Többéves szünet után ismét magyar filmet rendez

Oláh Csaba felvételeKözben elejt egy mondatot a világsajtóban: „Nem hiszek a dokumentumfilmekben.” Konkrétan a Fahrenheit 9/11-nek és a Super Size Me-nek, amelyek már hónapok óta foglalkoztatják a közvéleményt. Előbbi az amerikai elnök külpolitikáját kritizálja, utóbbi az amerikaiak túlsúlyosságát dramatizálja. „Ezek a filmek manipulálják a közönséget – vélekedik az Oscar-díjas magyar rendező. – Én a játékfilmeket szeretem, a fikciós alkotásokat, azok sokkal tisztességesebbek, hiszen a néző pontosan tudja, hogy a színészek szerepet játszanak, és kitalált történetet látnak. A dokumentumfilmekkel vigyázni kell. Azok a valós élet elemeivel játszanak, de teljes egészében nem igazak. Mindig az a kérdés, hogy ki áll a kamera mögött.”

Prágai jó barátja, Jiří Menzel gyakran nyilatkozza: két „testvére” van Budapesten. Az egyik Törőcsik Mari, a másik Szabó István.

Én a bátyja vagyok. De csak két nappal idősebb, mint ő.

Életfelfogásukban, világlátásukban mennyi a hasonlóság? Bár ahogy tegnap megjegyezte, hogy „Jiří még mindig mosolyogni tud az élet fonákságain...”

... ez óriási tulajdonság!

Ami hiányzik önből?

A magyar és a cseh mentalitás között mindig is óriási különbség volt. A csehek mindenen nevetni tudnak. Azon is, ami elmúlt, sőt azon is, ami itt van körülöttünk. Jiří nevetése egyáltalán nem cinikus. Ő nem kinevet, hanem szelíd, elnéző mosollyal fogadja a visszásságokat. Önironikus tekintetében, akárcsak a filmjeiben, nagyon sok a szeretet. Sokkal több, mint az irónia. Pár száz kilométerrel délebbre, mi, magyarok mindent halálosan komolyan veszünk. Öljük egymást. Harcolunk. Szétszakadunk. Fröcskölünk. Kicsit más a mentalitás. Kicsit nagyon más. Ha megnézem azoknak a filmjeit, akik Jiří generációjához tartoznak, tehát az enyémhez is, Milos Forman, Ivan Passer, Evald Schorm és Jaromíl Jireš alkotásait, azokban az irónia mellett mindegyikben látható és érezhet a szeretet, a megértés, az együttérzés. A magyar filmekből pedig épp ez hiányzik.

Az ön rendezései is halálosan komolyak. Sem a Mephistón, sem a Redl ezredesen, sem a Hanussenen, sem A napfény ízén vagy a Szembesítésen nem volt hol mosolyogni. Ezek súlyos morális kérdéseket felvető filmek.

Én nem foglalkozom magammal. Nem elemzem a filmjeimet. Arra viszont többször is rádöbbentem már, hogy valamit megint sokkal komolyabban vettem, mint amennyire kellett volna.

Az évek múlásával az ember tudja már, mit mennyire kell komolyan venni.

Ha nem ragadja el a szenvedély. Engem elragad olykor. Ahogy öregszem, én is egyre hamarabb rájövök, hogy már megint túldramatizáltam valamit, amit nem lett volna szabad.

Erről jut eszembe: mi a különbség cseh és magyar között, akik végső kétségbeesésükben ki akarnak ugrani a ki tudja hányadik emeletről?

Mondja, kíváncsi vagyok.

A magyar töprengés nélkül leveti magát, a cseh viszont lenéz a magasból, elborzad, és legyint: „Talán majd máskor!”

Tekintsünk vissza a történelembe: a magyar végez magával, a csehvel viszont a társai végeznek. Kidobják az ablakon.

Új filmjével ön is nagyot „ugrik” ezekben a hetekben. Biztos, hogy sokakat meglep a témaválasztásával. A Csodálatos Júlia ugyanis vérbő vígjáték.

