A „közben” esélye

Ingeborg Bachmann, ez az ezerarcú osztrák klasszikus a magyar olvasók számára elsősorban prózaíróként ismert. A Jelenkor jóvoltából most lírai életművének csaknem teljes korpusza vált olvashatóvá nyel?vünkön is Márton László és Adamik Lajos hagyományosan kitűnő fordításában.

Bachmann nyelve sűrítő, koncentrált, nehézszövésű, formakultúrája bámulatosan sok?féle, témái egyetemes érvényűek, mégis intimek. Versei mintha egy otthonos, belső zene kiárasztásai lennének a süket térbe. Az ember téblábolásai a kozmoszban, az érzékek által megszerzett tudás örökös kétségbevonása még a legelemibb szinten is („Én már nem tudok fákat látni a fákban.”), évezredes mitológiai témákba, alakokba kapaszkodás a rendszerezhetőség és a hiteles megnyilatkozás reményében („Egy szó hiányzik! Magam hogy nevezzem, / ha nem akarom, hogy másik nyelvben legyek?”) – talán ezek Bachmann legfőbb témái. A hajózás, az utazás motívumai nemcsak az antik metaforarendszerekhez csatlakoznak, de ott van Kavafisz, sőt talán még a beat nemzedék tapasztalata is számos értelmezési szintet nyitva meg előttünk. Az utazás mint önmaga lényege, a megismerés szomja és a lét alapmetaforája képes arra is, hogy olyan világokat tárjon ki, melyek az emberi létszorongatottságon túlra ragadják az olvasót. Különösen plasztikusan jeleníti meg ezt a Mondandóm sötét című költemény, mely variáció az Orpheusz-mítoszra: „Mint Orfeusz, én is/ az élet húrjain játszottam halált / s a föld szépségének / és eget igazgató szemeidnek. / csak sötét mondandóm akadt.” A szerelem alvilágjárása szinte Cocteau zseniális Orpheusz-filmjének transzcendens, mégis reálisnak ható jeleneteit idézi. Ugyanez a lebegtetés az egyes valós és elképzelt létmódok közt, illetve az elmúlás mint nyelvi lehetőség ragyogóan kerül összhangba a vallomásos önéletrajz konvencióival a Curriculum Vitae című versben is: „Hosszú az éj, / hosszú a férfinak, / aki halni képtelen...”

Bachmann költészetében nagy szerepet játszik a szerelem („A szerelem diadala egy, a halál diadala sok.”), a szerelmi líra. Bámulatos intellektussal képes ezt a költőileg meglehetősen elkoptatott vagy túlromantizált és retorikai, műfaji sémákban tobzódó érzelmi teljességigényt mindvégig meg?győzően, bagatellizálás és látványos, divatos antipoétikus gesztusok nélkül feldolgozni.

Érdemes megjegyezni, hogy a szó és a zene Bachmannál nem elkülönülő kategóriák, hanem egyazon dolog két oldala. Ez a megállapítás nyilvánvalóan a költőnő teljes univerzumának nyelvi regisztereit meghatározza.

Különösen érzékletes megnyilvánulásokat eredményez, hogy Bachmann a tárgyi valóságban is a nyelv valóságát látja: „A leander a szótagokban, / az akác zöldjében a szó, / zuhatagok a falból.” Orpheusz mítoszát nemcsak feldolgozottsága miatt érzem központi jelentőségűnek ebben a költészetben, hanem allegorikus jelentéstartalmai miatt is: Bachmann a tárgyi univerzumot is egyfajta zenei harmónia lecsapódásainak láttatja, a költőt pedig átváltoztatóként értelmezi – ha tetszik, misztifikálja –, aki a nyelv zenéjébe börtönzi az érzést, mely a káoszból megmagyarázhatatlan okokból épp akkor, épp bennünk horgadt föl, sajog, szorong vagy keresi helyét. Bachmann enigmatikus költő, vibráló, cikázó sorokat sorjáztat elénk orpheuszi eltökéltséggel („Szavak, ti, fel utánam!”) és rejtélyességgel, miközben pontosan tisztában van vele, hogy a szavak vonulásának csak iránya van, esetleg célja, de vége, végállomása nincs. Csak a „közben” ad esélyt az értelmes létezésre.

A kötetet rövid, kicsit talán elkapkodott utójegyzet zárja, jobb lett volna egy kiadós, értelmező-eligazító utószót írni.

(Ingeborg Bachmann: A kimért idő, Jelenkor, Pécs, 2007).