A Macskák újra bevették Pozsonyt

Kezdjük azzal, hogy Pozsonyban sokkal kisebb a színpad (és persze a nézőtér is), mint a Madách Színházban. Itt a koreográfusoknak ügyesen kell használniuk a teret, hogy ne tűnjön fel ez a szűkösség, a táncosok anélkül is kiteljesedhessenek, hogy összeütköznének, és megmaradjon Andrew Lloyd Webber klasszikusának elsődleges vonzereje, a mozgalmasság. 

Ladislav Cmorej meg sem próbálta kopírozni a legendás magyar koreográfus, Seregi László koncepcióját, és nagyon jól tette, mert sikerült előnyt kovácsolnia a hátránynak tűnő alaphelyzetből. A Nová scéna macskái erős, homogén közösséget alkotnak, miközben egyéni villanásokra is van lehetőségük. A néző egyszerre lát egy színes kavalkádot és követheti az egyes karaktereket. Szinte percről percre változik a kép, újabb és újabb „alakzatok“ jönnek létre és tűnnek el, az egyes dalok főszereplői később szépen beleolvadnak a nyávogó masszába. 

A díszlet is puritánabb, de jól kitalált, többfunkciós elemekből áll, a kellékek pedig kifejezetten ötletesek – nekem a bevásárlókocsi tetszett leginkább, amelyben a gyorsvonat macskáját tologatják a többiek. A köztiszteletben álló Old Csendbenlenn, aki a szlovák fordítótól a Staroslav Vznešený nevet kapta, fehér szivacskockákon lépked, a többiek rakosgatják ki a járdát a lába elé, az ülőalkalmatosságok pedig különböző betűk, amelyekből szavakat lehet kirakni – ezeket talán jobban is kihasználhatták volna.  

T.S. Eliot Macskák könyve című versciklusát angol nyelvterületen minden gyerek ismeri, magyarra a rímhányó Romhányi József fordította, és a szlovákok is megtalálták a megfelelő embert erre a feladatra Ján Štrasser személyében. Ez azért fontos, mert a Macskáknak a musical-hagyományokkal szemben nincs cselekménye, „csupán” arról szól, hogy a szereplők, London macskái összegyűlnek az évi rendes báljukra amelynek végén egyikük újjászülethet. A bál helyszíne eredetileg egy szemétdomb volt, amiből Pozsonyban áruházi közeg lett, kirakatokkal, akciós felhívásokkal, sőt, még a Holdra is sale-felirat került. Sorra bemutatkoznak a kandúrok és cicák, elmesélik történetüket. A betétdalok rendkívül változatosak, van itt minden a swingtől a rockosabb ritmusokon át a lírai melódiákig. 

A Macskák varázsa - és legfőbb nehézsége is - abban áll, hogy egyszerre játékos és költői. Ezt a két aspektust kell összehozni a színpadon, lehetőleg úgy, hogy a nézők valamiféle eszmei mondanivalót is hazavihessenek. Pozsonyban ez sikerült. Nemcsak a múlt csütörtöki premieren, hanem már 2016-ban. Azt az előadást, a cseh Gabriela Petráková rendezését négy évig játszották, majd levették a műsorról, mert a főbb szereplők túl sok egyéb darabban játszottak. A mostani felújítás kb. 95 százalékban ugyanaz, a szereplők fele megmaradt, de többen közülük más karaktert játszanak. A koreográfus néhány ponton az új táncosok képességeihez alakított ezt-azt, de lényegében a táncbetétek is változatlanok – már ha egyáltalán beszélhetünk táncbetétekről, hiszen itt szinte mindenki állandó mozgásban van. És a musicalszínészeknek (Grisabella, Múz, az öreg színházi macska és Staroslav kivételével) végig kell nyomniuk a koreográfiát, a táncosoknak pedig énekelniük kell, ami nyilván szokatlan kihívás mindkét fél számára. Ezért a takarásban egy tíztagú láthatatlan, ám nem titkos kórus segíti őket – a végén szerényen kijönnek meghajolni. 

A jelmezek, amelyek itt rendkívül fontosak (állítólag a műszak sem tudja megmondani, ki kicsoda, és a közönség is csak hangjuk alapján ismeri fel a szereplőket), részben az eredeti londoni, részben a budapesti kosztümökre hajaznak (stilizált rongyosság, apró nüanszok hangsúlyozása), de azoknál egy kicsit kényelmesebbnek, praktikusabbnak tűnnek. Ľudmila Várossová, az ország egyik legtapasztaltabb jelmeztervezője kevésbé hangsúlyozta a macskafüleket, inkább dús parókákat adott a 27 szereplőre, amitől emberszerűbbek lettek. Az összhatás pedig egyszerre homogén macskamassza és sokszínű macskatársadalom, vagyis működik a koncepció. 

Érdekes adalék, hogy az előadás egyetlen gyerekszereplőjét, a Jeminé nevű kiscicát kulturális miniszterasszonyunk lánya, Sofia Šimkovičová alakítja, aki pár éve a Nyomorultakban mutatkozott be a Nová scénán, és nemrég az Oliverben is szerepet kapott. Én a másik szereposztással láttam az előadást, ott Natasha Olivia Tassa játszotta ezt a karaktert, úgyhogy nem tudok véleményt mondani az ifjú tehetségről. Maradjunk annyiban, hogy a színház részéről mindenképp jónak bizonyult ez a döntés, mert Martina Šimkovičová ritkán oszt meg közösségi oldalán színházi élményeiről szóló posztokat, a Macskákat viszont egekbe dicsérte. Ha ezzel sikerült újabb nézőket verbuválnia, akkor karrierje során most először hasznosnak bizonyult. Mert a Nová scéna előadása szerintem is mindenkinek maradandó élményt adhat, hattól kilencven éves korig. És remélem, hogy a felújított változat sokáig műsoron marad.