A cserkésző horgászatról

Addig pedig szinte semmit sem lehetett fogni (a békés halak közül jószerivel csak kárászt és amurt, utóbbi azonban, bár egyre több vízben van jelen, arról ismert, hogy csak a húsz fok fölé melegedett vízben válik igazán aktívvá.) A megrögzött pontyozóknak, akik a tóparton szeretnek ücsörögni (márpedig mifelénk is ők vannak többségben), még várniuk kell május közepéig-végéig – általában akkor kezdődik a tavakon a szezon. A rablóhalakat űzőknek is türelmeseknek kell lenniük, hiszen számukra még tovább tart a szilencium: a harcsát május végéig, a süllőt pedig június közepéig fajlagos tilalom védi. A csuka esetében két héttel rövidebb a védettség. Ezúttal azonban a sportosabb, a folyóvízi horgászatról szeretnék szólni röviden, mert az az igazi.

Ismerni a vizet

Általában igaz az állítás, hogy aki folyóvízen – és főleg korán, gyermekkorban – tanult meg horgászni, az megállja a helyét bármilyen vízen, hiszen ezzel lehet legjobban elsajátítani a halak szokásait, a természet sokszínűségét, a mederviszonyokat stb. Nincs annál izgalmasabb, mint kimenni a folyóhoz, és figyelni, hol mozog a hal, mivel táplálkozik az egyes évszakokban.

A legfontosabb kérdés természetesen, hogy hol szeret tartózkodni a hal? Elsősorban ott, ahol megfelelő búvóhelyet és elég táplálékot talál (vízbe dőlt fák, tuskók, kövezések mögött, forgókban, langókban, ahol megtörik a folyás, tehát ahol kevesebb energiát kell kifejtenie a halnak, és ahová a víz sodra „beforgatja” a táplálékot. A pisztrángfélék köztudottan a friss, oxigéndús vizet szeretik, őket tehát a sebesebb folyásban, a zúgók alatt, fölött találjuk, míg egyes fajok a csöndes állóvízben érzik jól magukat (ponty- és keszegfélék), mások a homokos medret kedvelik (márna), de akadnak fajok, amelyek kifejezetten kedvelik a mocsarasodó vizeket (compó, kárász), míg más fajok a víz felszínén vadásznak a lehulló bogarakra (balin, jász, domolykó), de akadnak fajok, amelyek (a ragadozók) az alsóbb traktusokban tanyáznak, és innen indulnak portyára.

Minden akadály mögött, a lassuló vízben keszegfélék csoportosulnak, paducok, dévérek, pontyok legelik a moszatot, csipegetik a kövekre tapadó kagylókat, rákokat. A folyót szerető horgász igazi felfedezése, ha egy-egy hordalék által keletkezett bucka mögött örvénylő, burványló vízre lel. Ez arról árulkodik, hogy lent mélyedés, tartás lapul, ahol a legkülönfélébb halak lehetnek. A zátonyok surranói, a sodrások szélei tipikus balintanyák, a mély törések lábainál pedig süllők várják a zsákmányt, hogy este kimozduljanak a szélvizek felé, a kishalak bandái után.

Partközelben

ĺratlan szabály, hogy tavasszal a halak zöme partközelben található, leginkább a víz fölé hajló lombos fák alatt (innen potyog a kaja a vízbe), bokrok, benyúló gyökerek, vízbe dőlt fák gallyai között. De ugyanez érvényes lehet nyáron is, amikor a rekkenő hőségben itt keresnek menedéket. Csak egy érdekes példa: tavaly egy néhány hektáros kis tavon pontyoztunk, ám a döglött vízben nem voltak étvágyuknál a halak. Megpróbáltam egy öblöcske fölé benyúló lombkorona alatt kispecával bodorkát fogni, ám legnagyobb meglepetésemre a csonticsokorra kárászt, keszeget, pontyot sikerült fognom, mi több, egy éhes csuka is horogra akadt.

Ha már a csalinál tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a klasszikus csalétkek mellett (trágyagiliszta, csonti, esőgiliszta) a leleményes horgász mindent kipróbálhat. Gyerekkoromban például úszó és nehezék nélkül, csak a csupasz horogra tűzött cserebogárral „pöcögtettünk”, és fogtuk a szebbnél szebb domolykókat a folyó kis öbleiben. Később, nyár elején a cseresznye bizonyul nyerőnek, de a mindenevő domolykók szeretik a szedret, az epret, a félbe vágott szilvát is. Tulajdonképpen mindazt, amit magunk is megeszünk.

Még egy példa a leleményre. Néhány éve a Morva folyón keszegeztünk, mérsékelt eredménnyel. Valami lehetett a légnyomással, mert az égvilágon semmi nem kellett a halaknak, se csonti, se kenyérrózsa, se trágyagiliszta. Egyszer csak az ölembe pottyant egy hatalmas, zöld hernyó. Végső dühömben feltűztem a horogra, és kb. tíz perc elteltével akkora kapásom volt, hogy alig tudtam elkapni a víz felé induló pecabotot. Egy harcsa volt a tettes, igaz, méret alatti, így azonnal visszanyerte a szabadságát.

Summa summárum: a folyami, a cserkésző horgászat talán azért a legszebb, mert itt az élő természet veszi körül az embert, és – bár a siker záloga, ha a horgász előre eldönti, milyen halat szeretne fogni, és eleve így indul a vízhez – a folyóparton mindig érhetik meglepetések. Másik előnye, hogy nem kell vödörszámra hajigálni az etetőanyagot a vízbe, olykor elég egy doboz giliszta, maroknyi csonti. S ha tíz-tizenöt percig nincs kapásunk, tovább ballagunk, vagyis keressük a halat, és nem egész napi egy helyben ücsörgéssel várjuk, hogy odajöjjön az etetésre, mint a sertés a vályúhoz.