Párizsban ismét ünnepelni fogják

A Mengele karmaiból menekült, már nem is annyira élni, mint inkább túlélni akaró nagymamát, aki nem veszi át az auschwitzi szenvedéseiért neki ítélt díjat.

Májusban, a Bécsi Ünnepi Heteken volt a Parallax bemutatója. Azóta Európa különböző színpadain látható. Berlin és Athén után Párizs, Hamburg, Genf, Milánó várja a felkavaró darabot.

Hogyan éli meg a sok utazást? A repüléseket, a próbákat, az előadásokat?

Nehezen. Nem bírom már a hosszú vendégszerepléseket. A repülőtéri várakozásokat sem. Kimerít a repülés. Megdagad a lábam az üléstől. Aztán a turbulencia…! Ez így együtt nehezebb, mint az előadás, pedig az is megvisel. Leterít a történet. A téma, a szöveg, ami eredeti, nem kitalált. Wéber Kata írása. Mélyinterjúk sorozata. Kinyitották az auschwitzi kaput az amerikai katonák, és ott álltak velük szemben a csontsovány rabok.

Vannak színészek, akik lejönnek a színpadról, s mint egy kabátot, levetik magukról a szerepet. Fogasra akasztják, és bent hagyják az öltözőjükben. Ez nem az ön esete, ugye?

Nem érintkezem a szakmával. Nem tudom, mások hogyan élik ezt meg. Engem leterít a szerep. Lelkileg kikészít. A koncentráció miatt fizikálisan úgy hat a testemre az előadás, mintha eltáncoltam volna egy nagybalettet. Háromgenerációs történet. Anya, lánya és unokája. Mindegyiküknek megvan a maga traumája. Évának, a nagymamának a holokauszt. Túlélte ugyan, mégsem tud szabadulni tőle. Bécsben is, Berlinben is tombolt a közönség. Voltak, akik sírtak. Nagyon jó kritikákat kaptunk az osztrák és német lapokban. Az Evolúció sem volt Csárdáskirálynő, de a Parallax sem az. A második rész erős társadalomkritika. Magas beosztású miniszteri tisztviselő dévajkodik, és észreveszi, hogy valaki videóval felveszi őt. Ordít, hogy ezt nem tehetik vele, gyerekei vannak, szeretője. Össze is verekednek. Megszabadulhatunk-e örökölt sorsunktól? Mikor kiváltság, és mikor teher az identitás? Coming outol az unoka. Nagyszabású családtörténet. Megrendítő képet fest a kelet-európai zsidóságról és a Magyarországon kirekesztett meleg közösségről.

Egy-egy vendégszereplés alkalmával van lehetősége körülnézni az adott helyen?

Sosem nézek várost. Előadás után bezuhanok az ágyba, és alszom. Sokszor azt sem tudom, hol vagyok, amikor reggel felébredek. Hogy nappal van-e, vagy éjszaka? Megnézem, hány óra. Hajnali négy? Akkor aludhatok tovább. Kemény meló ez. Nem turistaút. Ki sem teszem a lábam a szállodából, csak a színházba. Sok helyen jártunk az elmúlt években Kornél rendezéseivel. Ausztráliába nem mentem el. Annyit az én szívem már nem bír. Los Angelesbe sem utaztam ki pár éve, hogy átvegyem a díjat, amelyet A tanúért és a Rossz versekért kaptam. Ilyen hosszú útra már nem vállalkozom.

Mikor forgatott legutóbb?

Tavaly, Salamon Andrással a Randomban. Előtte Kornéllal, az Evolúcióban. Az alapján született a színpadi előadás. Normális magyar film alig van már. Aranybárány? Aranybulla? Most vagy soha? Ugyan már!

Főiskolai osztálytársa, Benedek Miklós írja nemrég megjelent memoárkötetében, hogy ön sem tartozott a „nagyon akarósak” közé. „Monori Lili sem tepert, de ő később híres lett, bár inkább új hullám-vonalon.”

