A Janika rejtélyei

Az emlékezetes vacsorajelenet: Petrik Szilárd, Varga Lívia, Korognai KárolyGabriel Bodnár felvételeAz átlagos polgári családban látszólagos idill zajlik. Apa, anya, gyerekek. És egy albérlő, akinek jelenléte nyilvánvaló anyagi segítség. De már az első negyedórában bizonyossá válik, hogy több ennél, hogy Aranka, a feleség és Kálmán, a bérlő között réges-rég kialakult valami. Amit Jenő, a férj nem is sejt. Aztán felpörög a cselekmény, a szerelmesek közös gyereke, Janika csontvelőgyulladásban meghal, a vélt apa zokog, az anya szenved, a valódi, vér szerinti apa uralkodik magán, magába fojtja érzéseit, ám a pattanásig feszült idegek egyszer csak felmondják a szolgálatot, és Kálmán kiüvölti magából az igazat, a gyermek az övé volt. És legördül a függöny. Nem szokványos felvonásvég.

A mű második részében a helyzetet kellene kibogozni, ám az igazságot firtató Jenő csak egyre mélyebben gabalyodik bele a szövevénybe és az alkoholizmusba. És kiút nincs. A furcsa hármasnak együtt kell maradnia. Nemcsak anyagi okokból, hanem mindannyiuk jól felfogott érdekében. Mert ki foglalkozna a gyerekekkel ezentúl, ha nem a délutánonként ráérő Kálmán? Ki vigyázna arra, hogy Jenő ne rúgjon be mindennap, ha nem Kálmán? És ki vinne néhány pillanatnyi boldogságot Aranka életébe, ha nem Kálmán? A szerző okosan felsoroltatja az érveket, ám a döntő szó a felszarvazott férjet illetné meg, ő azonban épp részegségét próbálja kialudni. Nincs lezárás, nincs megoldás, a néző maga döntse el, hogyan is alakul tovább Perticsék élete.

Rejtélyes darab A Janika, mert megváltoztatott drámaszerkezet szerint működik, rövid bonyodalommal, előrehozott drámai csúcs?ponttal és meghosszabbított végkifejlettel.

A Thália Színház előadásában, Korognai Károly rendezésében azonban a rejtélyek még fokozódtak, néhány következetlen aprósággal. Rejtély például, miért mosakszik meg könyökig a két orvosprofesszor (Illés Oszkár, Flórián R. Szabolcs) a konzílium után egy polgári család ebédlőjében, ha a beteg megvizsgálása előtt ezt elmulasztotta megtenni, és ha az esetleges műtétet nem a lakásban, hanem a szanatóriumban kell majd elvégezni. A vizsgálathoz késői, a műtéthez korai ez a mosakodás, a lavórt és vizet hozó cselédlányt valamilyen más szituációban is megbámulhatnák. A lavór víz aztán az anyós (Cs. Tóth Erzsébet) kezében válik hatásos eszközzé, ám ez az ötlet így is erőltetett marad. Rejtély továbbá az is, hogy a minden lében kanál két cseléd, aki folyton sürög-forog, és hatszor is bejön a vacsora ideje alatt egy-egy aprósággal, miért hagyja éjszakára leszedetlenül az asztalt. Rejtély az is, hogyan lehet egy pesti polgári lakásban olyan sötét reggel tíz órakor, hogy az elpattant villanykörte pótlásához gyertyát kelljen gyújtani.

A számomra indokolatlan megoldások közé tartozik a szakácsnő tájszólása is, a szerepet megformáló Nagy Kornélia remek alakításán erős foltot hagyott a rosszul alkalmazott, megtanulhatatlan palóc tájszólás. Az epizódszereplők között ennek ellenére kiugróan jó volt, és a cselédlányt alakító Gyurica Mikolt Gabriella szintén a színház nyeresége. Tolnay doktor (Halmágyi Sándor) visszafogottsága, érzelemmentes közlései pedig csak növelték a drámai feszültséget.

A legfőbb elismerés azonban a két férfi főszereplőt illeti. Korog?nai Károly a gyenge jellemű, öregedő férj érzelmeinek teljes skáláját felmutatta, és a lerészegedési jelenetet is aprólékosan, hitelesen dolgozta ki. Nála is nehezebb, mert kevésbé látványos szerepe volt Petrik Szilárdnak, aki játéka minden percében éreztetni tudta a feszültséget, a visszafojtott indulatokat és a szenvedést. Hozzájuk képest halványabb maradt az Arankát alakító Varga Lívia, aki fájdalmát inkább – helyenként túljátszott – gesztusokkal mutatta ki.

Voltak az előadásnak felejthetetlen pillanatai is. Ahogy a szakácsnő a gyűrűjével dicsekszik az idegen cselédnek. Ahogy Kálmán szétgurult aprópénzét szedi. Ahogy a cselédlány vigasztalni próbálja az albérlőt. Ahogy a földre zuhan egy tányérnyi levestészta. Ahogy Pertics a kancsóból meg a többiek poharából issza a bort. Groteszk pillanatok. Torokszorítóan nevetségesek.

És a közönség vastapsa igazolta: a Tháliában igenis szükség van mély, komoly drámákra is, nemcsak könnyed vígjátékokra.