Ne gyűlöljünk senkit a világon

Regényei először olasz nyelven jelennek meg, s csak azután magyar fordításban. A Ki téged így szeret, a Tranzit, Az elveszett kenyér, a Gyönyörű romlásom, a Római lakás haszonélvezettel életének megrázó regényei, a holokauszt döbbenetes krónikái. Olaszországban az elmúlt évtizedek során szeretett és megbecsült íróvá vált, műveit rangos díjakkal jutalmazzák. Azután, hogy a holokauszt emléknapja alkalmából az Osservatore Romano nevű vatikáni napilap interjút készített vele, Ferenc pápát olyannyira megrendítette Bruck Edit tanúságtétele, hogy meglátogatta őt finom ízléssel berendezett otthonában.

Mostanában, túl a 93. életévén, mikor indul a napja?

Nagyon későn kelek. Fél tizenegykor. Előbb nem tudok. Aludni is későn járok. Fél tizenegy felé. De nem alszom el rögtön. Gondolkozom. Vagy némán énekelek. Emlékek cikáznak a fejemben. Összevissza jár az agyam. Dolgozni délután szoktam. Csak ebéd után élek. Olyankor viszont már írok. Könyvet vagy cikket.

Előfordul, hogy fejben ír?

Nem. De jönnek az emlékek és az énekek. Anyu énekel, apu énekel, visszajönnek a régi gyerekdalok is. Az a szerencsém, hogy a fejem egészséges. Csak a testem nem. Problémás a térdem. Egyelőre nem műtenek. Tavaly ősszel estem egy nagyot a lakásban. Eltört két kicsi csont a lábamban. Azóta tolószékben közlekedem itthon. Ha teszek pár lépést a lakásban, a folyosón, támaszkodnom kell valakibe. A születésnapomat is itthon töltöttem. Sokan küldtek virágot. A pápa is hívott, gratulált.

Kitől kapta a Signora Auschwitz nevet?

Iskolákba járok több mint hatvan éve. Mesélek a holokausztról. Egyszer úgy szólítottak meg, hogy Signora Auschwitz. Abból lett egy könyv címe.

Harminc kötetéből eddig hatot fordítottak le magyarra. Nem keveselli?

Nem tőlem függ. Van, amit le sem akarnak fordítani. Nem a legnagyobb szabadság van most Magyarországon. Mit csináljak? Mondtam, hogy ez nem jó. A legelső könyvemből ki akartak húzni két sort. Át volt húzva pirossal. Nem veszem ki, mondtam. Inkább ne fordítsák le! Nem akarok cenzúrát. Az olaszokkal soha nem kell hadakoznom ez ügyben. Én csak a valóságot írom. Ha bírják, jó, ha nem, ne adják ki.

Juraj Herz, a neves cseh filmes, A hullaégető világhírű rendezője mesélte, hogy ő a táborban élte meg az első szexuális élményeit. Hogy ez tette elviselhetővé az ottlétét.

Ilyet még nem hallottam. Ez csak a férfilágerben lehetett. Fogalmam sincs, hogy történhetett meg, hiszen a férfiak és a nők nem voltak együtt.

S az igaz, hogy a lágerbordély volt az életben maradás egyik lehetősége?

Bordély az volt. Néha elvittek egy-egy nőt, akin volt még egy kis hús, fogni való. Az tömeges erőszak volt. Megbecstelenítették, majd belelőttek a nemébe.

Édesapja ritkán járt zsinagógába, az édesanyja viszont gyakran, derül ki a könyveiből. Volt ennek valami oka a családban?

Csak annyi, hogy édesanyám ragaszkodott a szokásokhoz, a vallási előírásokhoz, a zsidó ünnepek megtartásához. Ő sosem veszítette el a hitét. Még a gázkamra kapujában sem. Ez az egyetlen reményem az életben. Én sosem voltam nagyon vallásos. Az ünnepeket szerettem. Olyankor kicsit jobban ettünk odahaza. Mi nagyon szegények voltunk. Ünnepnapokon azonban mindig volt valami jobb és több. Egyszer egy húsvéti ünnepen, életemben először, új ruhát kaptam. Meg apu egyszer hozott gumicsizmát. Az volt a nagy boldogságom gyerekkoromban. Szerettem öltözködni. A szép ruhákat. Igen! De ez már a múlt. Már nem érdekel semmi. Az új sem. Már nem vásárolok. Minden ruhám megvan. Az volt jó, amikor még mindennek örülni tudtam. Bárminek. Egy pici csokoládénak is. Amikor nagyon szegény vagy, minden, amit kapsz, boldogsággal tölt el. Kívánságaim sincsenek már. Semmi, de semmi.

Örülni azért csak tud még valaminek.

Annak, hogy még mindig írok. Tele a lakásom díjakkal.

A magány gyakran elszomorítja?

Nem vagyok egyedül. Itt van Olga. Tíz éve itt lakik. Ukrajnából jött. Amikor a férjem már nagyon beteg volt, akkor érkezett. Sokat segít.

A magyarországi eseményeket figyelemmel kíséri? Érdekli még egyáltalán, mi zajlik ott, ahol annyi fájdalmat megélt?

