Fogadásokat kötöttek, hogy hol találják a lemezeiket a boltokban

Tim Whelan jóval túl van a hatvanon és Párizsban él, részben azért, mert a családja oda köti, részben pedig a Brexit miatt. A jelenlegi koncertfelállás öt tagja két országból érkezik a próbákra, ami Tim szerint egyáltalán nem hátrány, mert manapság akár interneten keresztül is lehet próbálni, nem beszélve a lemezfelvételekről, amikor nem is kell mindenkinek ugyanakkor megjelennie a stúdióban. A saját jogán is világsztárrá vált egyiptomi énekesnőjük, Natacha Atlas például rengeteg koncerten lépett már fel a csapat szitárvirtuózával, Sheema Mukherjee-vel, de stúdióban csak a legutóbbi, Walls Have Ears című album felvételekor dolgoztak együtt.

Nem abszurd ez a mostani helyzet az első lemezeitek felvételeihez képest?

Egyáltalán nem. A legutóbbi albumunk a koronavírus-járvány elején született, az első lockdown alatt vettük fel, gyakorlatilag titokban. Összejött az egész tágabb család, volt tagok, kollaboránsok, alkalmi közreműködők, vagyis jóval többen szerepelnek a lemezen, mint ahányan a koncerteken játszunk. Törtem is a fejem, hogyan fogjuk majd élőben reprodukálni ezt a zenei kánaánt. Akkor még nem sejthettem, hogy bő két év múlva tudunk csak turnéra indulni az új anyaggal. De én igazából a stúdiómunkák idején tudom igazán kiélni magam, úgyhogy nem stresszeltem emiatt, főleg miután láttam, hogy milyen jól fogy a lemez. A különböző streaming-platformokon is sokan letöltötték, de engem elsősorban a CD-vásárlók hatottak meg, mert magam is régi vágású gyűjtő vagyok, máig nem tudtam megbarátkozni az elektronikus zenefogyasztással. 
 

Ezek szerint a Transglobal Underground rajongói főleg középkorúnak? 

Nyugodtan nevezheted őket idősebbeknek, nem számít, hiszen akik velünk együtt nőttek fel és mindmáig kitartanak mellettünk, azok sosem öregszenek meg, mert mindig kapnak valami újat tőlünk. Viszont annak is örülünk, ha egy-egy fesztiválon mindenféle korosztályt látunk a nézőtéren, akik véletlenül tévedtek oda. Így volt ez a tavaly augusztusi pozsonyi Uprising-on is, ahol szerintem sokan ránk csodálkoztak.

Régóta meg akarom köszönni nektek, hogy 1998-ban megismertettétek velem Balogh Kálmán cimbalmost, aki a Rejoice, Rejoice című albumotokon játszott, és akit azóta is ámulattal követek. Hogyan találtatok rá?

Magyarországon akkoriban fantaszikus dolgok születtek, és mi szinte rávetettük magunkat erre a régióra. Nagyon tetszett a hagyományőrzés és a kreatív továbbgondolás egyidejűsége. Kinyílt előttünk egy ismeretlen világ, nagyon sok magyar és közép-európai népzenét hallgattunk, miközben Natachának köszönhetően az észak-afrikai kultúrában is egyre otthonosabban mozogtunk, az Angliában élő második generációs pakisztáni és indiai zenészek öröksége pedig karnyújtásnyira volt. 
 

Jól látom, hogy ti tapostátok ki az utat olyan későbbi világsztárok számára, mint a Fun-Da-Mental, Nitin Sawhney vagy az Asian Dub Foundation, akik zeneiskolát is alapítottak fiatal pakisztáni származású zenészeknek?

A felsoroltak mindegyike a Nation Records lemezkiadó istállójába tartozott, velünk együtt. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy elinduljanak ezen az úton, mert eleve nem számíthattak mainstream sikerekre. Arra sem, hogy rendszeresen játsszák őket a rádiók. Akkoriban hatalmas szakadék húzódott a rádióbarát zenét csináló és a kísérletező formációk között. Estig sorolhatnám azokat a rendkívül kreatív zenészeket, akik a biztos megélhetés érdekében behódoltak a mainstreamnek, és abbahagyták a kísérletezést, mert el kellett tartaniuk a családjaikat. 
 

A kilencvenes években London igazi zenei olvasztótégely volt, és két fronton is zajlott a forradalom: az úgynevezett világzene terén, illetve a klubszcénában. 

Szerintem azóta sem robbant semmi akkorát Európában, mint az underground elektronikus zene. De tényleg, egykori punkok máig mesélik könnyes szemmel, mekkora hatással volt rájuk az első rave-hullám, mennyire kapcsolódott az ő lázadó attitűdjükhöz. A world music, a különböző kultúrák becsatolása pedig csak bónusz volt mindehhez. Én is elsősorban az underground elektronikus zenéért rajongtam kezdetben, de hamar meguntam, hogy gyakorlatilag az összes formáció egy énekesből és két kütyümágusból áll. Élő hangszereket akartam látni a színpadon, amelyek ugyanazt a ritmust képesek hozni, mint a gépek. Tudtam, hogy emiatt nehezebb lesz besorolni a zenekart, de nem érdekelt. Anno az európai turnékon azzal szórakoztunk, hogy minden országban bementünk a lemezboltokba, és fogadásokat kötöttünk, hogy vajon melyik szekcióban találjuk meg a lemezeinket. Volt minden: trip-hop, acid-jazz, techno, rap, world music…

Ma sem könnyű betuszkolni titeket sehová, pedig ez egyre inkább követelmény a szakmában. Én legalábbis a 2020-as Walls Have Ears (A falnak is füle van) című albumotok alapján állítom, hogy sosem voltatok még ennyire underground zenekar, mint jelenleg. 

Lám, akkor ezek szerint körbeértünk! Ezt bóknak veszem, nagyon köszönöm. 
 

Bóknak is szántam, azzal a mögöttes gondolattal, hogy ma sem könnyebb labdába rúgni a zeneiparban, mint amikor a Transglobal Underground megalakult. Mivel biztatnád a kezdő zenészeket, akik valami mást, szokatlant akarnak csinálni? 

Szerintem minden generáció megtalálja a saját útját, alkalmazkodik a körülményekhez, hiszen számukra ez az egyetlen közeg, nincs összehasonlítási alapjuk, mert nem éltek a „régi szép időkben”. Azokat az időket kár visszasírni, de mégis örülök, hogy több fajta közeget, közönséget és feltételeket megtapasztalhattam. Jókor és jó helyen alapítottuk a Transglobal Undergroundot Hamid Mantu barátommal, akivel egyébként korábban egy Furniture nevű meg nem értett rockbandában játszottunk együtt. Ő már akkor is rendhagyó, fura ritmusokat tolt az alapvetően girárközpontú zene alá, később pedig velem együtt fedezte fel a különböző népek elképesztően gazdag zenei hagyományait. A mai fiataloknak azt tanácsolnám, hogy ne hagyják magukat beskatulyázni, csinálják azt, ami szerintük a legjobb. De azért legyen a bandában legalább egy marketingzseni, mert enélkül nem boldogulnak...