Van még bennünk tartás?

Pályafutását Buzitán tanítóként kezdte, később járási, majd kerületi tanfelügyelő, egyben néprajzi-helytörténeti gyűjtő és Fábry-kutató. 1989 után a Keleti Napló alapító főszerkesztője, a kassai Amicus Egyesület kezdeményezője; nyugdíjazása előtt Szlovákia budapesti nagykövetségén diplomata. Szilice hű szülötte. Máté László.

Mivel engedett utadra gömöri szülőfalud?

A sziliceiek lelki alkatával és gondolkodásmódjával. A paraszti küzdés, a paraszti kultúrát igenlő alázat és talán a protestáns puritanizmus örökével. Ma nehezen hiszik el a fiatalok, hogy nálunk hetekig állt a front, hogy még 1947-ben is mekkora értéket jelentett a kenyér, és micsoda gürcöléssel járt a gazdálkodás, hogy mit hoztak a háborút követő jogfosztottság évei. De akkoriban az emberek a legnehezebb körülmények között is összetartottak, figyeltek a helyi közösség gondjaira. A reményt pedig a templomban igyekeztek erősíteni. Szilicéről ezt az indíttatást hoztam magammal. És hiába vagyok már évtizedek óta kassai lakos, ahol ugyan megtaláltam a helyemet, de igazán otthon a szülői házban vagyok.

A rozsnyói pedagógiai iskolán szerzett érettségivel kerültél Buzitára. Későbbi pályád megalapozásához mit adott az ott töltött tíz esztendő?

Lényegében azt a szakmai motivációt, ami nélkül azokban az időkben nem lehetett valaki szlovákiai magyar iskolában jó tanító. A néprajz iránti érdeklődéssel ötven évvel ezelőtt még földolgozhattam a környék mondavilágát. Ahová bekopogtattam, azoknak a házaknak a lakói közül sokan még a 19. században születtek, a férfiak két világháborút is megjártak, emellett egy olyan vidéki kultúra őrzői voltak, amely az én ottani tanítóskodásom idején már eltűnőben volt. Szerencsére nemcsak gyűjtöttünk, hanem még néprajzi szobát is nyithattunk. Ezekért az élményekért sajnálom, hogy csak 10-11 évig tanítottam, mert a szívemben máig pedagógus maradtam.

Viszont a hetvenes évek legelején iskolaügyi szakfelügyelő lettél. Abban a korszakban, amikor ránk telepedett a husáki normalizáció, valamint a szlovákiai magyar iskolák erőszakos felszámolását célzó pezlári ideológia. Igaz, régóta más időket élünk, de a szóban forgó korszaknak nyilván akad a mának szóló üzenete.

Igen, az anyanyelvi oktatáshoz való ragaszkodásban. Egy zárt világban éltünk akkor, társadalmilag és az állambiztonsági szervek zaklatásai miatt talán nyomasztó légkörben is, de iskoláink fennmaradásáért a tanítóság és a szülők közt megvolt az együttműködő akarat. Ez legerőteljesebben 1984-ben, a nyílt asszimilációval fenyegető alternatív oktatás rémének határozott elutasításában mutatkozott meg. Persze, a burkolt asszimiláció ellen nehezebb volt fellépni, mert az „csupán” arra vonatkozott, hogy nem engedtek párhuzamos évfolyamokat, egy-egy szakmunkásképzőben magyar osztályt is nyitni. De még így is összesen százezer gyerek járt magyar tannyelvű alap- és középiskolába, ami az illetékes hazai pártvezetők körében riadalmat keltett. Abban az időben a szülők számára ugyanis természetes volt, hogy a magyar ajkú gyereket nem a helyi szlovák iskolába járatták, hanem a legközelebbi „központi” magyar iskolába. Még az olyan falvakból is, az ország keleti tájain, ahol 1950 után sem volt anyanyelvi oktatás. Hol vagyunk ma már a szlovákiai magyar diákság százezres létszámától!

Kereken négyszáz tanuló híján a negyvenezernél...

