Világszám Oscar-díjas rendezővel a mellékszerepben

Feleségével, Pogány JudittalOláh Csaba felvételeTragikomédia egy testvérpárról, akik bohócok is, artisták is. Kétpetéjű ikrek. Jó szándékú kétballáb az egyik, talpraesett, sikeres figura a másik. Dodó és Naftalin. Egymás nélkül nem léteznek. Elszakítani – rövid időre – csak a történelem, 1956 vihara tudja őket egymástól. A két főszereplő, Koltai Róbert és Gáspár Sándor mellett Jiří Menzel, Bodrogi Gyula, Tordy Géza, Bács Ferenc, Tóth Orsi, Györgyi Anna, Pelsőczy Réka és Ullmann Mónika játszanak fontos szerepet a filmben. Az Oscar-díjas prágai rendező egy vidéki színház direktoraként jeleskedik a történetben – magyar kollégái nagy örömére.

Koltai Róbert már a Szigorúan ellenőrzött vonatok óta rajongva szereti Jiří Menzel filmjeit. Arra viszont, hogy egyszer majd az ő rendezésében áll kamera elé a cseh rendező, tavaly gondolt először. Amikor Horváth Péterrel közösen írt forgatókönyvük már ott lapult a hóna alatt, vagy a József Attila színházbeli asztalán, illetve a kocsija hátsó ülésén. Mert bárhova ment is, mindig, mindenhova vitte magával. Még Mladá Boleslavban és Zlínben is csiszolgatott a szövegen, miközben mindkét város fesztiválján versenyzett (és nyert is!) a Csocsóval.

Eddig ön élvezte Jiří Menzel humorát, most ő is megismerhette az önét.

Erre vagyok a legbüszkébb. Hogy jó párszor igazán megnevettettem. Szívből, hatalmasakat tudtunk nevetni. Szívmelengetően jó érzés, hogy megállapíthattam: rokonlelkek vagyunk. Ugyanazért bánkódik, ugyanannak örül, aminek én, és ez nekem nagyon nagy meglepetés. Kárpótlás is bizonyos dolgokért. Első találkozásunk nagyobb körben zajlott, több ember előtt. Mindenki őt figyelte, a rendkívüli művészt. Belenéztem a múltkor Az én kis falumba, és fél lábon állva nevettem egy-egy figurán, ahogy kitalálta őket. No, de sorolhatnám a többi filmjét is, mert mindegyiket szeretem. Az is szép este volt, amikor megnézte az előadásunkat a József Attila Színházban. A Balfácánt vacsorára című francia vígjátékot, amelyet ő is megrendezett már Prágában és Szófiában. Mindenki beleszeretett. Férfi, nő. Valami olyan finomság áradt belőle, olyan szeretet, figyelem, olyan elképesztő humor, hogy mindannyiunkat lenyűgözött.

A Szigorúan ellenőrzött vonatokat mikor látta először? Még a főiskolán?

Nem. Én már akkor kaposvári színész voltam. Egyébként nekem nincs filmes látásmódom, nem is volt. Én történeteket szeretek mesélni, és örülök, ha az emberek jól érzik magukat. Legyen az vígjáték, vagy azon belül drámai pillanat. Boldog vagyok, ha a színészek remekül játszanak, és büszke, ha ehhez egy picit én is hozzá tudok járulni mint rendező. Akár a történettel, akár azzal, hogy mondok nekik valamit.

Volt egy virtuális találkozása is Jiří Menzellel. Gyarmathy Lívia Minden szerdán című filmjében szinkronizálta őt 1979-ben.