Első év végén másokkal együtt engem is ki akartak rúgni. Eltanácsolt a tanári kar. Szinetár Miklós, az osztályfőnököm mentett meg. A viselkedésemet nem találták megfelelőnek. Tehetséges, csak nem színésznek való, mondták. Nádasdy tanár úr a zene és a költészet összefüggéseit tanította. Mindenki énekeljen egy dalt vagy egy sanzont, adta ki a feladatot. „Mit csináljak én magával? – kérdezte, miután énekeltem neki. – Jöjjön le a színpadról, és karoljon belém! Sétáljunk! Amit én csinálok, azt csinálhatja maga.” Ebből lett egy kis baj. Ugyanis nem húztam ki magam, mint egy operaénekes, a tanár úr pedig jól hátba vágott. Az én szívbeteg hátam…! Fogtam magam és tiszta erőből behúztam neki az öklömmel. Megtorpant. Leállította a zenét. Közölte, hogy ezután ő már nem jön ide. Nem is jött. Később aztán, amikor Nyilas Misit játszottam, iszonyatosan megszeretett.

Negyedévesként már A vigyori című Fejes Endre-kisregény tévéfilmváltozatában az árva munkásfiú szerelmét játszotta, akiről később kiderül, hogy méltatlan a fiatalember szerelmére.

Eredetileg Venczel Vera játszotta volna a szerepet. Akkoriban mindent ő játszott. Annyira elárasztották feladatokkal, hogy erre már nem ért rá. És behívtak engem. Nemere László rendezte a filmet. „Csak ez volt a főiskolán, a többiek elmentek nyaralni” – közölte Fejes Endrével, és rám mutatott. Fejes nem szólt semmit. Nemerével aztán jóban lettünk, sok mindent bízott rám. Ágyjelenetem volt a Vigyorit játszó Madaras Jóskával. Én pántos hálóingben, Josti rám ugrik és teper. Lecsúszott a vállamról a pánt. Szóltam, hogy én így nem! Mire Nemere: „Nem olyan nagy tragédia, ha kint a melled.” A sarokból jött egy hang. „Adjanak rá egy normális hálóinget!” Fejes volt. Ő szólt az érdekemben. Josti nagyon jó srác volt. Kirúgták a főiskoláról, eltanácsolták a pályáról. Visszajárt a kollégiumba, és mindenkinek vigaszt nyújtott, aki rászorult. József Attila Levegőt! című versét úgy mondta el, ahogy csak kevés színész tudja elmondani. Pedig akkor már beszélni is alig tudott.

És jött A tanú, Bacsó Péter legendás filmje 1969-ből.

Emlékszem jól, elkészült a film, és el kellett dugni. Akkor találta ki Dubček az „emberarcú szocializmust”. A felszabadultság idején kezdtük el forgatni a filmet. Előtte Bacsó mindenkivel készített próbafelvételt. Engem is hívtak, csak mindig kitaláltam valamit. Vesemedence-gyulladást, torokfájást… mi a fenének menjek próbafelvételre A vigyori után? Az főszerep volt. Ott lakott a kollégiumban Magyar Dezső, a film első asszisztense. Ő harcolta ki, hogy én legyek Gizike. Könyörgött, hogy menjek ki a filmgyárba, hadd lásson Bacsó. Vegyek fel szép ruhát, és fessem ki magam. Ki is festettem magam emberesen. A fülemig ment a csík. Meglátott az operatőr a filmgyár kapujában, kérdezi, hova megyek? Mondom, vár a Bacsó. „De ennyire kifestve? – csodálkozott. – Mosd le azonnal!” Az egyik szememről lemostam, a másikon ott maradt, mert hívtak. Beléptem a műterembe, meglátott Bacsó, majdnem összeesett. „Dezsőkém, ugye, ezt nem gondolja komolyan?! – fordult az asszisztenséhez. Az volt a szerencsém, hogy Dezső komolyan gondolta. Ott maradtam, de az ellenállás valahogy nem akart megszűnni bennem. „Dezsőkém, ez nem lehet igaz, miért ezt a lányt hívta be?” – jajgatott Bacsó. Mondta, hogy: „Arrafele nézzünk!” Én meg, hogy jó, nézzetek! Tudom én, hol a kamera, hagyjatok békén! „Beszéljen, Dezsőkém, a főiskolással!” – kérte Bacsó. De a Dezső már nem mert szólni hozzám. Akkor még nem tudtam, hogy szerelmes belém. Azt csak később vallotta be.

