A drámaíró halála

„Szerintem nincs minden rendben” – nyilatkozta Arthur Miller egy késői interjúban. A mai, a XX. és XXI. század közötti senki földjén a befejezetlenség és az elkezdetlenség közötti értékvákuumba belefeledkező világot, elszomorítónak és kilátástalannak tartotta. Ugyanilyennek tartott bármilyen más kort is, de soha nem tartotta fölöslegesnek a hangja hallatását, mindig rendszerbe állított értékrendjének pillérei tartották időtlenül és zsigerien realista drámáit. Művei alapján elmondható, szerinte a létezés politikum, a politikum pedig az erkölcs illúziója. Az illúziót pedig kergetni kell, nem törődve milyen nevetségesek lehetnek a szakadék peremét hirtelen tudatosító ember tragikusan suta mozdulatai. Szereplői kisemberek, akik a világ pillanatnyi gubancát személyes apokalipszisként élik meg, dönteniük kell, és „a döntésképtelenség bűn”. Millernek elvei voltak, mondanivalója, prédikált, szerencsére mindig sorsok érzékeny szétszálazása volt az igéje. Értelmiségi volt, aki szerette az emberszagot. Szikár alakja, vékony arca magas homloka és legfőképpen a vastagkeretű szemüvege mögé bújtatott egyszerre nyughatatlan és fürkész és egyszerre jóságos és bölcs tekintete már végérvényesen darabjainak ezer alakja mögé satírozódtak. Mint Willy Loman már lassan hatvan éve számtalanszor, most ő is ellépett életének bőröndjei mellől. Miller az élet tempó- és témaváltásait vizsgálta a kisember hétköznapi teatralitásának föltérképezésével. A magyar színház fiatal, formailag és véleményében vadabb nemzedékeinek szinte házi szerzőjévé vált az utóbbi majd’ két évtizedben. Gaál Erzsébet, Mohácsi János, Zsótér Sándor, Schilling Árpád, Alföldi Róbert mind ihletet találtak ennek az igazságot és morált csökönyösen kereső, határozott véleményét élő és író, „a lelkiismeret megóvása érdekében” tevékenykedő „intézménynek” a darabjaiban. Konok, szikár földhözragadtsága alkalmas volt vad hallucinációk, törzsi rítusok, emésztő látomások, giccsel játszó pimaszságok megteremtésére, Miller adta az embert, a rendezők pedig a távlatot. „A körülmények teremtenek minket, de mi többek vagyunk a teremtőnknél” – hitt abban, hogy megtalálható mindenben az értelem, még ha bele is lehet pusztulni. Ő 89 évig bírta szuflával és vallotta mindvégig, hogy művészet és társadalom, társadalom és egyén szétválaszthatatlan, és nincs izgalmasabb, mint azok magánya, akik nincsenek egyedül.