Nem tudom, honnan jutottam éppen én az eszébe Gyarmathy Líviának, hogy ki súgott neki? Egy biztos: nagyon büszke voltam, hogy engem választott erre a munkára. Ezek különös dolgok. Játszottam én egy szlovák filmben, Dušan Hanák Csendes öröm című rendezésében sok évvel ezelőtt. ĺrt nekem a Dušan egy levelet, amelyben elmesélte: azért gondolt rám a szereposztásnál, mert látott a Panelkapcsolat című Tarr Béla-filmben, amelyben Pogány Judittal, a feleségemmel játszottunk ketten, és hogy valami nagyon mély abszurdot érzett meg a játékomban. Hogy ezért bízta rám a főszerepet. Úgy tűnik, engem kísért kicsit ez az abszurd világ. A főiskolán kezdődött Harold Pinter darabjával, A gondnokkal. Egy hetvenéves csőlakót játszottam. Ez a fajta abszurd a cseh és a szlovák filmben is megvan. Jut eszembe: nekem már az első intőmben is az állt kisiskolás koromban, hogy „Tisztelt Szülő! A gyerek gúnyosan néz!” Ezt üzente a szüleimnek a tanító néni. Ezzel, gondolom, meg is pecsételődött a sorsom. Bizonyos kritikusok azonban, akik közül néhányan egészen nevetségesek, csúfolódnak és gúnyolódnak azon, amit én most már tíz éve próbálok csinálni. Szerencsére az emberek milliói hihetetlen szeretettel viszonyulnak hozzám. Élvezik a filmjeimet. Ők valahogy sokkal nyitottabbak, mint azok, akik már képtelenek igazán felszabadult nézők lenni, csupán mert kritikusok. Csak azt nem tudják, hogy az ő dolguk összekötni a műveket a nézőkkel. Inkább tücsköt-bogarat összehordanak, és különös zavarba jönnek, ha a film érthető, és nevetnek rajta az emberek. Mintha ez fájna nekik. Egy szórakoztató, szeretni való, katartikus történetet csak úgy lesöpörnek. És Jirka is ugyanezt emlegette. Ez őt is mélyen érinti. Én meg azt hittem, neki, a világ egyik legelkényeztetettebb rendezőjének ez már egyáltalán nem fáj. Hát tévedtem! Azért ez óriási vigasz számomra... Mellesleg, nem is elkényeztetett!

Első rendezése, a Sose halunk meg épp a közönség visszahódításáért kapta meg a filmkritikusok díját.

Akkor most elmesélek egy történetet! Tizenegy év telt el a film bemutatója óta, talán nem nagyképűség, ha azt mondom: most már alig van magyar ember, aki ne tudná, ki a Gyuri bácsi, vagy ne hallotta volna a Nagy utazást. És amikor vártam, hogy megjelenik a filmről az első rendes kritika egy szakmai lapban, mert addig csupa lehangoló, egy vidéki színész viccelni akar velünk-szintű írás jelent meg róla, megkaptam az újabb ütést. Kerestem az írást a filmről az azóta is havonta megjelenő lapban, és két hónappal a bemutató után sem találtam. Szolnokra utaztam, és odaadtam valakinek az újságot, hogy engem ez már nem is érdekel, mert most se írtak a Sose halunk meg-ről semmit. És ahogy vezetek, látom, hogy a mellettem ülő már majdnem a nadrágját lapozza, annyira a végén jár az újságnak, és semmi. Egyszer csak mutatja a pici kis cikket a Láttuk még rovatban. Majdnem lehajtottam az amúgy is veszélyes útról. Albán és mongol filmek között élcelődött a kritikus: „Nehogy azt higgye Koltai Róbert, hogy ha felvesz egy sildes sapkát, egy vastag keretes szemüveget és egy nadrágtartót, akkor mindjárt ő lesz Jirí Menzel!” A kritikus nevét ma sem ismerik annyian, mint a vállfás Gyuri bácsiét, ez már biztos.

Most ismét rendezett, és játszik is saját filmjében.

Az igazat megvallva sokkal jobban szeretem, amikor csak rendezek. Azokat a napokat élvezem úgy istenigazában. Ha játszanom is kell, akkor a hóhért akasztják, mert elég nehéz a kétféle koncentráció. Különösen, ha nagy személyzetű jelenetet veszünk fel. Ezekben a helyzetekben Fonyó Gergely rendezőbarátomra hagyatkozhatok, aki vállalta a művészeti tanácsadó szerepét. És Márton Balázs operatőrre, valamint Dés Lászlóra, aki most nem csak zeneszerzőként, hanem dramaturgként is közreműködött. Minden felvevőgépre videót szereltünk, tehát vissza tudtam nézni a próbákat, és így tudtam kontrolálni magam, mintha én is csak színészként dolgoztam volna a filmben. Otthon az átírásba is rengeteg energiát viszek. Én nagyon szeretek átírni. A legjobb ötletek persze akkor jutnak az eszembe, amikor megjönnek, és ott állnak előttem a csodák. A színészek. A Világszámban is nagyon nagy „felvonulás” van. Itt van például Elek Ferenc, a Katona József Színház tagja, aki perceken belül Magyarország egyik legjobb színésze lesz. Számomra azért is olyan kedves, mert pont olyan nehezen kezdi el a szerepet, mint én. Hasonló az öröme, amikor rátalál végre, mint nekem. A Balfácánban boldog vagyok és lubickolok, de az sem ment azonnal. A színházi próbáknak mindig én vagyok a legnagyobb hátráltatója. Pláne egy bohózatban vagy egy operettben. Ott nem magolhatom be előre a szöveget, át kell írnom magamban. És félig-meddig még a színpadon is írok. A legtöbb rendezőt pedig ezzel kergetem a sírba. Egyébként Trill Zsolt is játszik a Világszámban. Filmben most kezdi mutogatni az oroszlánkörmeit. Nagyjelenete közben vele történt meg az a csodálatos dolog, hogy mondtam neki, futkosson egy kicsit, mielőtt képbe kerülne a kamera előtt, és csak utána közölje a többiekkel, hogy „Forradalmi helyzet van!” Ki is ment az utcára, s mire lihegve visszajött, megszületett a fia. Amikor kiküldtem, még nem tudott róla, akkor kapta a hírt a feleségétől, amikor bejött. És így kellett eljátszania a nagyjelenetét. Nagyszerű színész. Éhes minden instrukcióra, tele van nyers, kitörni készülő erővel, mindenre és mindenkire figyel. Ullmann Mónikáról tudtam, hogy óriási komika, de hogy ennyire meg tud nevettetni! Kóristánét játszik a filmbeli Mária főhadnagyban, de úgy formálja meg ezt a kis csörtetőt, a színház dirigensének a feleségét, aki ki akar ragyogni a karból, hogy sírtam rajta a nevetéstől. Tordy Géza, Iglódi István, Bodrogi Gyula pedig igazi nagyágyúk.

