Twist Olivér nem öregszik

A kiskorú szereplőknek itt ugyanolyan igényes feladataik vannak, mint a felnőtteknek, nem babusgatják őket, sok a bonyolult csoportos koreográfia, és énekelni is tudni kell. Ezt a 35 tagú csapatot fél éven átkészítették fel, rajtuk kívül egy 22 tagú felnőtt tánckar is szerepel, sok átöltözéssel – kétszáz jelmezt varrtak az előadásra, ami vélhetően házi rekord.

A darab 1960 óta nem kopott meg, sőt akár aktuálisnak is mondható. Éhező gyerekek sajnos ma is vannak, ha nálunk nem is dolgoztatják őket legálisan, mint a posztviktoriánus Angliában. Kiskorú zsebtolvajokat foglalkoztató felnőttek is akadnak, a veszélyes stricikről, kiszolgáltatott utcalányokról és mérgező párkapcsolatokról nem is szólva. Az is állandó társadalmi berögződés, hogy a ruha teszi az embert vagy hogy minden eladó.

Lionel Bart – akit Andrew Lloyd Webber a modern brit musical atyjának nevezett – a történet szintjén is sokat „lágyított” Charles Dickens regényén, de zeneileg is: gyakran old fel szívszorító helyzeteket vidám dallamokkal. Az első órában csak egyetlen lassú dalt hallunk, az viszont a címszereplő tulajdonképpeni egyetlen szólódala. A gyerekszereplők élete a játékos, fülbemászó dalok alapján egészen elviselhetőnek tűnik, a dologházban tengődő árvák sem érzékenyítik el a nézőket, illetve a drámát mozgalmas koreográfiák tompítják.

A pozsonyi előadás is ilyen – már csak a szigorú jogtulajdonosok miatt is, akik nem igazán szeretik a kísérletező rendezőket. Viszont annyira igényesen megírt, sokszínű, izgalmas alapanyaggal van dolgu(n)k,hogy csak indokolatlan „túltolásokkal”, ripacskodással lehet elrontani, amit itt szerencsére mindenkinek sikerült elkerülnie. (A szerzőnek olyannyira szívügye volt ez a darab, hogy a szövegírást sem hagyta másra, ami ritkaság a musicalműfajban.) Egészen fenomenális megoldások is akadnak benne: az utcai árusok például négy szólamban kínálgatják portékájukat a második felvonásban, amikor Olivér már úri környezetben mozog. A négy dallamfoszlány első hallásra nem illik össze, hiszen versengnek a vevőkért, de a végére magától értetődő egységgé olvad, hiszen az árusoknak közös a sorsuk.

Fagin a Dickens-regényben zordabb figura, aki mániákusan szereti a pénzt – ezt a tulajdonságát zsidó származásával magyarázza a nagy angol író, vagyis némi antiszemitizmus bujkál a sorok között. Lionel Bart, aki zsidó volt, sokkal gyermekbarátabb karaktert kínál nekünk, csak Fagin dala utal a származására, amely egy remekbe szabott klezmer. Kassai Csongor a pozsonyi premieren a felnőtt szereplők közül a legnagyobb tapsot kapta érte, és összességében is jól állt neki ez a karakter – igazán vállalhatna több musicalszerepet. Nancy szerepében Lenka Machciníková meggyőzően hozza a szimpatikus utcalányt, aki gyógyíthatatlanul szerelmes a történet legnegatívabb figurájába. Egyébként kevés musicalben kíséri a szerelmi szálat brutalitás. Én kicsivel félelmetesebb Bill Sikes-ra vágytam, mint amilyen Dárius Koči volt, a legdrámaibb pillanat (a gyilkosság) sem sikerült túl hihetően – jó lenne megnézni ezt a jelenetet a másik alternációban, Patrik Vyskočillal is. Mindketten hatalmas sztárok, ritkán játszanak negatív karaktereket.

Stanislav Slovák rendezése nem kivételes, inkább korrekt, de ezt az előadást a látvány és a dalok mozgatják, úgyhogy álljon itt pár fontos név. Két díszlettervezője és két koreográfusa is volt a musicalnek: Jaroslav Milfajt mozgatható, paravánszerű kulisszáira Petr Hloušek vetített rá, a londoni utcák így szinte megelevenedtek. Az elején például akkora virtuális eső zúdul a színpadra, hogy az első sorokban ülők behúzták a fejüket. A táncbetétek fantáziadúsak, de nem hivalkodóak, Ladislav Cmorej ügyesen váltogatja az igényesebb koreográfiákat a csoportmozgásokon alapuló látványelemekkel, a gyerekcsapattal pedig főleg Silvia Betáková foglalkozott a hosszú próbafolyamat során. Nem tudom, melyikük ötlete volt humoros, kis koporsót lóbáló temetési menetet kreálni abba a jelenetbe, amikor Olivért gyászhuszárként akarja alkalmazni a temetkezési vállalkozó, de ezzel szerintem átléptek a jó ízlés határán. (Persze kérdés, kinek hol húzódik ez a határ.) Lehet a halállal viccelődni, de esetünkben talán maga a dal is elegendő lett volna, fekete ruhás emberek börleszkszerű felvonultatása nélkül.

A szlovák szövegeket Ján Štrasser írta, aki a legsokoldalúbb szlovák dalszövegírók egyike. Ám mivel a szlovák nyelv kevésbé dallamos, mint mondjuk a magyar, és sűrítésekre sem annyira alkalmas, egy-egy sorba neki is beletört a bicskája. Ami az eredetiben egy fél mondattal kifejezhető, és magyarra is frappánsan átültethető (a zseniális G. Dénes György jegyzi a magyar verziót), az szlovákul bizony csikorog néhol. Szerencsére a színészek legtöbbször szépen megbirkóznak ezekkel a verbális feladványokkal, amelyek zöme a felnőtteknek jutott, nem a gyerekszereplőknek.

Ľubomír Dolný ritkán vezényelhet 27 tagú nagyzenekart, főleg úgy, hogy közben az énekeseket is instruálja, de a hangzás egészen pazar lett, akár lehunyt szemmel is élvezhető. Persze miért is hunynánk le a szemünket egy pillanatra is? Egy monstre, látványos produkciót élvezhetünk a Nová scéna színpadán, remélhetőleg minél hosszabb szériában, három Olivérrel, akik közül a legkisebb, Arthur Haverda mindössze kilencéves. A premieren Gregor Horák játszotta a címszerepet, biztos ő volt a legbátrabb.

Egyébként a legcukibb jelenetnek a meghajlás után lehetett tanúja a kulturális miniszter asszonnyal kiegészült nagyérdemű, amikor a gyerekek a színpadon kezdték el kipakolni az ajándékzacskókat, amiket hozzátartozóik felküldtek nekik. Hiába, a kíváncsiságot nehéz legyőzni...