja megátalkodottan, konok erővel, állati nekifeszüléssel. Valamikor az 1800-as évek végén járunk, a férfi egyszerű szerszámokkal gyürkőzik neki, hogy kifossza a föld ezüst magját. A munka meg is hozná a gyümölcsét, ám akkor megroggyan az állványzat, beomlik a föld, s a férfi a mélybe zuhan. Törött lábbal megmenti maga magát, kijut a felszínre. Még semmi sem történik, de már lucskosak vagyunk az erőlködéstől, mert az első negyed órában annyira átnehezül a film realitása, annyira minden erőből jövő Daniel Day-Lewis fizikai teljesítménye, hogy szinte beleroppanunk a film valóságába, ami a küzdés maga.

Ebből a küzdésből Daniel Plainview, az olajmágnássá avanzsált olajkutató (őt kelti életre Daniel Day-Lewis) sikertörténete kerekedik ki. Hogy mi módon lesz az ezüstből olaj, azt nem lenne ildomos elárulni – de, hogy kiderüljön, azért érdemes beülni a moziba. Ne (letöltött) dvd-ről nézzük meg! A Vérző olaj című míves filmdrámát moziélménnyé kell tenni. Érdemes: Paul Thomas Anderson olyan monumentális történettablót kerekített – perzselően égő fényű, a természet, az elemek erejét sugárzó totál plánokat és mogorva, elsötétített belső tereket váltakoztatva, letaglózó zenei háttérrel –, amely a mozi közegéért kiállt.

Daniel Plainview az amerikai álmot, az új haza lehetőségeit személyesíti meg. Küzdéstörténetét nem szokványos fejlődésfolyamatban látjuk. Kiválását és tragédiákkal övezett felemelkedését, önzően magányos menetelését a pénzért csupán kiemelt epizódok érzékeltetik. Kemény csatájának csupán a legexponáltabb – fordulatot hozó és látványnak sem akármilyen – drámai helyzeteiből rak ki mozaikot a rendező, abszolút távolságtartással és ítélkezés nélkül, hogy a néző kiegészíthesse az új haza lehetőségeiről mutatott és kibomló képet, s közben maga bíráskodhasson. Paul Thomas Anderson olajdrámája bár hatalomharc, szinte teljességgel kirekeszti a politikát. Nem száraz, háttérből kiszámíthatatlanul összefonódott mechanizmusok által vezényelt olajvetélkedés a Vérző olaj sztorija. Bár vannak benne zord, férfias üzleti tárgyalások, a film teli van érzelemmel. Azt mutatja meg, hogy a lehetőségeket (jelesül az olajmezőket) kiaknázva miként alakul az amerikai álom. Átvitt értelemben hogyan fejlődik, módosul-torzul – az álmot jelképesen megtestesítő – Daniel Plainview jelleme. Ugyancsak nem lenne ildomos elárulni azt a karakterfejlődési görbét – ez alkotja a film gerincét –, milyenné teszi Plainview-t az olajbirtoklási vágy. Mert ezt főként annak az elemzésén keresztül lehetne láttatni, hogy miként alakul a viszonya túlszeretett, felnőttként kezelt fiához. Akkor már arra is ki kellene térni, hogyan mérgezi meg az apa-fiú kapcsolatot az olajban csúszva-mászva, fetrengve megszületett társtulajdonosi kapcsolódás, különösen egy baleset visszafordíthatatlan következménye.

Az olajharc hátterében nem csupán egy családregény húzódik meg. Mint szó volt róla, a mindenkori politika nem lép előtérbe, ám annál intenzívebben motiválja az események alakulását gazdasági-ideológiai tényező, jelesül az olajhatalommal szövetséget kereső vallás. Plainview és a Harmadik Megvilágosodás Gyülekezetének tébolyult hitet hirdető, fanatikus szektavezetője, Eli Sunday (Paul Dano) között pénzéhségtől fűtött ordas eszmék csatároznak. E két kibékíthetetlen ellenfél utolsó összecsapását – a döbbenetes végkifejletben – a vér és az olaj harcának szellemfrontján vívja meg, mindkét fél részéről vesztett ütközetben.

Az olajnak, különösen, ha vérrel keveredik, szaga van. Paul Thomas Anderson filmjének is. Olyan erősen realitásmásoló és valóságkövető, hogy az egész környezetből, valamint a legtöbb figurából – Daniel Day-Lewis-szal az élen, akit nem is színészként érzékelünk, úgy éli a figurát, és úgy teszi a dolgát – iszonyatos mocsok árad. Átható bűz. A küzdelem kellemetlen szaga. Még ha irtózunk is tőle, belénk issza magát. Ilyen erős a film.