Olykor lelkifurdalással és talán némi önváddal én is azt kérdezgetem magamtól, hogy hol történt a hiba. Hol van az a generáció és az ő gyermekeik meg unokáik, akiket mi készítettünk föl az életre? Hová illant belőlük a tartás, a gerinc szilárdsága, az anyanyelv tisztelete? Mert nem lehet mindent a globalizációra fogni, és arra, hogy egy felgyorsult, nyitott világban élünk.

Mindig is nagyon tisztelted Fábry Zoltánt. Miben tartod mentorodnak?

Személyesen ismerhettem őt. Később a mára hagyományossá vált Fábry Napok kezdeteinél is segédkeztem. Bánt, hogy a rendszerváltás után a minden baloldalit elvető szemléletből sokan lenézték Fábry Zoltán munkásságát. Pedig önmagában már csak az élete egy alkotás volt, ahogyan Abaúj csücskében, a világ félreeső zugában megbúvó Stószon mindenre figyelt. Éppen ezzel a stószi mércével bizonyította, hogy az ő nagy családja – a szóhasználatával élve – a szlovenszkói magyarság volt. Talán Kazinczy Ferenc óta ő volt az egyedüli magyar író, aki minden levélre válaszolt. Asztalán ott láttam megszámozva a leveleket, hogy mindegyikre feleljen. Máig akár ezernél is több tőle származó levél lehet magánszemélyeknél.

Megbecsüléssel ápoljuk örökségét?

Hiányérzetem van. Főként ami szellemi örökét illeti. Fábry emberi nagysága, Esterházy János erkölcsi példájához hasonlóan, olyan érték, amelyet gyakrabban kellene felmutatnunk. Az emberi élet teljességének, a helytállásnak mintaképeként, a fennkölt princípiumok nagyrabecsüléseként.

Közvetlenül a rendszerváltás után alapító főszerkesztője lettél a négy-öt évfolyamot megélt Keleti Naplónak. Mind társadalmi, mind kisebbségi szempontból máig deficitnek érzed a lap korai megszűnését?

Igen, bár így is szép emlék, hogy rögtön 1990 januárjában – például a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének megalakulásával azonos időben – kezdtük szervezni a megjelenését. Főként szellemi, közösségi és kulturális műhelynek szántuk, ami néhány esztendeig működött is. Tulajdonképpen a térdünkön készült a lap, de így is komoly szerzőgárdát sikerült kialakítanunk. Az indulásnál, még a szövetségi állam idején, Prágából is kaptunk támogatást, Szlovákia mečiari érájában azonban kiapadt minden központi támogatás, ami a Keleti Napló végét jelentette.

Egy további, hasonló módon 1990-hez kötődő elhatározásod a magyar–szlovák kapcsolatokat elmélyítő kassai Amicus Egyesület alapítása volt. És mert később Szlovákia budapesti nagykövetségén külképviseleti szolgálatot is teljesítettél, joggal kérdezhetem: mi rajzolhatná át, mi tehetné emberibbé kölcsönös viszonyainkat?

A személyes kapcsolatépítés. Az Amicus Egyesület létrehozásának gondolata szintén az volt, hogy a mindennapok közéleti bizalmatlanságaival Kassán is itt élünk szlovákok és magyarok, ukránok, ruszinok meg romák, s tartalmas találkozók, értelmes véleménycserék helyett simán elbeszélünk egymás mellett. Esetleg szembefordulunk egymással, ahelyett, hogy értelmes párbeszédet kezdeményeznénk. Eközben a politika a saját érdekeit igyekszik preferálni. Holott kézenfekvő, hogy a civil szféra különböző műhelyei, a tudományosság területei vagy a színház és a művészetek más fórumai igénylik a dialógust, amit előbb-utóbb a politikának is illendő észrevennie. Szerintem kár a két ország, a két nemzet közé Patyomkin-falvakat húzni és kijelenteni: ha aránylag jó a gazdasági helyzet, akkor a többi szempont másodlagos. A személyes kapcsolatok ennél körültekintőbb és átgondoltabb közéleti figyelmet kívánnak.