Az osztálytársnőivel, Schütz Ilával, Gór Nagy Máriával, Jobba Gabival milyen viszonyban volt?

Schützi is, Gór Nagy Mari is a barátnőim voltak. Jobbával nem lehetett barátkozni. Nem volt rendben idegileg. És volt a Pálos Zsuzsi. Vele is jóban voltam. „Báránykáim, báránykáim!” Szinetár így hívott bennünket. Amikor Schützi főszerepet kapott az Ismeri a szandi mandit? című filmben, én ugrottam be helyette a Jövedelmező állásba, Kukuskina szerepébe. Három napom volt a betanulásra. Jól sikerült. Nádasdy tanár úr nem győzött csodálkozni: „Honnan tudja ez a lány, hogy milyen egy unatkozó úrinő?” Teljesen odavolt tőlem.

Párizsban nemrég retrospektív sorozatot rendeztek a filmjeiből. Ősszel a Parallaxban láthatják a franciák. Nem is akárhol. A város egyik legrangosabb játszóhelyén, az Odeonban. Örül, hogy most oda is eljut?

Az lesz a csúcs. A vendégjáték-sorozat koronája. Tíz nap. Pakolhatom majd a kis százéves bőröndömet. Ott fogom ünnepelni a 79. születésnapomat. Október 10-én, az ottani bemutató napján.

Egyébként szereti Párizst? A nyolcvanas évek elején ott élt egy rövid ideig. Francia színésznőt akartak faragni a magyar Lili Monoriból.

Nem nőtt a szívemhez a város. Hatéves volt a fiam. Ő itthon, én ott. Billegtem volna a Montmartre-on? Mészáros Márta szerint akkor csesztem el, amikor mindent otthagyva hazajöttem. Ha kint maradok, gazdag nő lett volna belőlem. Ezt állította. Nem érdekelt. Nekem a pince, a Szentkirályi utca pincéje is fontosabb volt, ahol Lacával, Székely B. Miklóssal játszottunk akkoriban. Nem a filmek érdekeltek. Az előadások. A film a rendezőé, vagy inkább az operatőré. Amíg a rendező agyal, az operatőr dolgozik. Beállítja a kamerát. Kézdi-Kovács Zsolt szeretett. Az ő filmje a Ha megjön József, amelyben Ruttkai Évával játszottam. Mészáros Mártával többet forgattam. Hogy ő szeretett-e? Nem tudom.

Színpadi szerepre mikor hívták legutóbb?

Nemrég. Nemet mondtam. Lacával és Székely Rozival, a lányommal tervezünk előadást. Ahhoz gyűjtök erőt. Sokan várják. Most elvagyok itthon. Szedem a vérhígítót. Bőven el vagyok látva vele.

A 30-40 fokokat hogyan viselte?

Sehogy. Ha kimegyek a kertbe, rosszul leszek. De ki kell mennem, ha teregetek. Kint jobban száradnak a ruhák. Vagy ha nálam vannak az unokáim, akkor sem lehetek egész nap csak bent. De aztán le kell feküdnöm. Gyorsan elfáradok. Nem úgy mennek már a dolgok, mint régen.

A szerző a Vasárnap munkatársa