Igen, vidámabb film, mint a korábbi munkáim.

Hogy történt a váltás? Mi hívta elő?

Felkértek rá, én meg arra gondoltam, „miért ne?” Ezt a műfajt is jó lenne megtanulni. Jiří például remekül elsajátította. Irigylem is őt ezrét nagyon. De most azt mondtam: „Itt az ideje, hogy megpróbáljak én is filmet rendezni.”

Eddig is filmet rendezett.

Eddig inkább megmutattam a bajainkat. Hogy lássák, mi fáj. Megpróbáltam kifejezni azt, amiről úgy gondoltam: fontos elmondani.

Édes Emma, drága Böbe.

Igen, de abban is több a vágy a dolgok szenvedélyes kifejezésére, mint az, hogy hívjuk össze az embereket, lássanak valamit, ami esetleg rájuk is vonatkozik, amin jó elgondolkozni, ugyanakkor szórakoznak is.

Felkínált anyagra mondott már igent valaha?

Nem, még soha. De a Csodálatos Júlia annyira jó történet, és olyan jó volt a forgatókönyve! Felkérésre persze dolgoztam már. Az Offenbachot például az Arte televíziós csatorna kínálta fel. Abba azért sokat beleírtam. Vagy a BBC felkérésére készítettem A csónak biztonságát. Azt viszont magam írtam. De most kaptam egy kész forgatókönyvet, ami nagyon megtetszett. Azt mondtam: ez úgy jó, ahogy van. Később aztán volt néhány dramaturgiai jellegű észrevételem, ám ezekkel is csak apró változtatásokat kértem. A forgatókönyv alapjául Somerset Maugham Színház című regénye szolgált, amelyből Lili Palmer és Charles Boyer főszereplésével 1961-ben német film készült. Változtatásokat ott kértem a forgatókönyvben, ahol a regényt egy kicsivel erősebbnek éreztem. Amikor Robert Lantos kanadai producer felkért erre a munkára, azt mondta: „Megérdemled már, hogy végre könnyebb filmet csinálj!” Más kérdés, hogy könynyebb filmet, vígjátékot csinálni néha nehezebb, mint súlyos, morális kérdésekkel teli drámát. Ha ugyanis kiderül, hogy a néző nem nevet, azonnal megbukott az ember. Ha nagyon komolyan és nagyon szenvedélyesen közlünk valamit, az mindig átjön, még ha a film nem is olyan tökéletes. De ha egy vicc, egy szellemes fordulat nincs a helyén, akkor nem nevetnek, és az szörnyű.

Ezen a filmen mennyit kell nevetni?

Nem kell sokat, és nem kell hangosan. Elég, ha a néző észreveszi magát a filmben, és ott legbelül, önmagában fog mosolyogni. Hogy mikor és melyik pontján a történetnek, azt természetesen nem mondom el. Különben sem bírom azokat a rendezőket, akik a vetítés előtt felállnak, „használati utasítást” adnak a filmhez, és ha valaki nem az alapján nézi, akkor bűnözőnek tartják. Majd a néző eldönti, hogy tetszik-e neki a Csodálatos Júlia, s akar-e nevetni rajta.

Mennyi azonosságot akar vagy tud felvállalni a film az eredeti művel?

Nagyon sokat. Függetlenül attól, hogy van benne egy dramaturgiai találmány, ami más, mint a regényben. De a film formája mindig más lehetőségeket teremt. A hibák pedig akkor válnak láthatóvá, amikor már nincs lehetőségünk újraforgatni a jelenetet. Én is mindig azt nézem, mi az, amit már megint elrontottam. Ha a közönség nem úgy reagál, ahogy előre elgondoltam, akkor ott már úgy érzem, hogy hibáztam. Ha meg olyan helyen tetszik a nézőnek, ahol nem vártam, akkor azért van rossz érzésem, mert valami olyasmi történt, amihez nekem, a rendezőnek nincs sok közöm.