Utóbbi szavaid apropóján feszegetem, akár a diplomáciában szerzett tapasztalataid tükrében, mi a véleményed arról, hogy a magyar Bugár Béla és a szlovák Anton Danko, azaz a Híd elnöke és a Szlovák Nemzeti Párt elnöke – a két párt korábbi szokásától eltérően – most elfogadható szinten kommunikál.

Már az ókoriak tudták, hogy változnak az idők és az erkölcsök; minden kapcsolatépítést egyszer el kell kezdeni. Szerintem egy kisebbségi létben élő politikusnak – de pedagógusnak, közéleti személyiségnek vagy akár közírónak is – egyszerűen kommunikatívnak kell lennie. Természetesen viszonos nyitottsággal és kölcsönös elfogultságok nélkül. Persze, ebben a kaotikus világban nehéz rögtön megítélni, hogy az efféle közeledésben mennyi az őszinteség és a jó szándék, mert a számítás vagy a hamiskás érdek zsákutcába viheti az egészet. Egyelőre azonban, ha nem hangzana kampányszerűen, azt mondanám: bizakodó vagyok.

Négy esztendeje, Béres József emlékezése alapján, monográfiát adtál közre a hatvanas évek kassai magyar „csodájáról”: a Batsányi Körről.

Ehhez a munkához az adósságtörlesztés szándékával fogtam hozzá. Az 1965 februárjában alakult Batsányi Kör tevékenysége az akkori kassai magyar értelmiségnek, egyénileg Béres Józsefnek a szocializmus éveiben olyan példamutató tette volt, amelyből a szabad és demokratikus jelenben is okulni lehetne. Műsoraik Kassán rendre megtöltötték az ezerszáz férőhelyes Művészetek Házát, de a szűkebb körben tartott programok szintén nívósak voltak. A Batsányi Körnek kisugárzása volt egész Gömörre, a Bodrogközre, az Ung-vidékre, sőt a szlovák közönség is érdeklődött a rendezvények iránt. Sajnos, ez a remek kezdeményezés már csak emlék, az 1969–1970-ben indult normalizáció kezdetén a saját embereink voltak azok, akik ellehetetlenítették a Béres József körül csoportosulók ígéretes közösségszervező fáradozását.

És manapság? A keleti végeken megvan még a Lőrincz Gyula, a haláláig prolongált Csemadok-elnök által sokszor haragosan bírált kassai rebellis törekvés?

Szívesen adnék optimista választ, de nem engedi a tárgyilagos helyzetértékelés és kritika. Akad ugyan néhány reményteli kezdeményezés – például a kassai egyetemisták Kikelet Klubja –, de nem sok maradt Márai Sándor világgá kiáltott egykori kassai polgárságából, mint ahogy a „rebellis” lendületből sem, amely a múlt század derekán a kurzushű Csemadok vonalasságát féltő Lőrincz Gyula ingerültségét kiváltotta. A jelenre nemcsak a pártok okozta megosztottság jellemző, hanem a közöny is. Szembe kell nézni azzal, hogy Kassa legújabb fejlődésében volt egy időszak, amikor a város lakossága húsz év alatt 65 ezerről negyedmillióra nőtt! A lakótelepek ötödik-hetedik emeletén élőkben már nincs meg az a késztetés, hogy ők egy iskolához, a színházhoz, a Csemadokhoz, a magyar egyházi gyülekezethez, egyszóval egy közösséghez kötődjenek. De hát éppen ezért kellene tudatosítani, hogy felelősek vagyunk egymásért. Beleértve a kassai magyar pedagógusokat, akik bizony ritkán jönnek el nagyobb számban egy-egy magyar rendezvényre.

Annak idején még a Keleti Naplóban egy imaszöveg stílusában írtad meg, hogy 1993. június 29-én villámcsapás okozta tűz elpusztította a szilicei templom tornyát. Ezt égi jelnek vagy figyelmeztetésnek tartod?

Életem megdöbbentő emléke ez, hiszen a szemem láttára történt, mert egy gombaszögi ünnepség utáni napon még otthon tartózkodtam. Hogy figyelmeztetés volt-e, nem én döntöm el. Mert a templom mindig ott állt minden nehéz időben, Szilice őrzőjeként, a helyi közösség összetartó szimbólumaként.