A halál: semmiség

84 éves korában elhunyt az az író, akiről a brit The Guardian napilap azt írta: a legfeketébb fekete humor. Pedig nem is volt fekete a humora, pusztán viccelődni tudott olyan témákkal is, mint a halál. Akár a saját halálával is. Az alábbi idézetek Kurt Vonnegut Időomlás és a Halálnál is rosszabb című könyveiből, valamint a Massachusettsi Műegyetemen 1997-ben elhangzott avatási beszédéből származnak.

Sokan úgy tartják, hogy a humor (a tanárok poénkodását leszámítva) önvédelmi eszköz, és csupán a leginkább bántalmazott és legelnyomottabb kisebbségeknek szabadna alkalmazniuk. Számukra nyilván nagyon furcsa, hogy én, az iskolázott, a középosztálybeli, a német származású, szünet nélkül tréfálkozom.

Évekkel ezelőtt részt vettem egy bar micván, ahol Sidney Lumet, a filmrendező azt kérdezte tőlem, hogy holland vagyok-e vagy dán. Halkan, hogy csak a számról tudja leolvasni, ezt feleltem: „náci”. Lumet nevetett.

Néhány évvel ezelőtt a Humanista Egyesületnek Dr. Asimov emlékére tartott ünnepi ülésén beszéltem. „Isaac most fent van a mennyben”, mondtam. Ez volt a legmókásabb, amit humanista hallgatóságnak mondhattam. Hemperegtek a röhögéstől.

Majd ha én, Isten ne adja, meghalok, remélem valami pojáca azt mondja rólam: „Ő most fent van a mennyben.”

Szeretek aludni. Egy másik könyvemben közzétettem egy régi zenére írt rekviemet, amelyben azt mondom, nem is volna rossz a túlvilági életben mindenkinek szép álmokat kívánni.

Semmi szükségét nem látom fent az égben további kínzókamráknak és bingójátszmáknak.

A feleségem szerint rettentő jó fej vagyok. Téved. Szerintem egyáltalán nem vagyok rettentő jó fej.

Hősöm, George Bernard Shaw, szocialista, agyafúrt és humoros drámaíró, nyolcvanas éveiben azt mondta, ha őt okosnak tartják, szívből szánja azokat, akiket butának tartanak. Hosszú élete végén mondta, végre kellőképpen bölcs, hogy mint viszonylag megfelelő hivatalsegéd szolgáljon.

Mintha csak magamat hallanám.

Amikor London városa ki akarta tüntetni Shaw-t a város érdemrendjével, köszönettel közölte, hogy ő azt már régen odaadományozta magának.

Én elfogadtam volna. Remélhetőleg felismertem volna az alkalmat egy világméretű viccre, de soha meg nem engedtem volna magamnak, hogy viccelődésem kapcsán valaki úgy érezze magát, mint akit a kutya kiokádott.

Legyen ez a sírfeliratom.

Az is lehet, hogy menekültünk a végzetes vonzás – nem a gravitációé, az ott van mindenütt, hanem a Crown Hill-temetőé – elől. Crown Hill megkapta Allie nővéremet. Jane-t (a felesége – a szerk. megj.) nem kapta meg. Nem fogja megkapni Bernie bátyámat sem. Engem sem kap meg.

Ha száz év múlva a repülő csészealjak vándorai, vagy az angyalok, vagy bárki idejönne, és mondjuk, az illetőknek esetleg azt kellene látniuk, hogy eltűntünk mis is, akárcsak az ősgyíkok, akkor talán ezt kellene üzennünk a számukra, jó nagy betűkkel, felvésve a Grand Canyon falára:

VALÓSZĺNŰLEG MEGMENEKELHETTÜNK VOLNA, DE ÁTKOZOTTUL LUSTÁK VOLTUNK AHHOZ, HOGY IGAZÁN MEGPRÓBÁLJUK

Egy öreg trotty javaslata ez. Sőt, hadd tegyük hozzá:

ÉS ÁTKOZOTTUL GYARLÓK

Szóval, megöregedtem én is, de a függöny nem csak nekem gördül le. Mindenkinek legördül. Ez aztán az udvari asztronómia, ugyebár?

A legszárnyalóbb fantáziájú tudós sem tud olyan módszert feltalálni, amivel a halott ember még halottabbá tehető. Tehát nem kell aggodalmaskodniuk, hogy mi lesz, ha hidrogénbombát dobnak önökre, ez is csupán szokványos halálfélelem. Semmi újdonság sincs benne. Ha nem találták volna fel a hidrogénbombát, a halál akkor is megtalálná önöket. És mi más a halál, mint az élet hiánya? Ha a halál a feje tetejére áll, más akkor sem lehet.

A halál: semmiség. Minek ez a nagy felhajtás körülötte?

Emeljük a tétet, ahogy a kártyások mondják. Beszéljünk a halálnál is rosszabb sorsokról.

Nem gondolom, hogy majd bennünket is keresztre fognak feszíteni. Semelyik szóba jöhető ellenségünknek sincs ehhez elég ácsmestere.

Hölgyeim és Uraim, idei végzősök!

Használjanak fényvédő krémet.

Ha a jövőt illetően csupán egyetlen tanácsot adhatnék, az a fényvédő krém lenne. A fényvédő krém hosszú távú áldásait a tudósok igazolták, viszont a többi tanácsomnak nincs egyéb alapja, mint saját összekuszálódott tapasztalásaim. Ezeket most szétosztogatom.

Ne aggódjanak a jövő miatt. Vagy aggódjanak, de tudniuk kell, hogy az aggódás körülbelül annyit segít, mint szöveges példának a rágógumi. Az Önök életében az igazi bajok olyan dolgok lesznek, amelyek szorongó elméjükben még soha nem bukkantak a felszínre, de egyszer, valamely álmos keddi délután, úgy négy óra felé majd elsötétítik a látásukat.

Minden nap csináljanak valamit, amitől rettegnek.

Énekeljenek.

Törődjenek a más emberek érzéseivel. Ne tűrjék, ha más emberek nem törődnek az Önök érzéseivel.

Használjanak fogselymet.

Ne pazarolják az idejüket féltékenykedésre. Egyszer elkésnek vele, másszor meg még korai. A verseny hosszú, és a végén kiderül, hogy magad voltál az ellenfél.

Ne dobják ki régi szerelmes leveleiket. Dobják ki a folyószámla-kivonataikat.

A tanács a nosztalgia megnyilvánulási formája. A tanácsadás pedig horgászás: a hulladékból kikotorjuk a múltat, letörölgetjük, a rút részeket átmázoljuk, és újra felhasználjuk, többért, mint amibe kerül.

És hallgassanak rám: használjanak fényvédő krémet.