Jiří Menzel egy kisebb, ugyanakkor nagyon fontos szerepben csillanthatja fel sajátos humorát.

Minden rendező azzal vigasztalja a színészeit, akik kisebb szerepet játszanak, hogy mennyire fontos feladatuk van a történetben. Amikor Csákányi Lászlót kérdezték a Sose halunk meg-beli szerepéről, Deutsch bácsiról, azt mondta: „Hát, ez bizony nem a Deutsch bácsi kalandjai szárazon és vízen!” S ha most az ő szellemében akarok fogalmazni, akkor azt kell, hogy mondjam: A Világszám nem a színházigazgató kalandjai szárazon és vízen, de Jiří Menzel nagyon fontos pont ebben a fantasztikus csapatban. Bár nincs sok szövege, több jelenetben is látható, jelenlétének mindig komoly súlya van. Ez az igazgató folyton lavírozik. Neki teljesen mindegy, milyen rendszer dívik, ő mindegyikhez könnyedén hozzásimul. Rabszolgatartó korszak, feudalizmus vagy kommunizmus – neki egyre egy. Jól ismert képlet ez a keleti blokkban. Jirka pedig ezt nagyon jól ismeri. Jobban, mint mi. Olyan pluszokat is hozzá tudott tenni a jelenetekhez, amik eredetileg nem voltak a könyvben.

Művészeti igazgató ő is volt már, de egy idő után azt mondta: „Köszönöm, ennyi!” Nem akart mások sorsa felett dönteni.

Egy szerelmi háromszögben már az is rossz valakinek, ha kikelsz az ágyból. Egy igazgató esetében az is elég, ha megjelenik a színházban. Már azzal is gondot okoz egyeseknek. Felborít egy láthatatlan egyensúlyt. Nem tud, mert nem is lehet mindenkinek a kedvében járni. Már a főiskolán sem, a növendékek körében. A lusta tanárok ars poeticája, hogy színészetet nem lehet tanítani. Tény: tehetséget nem adhatok senkinek. Még kölcsönben sem. De rendeztem nemrég egy operettet a főiskolán. Erre majdnem olyan büszke vagyok, mint a filmjeimre. Mert varázslatos volt a gyerekekkel a munka, és az eredmény is nagyon szép. Sokszor mentem be azzal, hogy „Ma nem, ma tényleg nem vagyok képes semmire sem!” Aztán attól, ahogy ők jelen voltak, meggyógyultam. Lehet, hogy kivételes csapatot kaptam, de úgy érzem, tudtam nekik apró titkokat mondani. Akinek nem ízlett a dolog, az nem játszott a darabban. Gábor Miklós mondta, hogy ez olyan, mint amikor az egészséges gyerekek közé bekerül egy sajnálatosan elmezavart kisgyerek. Akkor ott biztosan elromlik a játék. De miután elbúcsúztunk attól az egy nem oda valótól, attól kezdve tíz nap alatt csodát lehetett tenni. Mindenki remekül dolgozott.

Jiří Menzel kétféleképpen „osztályozza” a rendezőket. Jónak azt tartja, aki már felkérte őt, szerepet adott neki, rossznak pedig azt nevezi, akinek még egyszer sem jutott az eszébe. Tehát...