Vannak ott barátnőim. Jönnek, meglátogatnak. Hosszú cikkeket olvasnak fel, hogy tudjam, mi zajlik otthon a kultúrában. Sajnos sok minden eljut hozzám. Azt is hallottam a miniszter úrtól, hogy szeretné, ha a magyar vér nem keveredne semmi mással. Micsoda beszéd! Egy műsorban voltunk az olasz televízióban. Nem az a baj, hogy nem szimpatikus, hanem az, amit mond, és amit csinál.

A kortárs magyar írók között van kedvence?

Nem ismerem őket. Évekkel ezelőtt mindent elolvastam, amit tudtam. Verseket fordítottam. Radnótit, József Attilát, Illyés Gyulát. Ma már nem tudok se olvasni, se fordítani. Fekete pont van a szememben. Makuladegeneráció. Írni még tudok. Az jó. Az a legjobb. Eddig mindent kézzel írtam. Mindent a világon. Olvasható a kézírásom. Aztán begépelik. Ma is írtam. A békéről és a gyűlöletről. Egy újság kért tőlem cikket és négy képet.

S az olasz irodalomból ki áll a legközelebb a szívéhez?

Primo Levi és Giuseppe Ungaretti. Az újak körülírnak. A tányérról is képesek két oldalt írni. Unalmas. Álintellektuális. Én az igaz történetek híve vagyok.

Játék- és televíziós filmek születtek a regényeiből. Színházi előadás soha?

Most akarnak egy színházi darabot Franciaországban. Tizenhat versem klezmer muzsikával fog megszólalni. A férjemről, Nelo Risiről és a betegségéről is be akartak mutatni valamit. Nem engedtem. A színésznő sem tetszett, aki engem játszott volna. Teljesen plasztikázott volt.

Nelo Risi nemcsak író, költő, műfordító és forgatókönyvíró volt – filmrendező is. Az ő munkáin kívül a Cinecitta nagy egyéniségei közül kiknek az alkotásaiért lelkesedett?

Nagyon szerettem Vittorio De Sicát, Fellinit. De még az arisztokrata Viscontit is, aki néha elég furán viselkedett. Ha nem jött meg időben a cipője Londonból, akkor nem forgatott. Nagyon jó, de nagyon drága filmeket csinált. A sógorom, Dino Risi filmjeit is szeretem. Sokkal többet érnek, mint ahogy azt a kritikusok és a nézők megítélték annak idején. Rámutatott az olaszok hibáira. A humor, a komikum mögött ott húzódott nála a szomorúság, a melankólia.

Edith címmel önről is készült nemrég egy újabb olasz dokumentumfilm.

Jó volt. Mindenkinek tetszett. Érdekes mód nem a rendezőt, hanem engem díjaztak érte.

Érzi egyáltalán az idő múlását? Ezt csak azért kérdezem, mert szellemileg remek állapotban van.

A fejemmel nincs semmi baj. Csak a testem! A test és a fej nem egyezik. Más problémám nincs. A memóriámmal sincs baj. Mindenre emlékszem. Most egy nemzetközi katolikus szövetség, egy jótékonysági szeretetszolgálat elnökével készítek könyvet. Beszélgetek vele. Szegényeket, hajléktalanokat, elesetteket karolnak fel. Az ő élete és az én életem látszólag nagyon messze van egymástól, mégis van bennük valami közös. A békevágy. Hogy ne gyűlöljünk senkit a világon. Ő 51-ben született, én 31-ben. Összehasonlítjuk az utunkat, ki hova jutott el.

Hány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Rómában otthon érezze magát?

Én a lakásban vagyok otthon, bár ez sem az enyém. Hazafias érzés nincs bennem egy csöpp sem. Nem voltam, és nem vagyok nacionalista sehol. A négy fal között érzem itthon magam. Kérdezték már tőlem sokan, hogy melyik ország a hazám. Őszintén válaszoltam. Itt a hazám, ahol élek. Ebben az utcában, ebben a házban.

Élt egy rövid ideig Csehszlovákiában, majd Izraelben is. Az ötvenes évek első felében horgonyzott le Olaszországban. Rómába vágyott?

Már Nápolyban is jól éreztem magam. Izraelből oda érkeztem. Éreztem, hogy megnéznek. Egyetlen szót sem tudtam olaszul, azt sem, hogy ciao, de a mosolyuk, a nevetésük megfogott. Közben senki nem mondta, hogy maradj itt! Csak nevettek, mosolyogtak rám. Egy kis utcában zsinórokra aggatva lógtak a frissen mosott lepedők, blúzok, melltartók. Úgy éreztem magam, mintha a falumban, Tiszakarádon lettem volna. Nápolyból már egyenes út vezetett Rómába. Itt találtam munkát.

A szíve nem húzza haza olykor-olykor?

Egyáltalán. Nincs semmi honvágyam. Amikor legutóbb voltam otthon, még élt Déry Tibor. Meglátogattam. Erzsi, a felesége keresztény volt. Kimentünk a használt dolgok piacára. Kurva zsidó, kurva zsidó, kiabálták. Panaszkodtam Déry Tibornak. Azt mondta, nincs itt antiszemitizmus. Mire a felesége: „Tibor, Edithnek van igaza, nem neked!” Erzsi őszintén beszélt. Tibor vagy letagadta, vagy nem akarta tudni az igazat. Jobb volt neki így. De voltak rendes emberek is. Megnézték B. Révész László rólam készült portréfilmjét, A látogatást, és százával kaptam a leveleket Magyarországról. Itt a film, de nem tudom megnézni. Nem akarom látni. Fáj nekem is.

A szerző a Vasárnap munkatársa