... én jó vagyok! Örülök! Igen, a film ilyen kegyetlen. Lehet, hogy minden adottsága megvan valakinek, hogy eljátsszon egy szerepet, de az arca miatt mégsem ő kapja. Én egyébként kevésbé vagyok kihegyezve a külsőre. Soha nem úgy gondolkodom a szereposztáskor, hogy órákig nézem a fényképét, hanem inkább a közlési vágya érdekel, a humora, az energiája.

Első jelenete előtt Jiří Menzel azt kérdezte: milyen ember ez az igazgató? Jó vagy rossz? Ezt mindenképpen tudni akarta.

Meglepett a kérdése, de csak egyetlen másodpercre. Első találkozásunk során, amikor már ismerte a történetet, azt mondta: egyre kell vigyázni a filmnél, hogy ne legyen „fekete-fehér”. Az tehát, hogy a direktor jó ember, kétélű dolog. Igen, jó, de mindenkinek meg akar felelni, ezért már nem annyira jó. A pillanatnyi jeleneteiben azonban mindig jó, mert békességre törekszik. A nyugalom híve. Mindent elsimít. Ugyanakkor helyezkedő is, minden bajból hajlékonyan jön ki.

Az igazgatói irodában, amikor Tordy Géza és Bács Ferenc között ülve dönt Naftalin sorsáról, úgy tekintett körbe, hogy senkit nem hagyott ki a játékból. Egyetlen szemkontaktus erejéig mindegyik kollégájának a partnere volt.

Szóltam, hogy adott pillanatban legyen egy kis csend, és ő ennek nagyon megörült. De ez is belőle jött, hogy én ezt kértem. Úgy teremtettem meg a szituációt, hogy ne csak végszavakat kelljen mondania. Köré tettem a jelenetet. Beágyaztam egy helyzetbe. Igazán erős a fegyelmi tárgyalásnál volt a csendje. De bármit kértem is tőle, mindent megcsinált, és sosem felejtette el megkérdezni a végén, hogy „Elégedett vagy?” Az igazat megvallva, eleinte kicsit féltem, hogy fogok én egy ilyen fantasztikus lényt, akit csak csodálni lehet, irányítani. S közelebbről vajon milyen lesz? Megtalálom-e vele a közös hangot? És egy csapásra elvarázsolt. Az első két-három instrukcióm még szaggatott lehetett, mert annyira izgultam, később viszont, látva az ő teljes alázatát és odaadását, már semmi sem zavart. Éreztem rajta, hogy elégedett azzal, ami történik.

Instruálni mennyire hagyta magát?

Miután látta, hogy igazságos vagyok a színészekkel, nem vette zokon, ha arra kértem, hogy változtassunk egy picit a jeleneten. Én már az első napon azt vettem észre: irtó erősen elvárja, hogy indokolják meg neki, mi a feladat. Amikor a gesztusaimból, a mozgásomból látta, hogy miért kérem ezt vagy azt, ő az ösztöneivel válaszolt. A kamera előtt mindig otthonosan volt jelen.

Közös jelenetük is van a filmben. Figyelhette, mire hogyan reagált.

A kamera mögül mindenféle jeleket adtam neki. Csinált valamit, és abból remek pillanatok alakultak. Például, amikor a páholyban ülve odaint a karmesternek, hogy vezényeljen végre. Most is nevetek, mert annyira helyeseket csinált. Elfogadta az instrukcióimat, és továbbfejlesztette őket. Kapott tőlem egy alapot, s nyomban utána arra épített. Lehet, ha én is olyan művelt lennék, mint ő, és ha az ő mélységei bennem is meglennének, akkor ezen a mi magyar televényünkön üldözött ember lennék, mert szórakoztatással foglalkozom. Amikor elmesélte, hogy neki is mennyi baja van a kritikusokkal, azzal azt is elárulta, hogy neki ugyanaz fáj, ami nekem. És hogy ő sem tud úgy istenigazából felülemelkedni bizonyos dolgokon. Ezen aztán el is gondolkoztam rendesen, de a végén jól megfacsarta a szívem. Aztán eszembe jutottak a legszebb pillanatok, amikor azt mondta, hogy én még mindig gyerek vagyok. De hát ő is az, és ettől olyan varázslatos! Hogy folyton játszani akar. Hogy egyfolytában bohóckodik. Még akkor is, ha esetleg letört vagy kedvetlen. A humorérzéke még a legfájóbb pillanatokban sem hagyja el. Ez pedig csak a kivételes emberek sajátossága. Olyan ez nekem, mint egy álom. Itt volt, és itt játszott velem. Rokonok vagyunk, közeli rokonok, végig ezt éreztem.