Ki lehet ezt ennyire pontosan dolgozni? Hogy mikor, hol, hogyan reagáljon a néző?

Hitchcocknál mindig úgy reagál a néző, ahogy ő szeretné. John Fordnál is. De meg kell, hogy mondjam, a XX. század egyik legnagyobb művészénél, Ingmar Bergmannál is úgy reagálnak, ahogy ő szeretné. Nekik elképesztő gyakorlatuk volt. Bergman 18-19 éves kora óta színházat rendez, és annyira érti-érzi a színészeket, ismeri a karaktereket megtestesítő ember és a néző viszonyát, hogy az utolérhetetlen. Egyébként Jiřínél is akkor nevetünk, amikor ő akarja.

Parádés szereposztásban forgatta a Csodálatos Júliát. Annette Bening, Jeremy Irons, Michael Gambon...

... említsük meg Juliete Stevensont is, aki szintén kivételes tehetségű angol színésznő. Ő játszsza az Annette Bening által megformált karakter öltöztetőnőjét. Nehéz szerep, és Juliete egészen különlegesen alakítja ezt a karaktert. Annette Bening első pillanattól fogva adott volt a filmhez. Nagyon örülök, hogy elvállalta a szerepet. Nagyon nagy színésznő, óriási színházi tapasztalattal, komoly alakításokkal a háta mögött. Nem egy filmszínésznőnek, aki bejön, és úgy viselkedik, ahogy, s mert karizmatikus, mindent elhiszünk neki. Annette mindent megformál, igazi színházi ember módjára. Nagyon nagy élmény volt vele dolgozni. A többieket én választottam ki. Ők pedig különféle színészek voltak, különböző háttérrel, de finoman összecsiszolódtak, és ahogy nagy respektussal ízlelgették egymást, az kimondottan izgalmas volt. Jeremy Ironsnak például külön hálás vagyok. Ő az a színész, aki erről a darabról, a londoni színházi világról, a színházi magatartásról, az angol középosztálybeli életről sokkal többet tudott mindannyiunknál, és nagyon nagy szeretettel és barátsággal mindent átadott.

Az Édes Emma, drága Böbe óta, amelyet 1991-ben forgatott, nem rendezett magyar filmet. Ez azért alakult így, mert a külföldi lehetőségek között is megtalálja az ínyére valót, és már nem is fáj a szíve amiatt, hogy...

... röviden és tömören: így alakultak a dolgok. Az elmúlt időszakban könnyebb volt számomra külföldi filmet rendezni, mint magyart. Van egy olyan harc itthon, a szakmában, amit nagyon rossz nézni, és amiben nagyon rossz szerepelni. Csúnya, színvonaltalan, pénzről szóló küzdelem, amit természetesen különböző csoportok, különböző ideológiával lefednek, de a mélyén semmi más nincs, mint a vad, sötét erdei harc, és én ezt nem bírom nézni. Bármilyen ambícióm is volt, hogy tegyünk valamit a magyar filmért, az mind fennakadt valamilyen érdekcsoportok ellenkezésén. A legjobb elképzelés is valami részérdeket sértett. Most, hogy végre megszületett a filmtörvény, a végrehajtását próbálják meggátolni. A zavarosban sokak számára jobb és könnyebb halászni. Egyetlen reményem ebben a keserűségben, hogy van egy-két fiatalember, aki erről egyszerűen nem óhajt tudomást venni, és szépen, tehetségesen csinálja a filmjeit. Például Antal Nimród, a Kontroll rendezője. Valószínűleg ez az egyetlen megoldás. Nem törődni a sok rosszal, elkeserítővel, hanem megpróbálni elmondani azt a történetet, amelyet el akarok mondani – ha sikerül rá pénzt szerezni. Sajnos, ez is megalázó módon történik. A különböző kuratóriumok döntése mögött olyan dolgokat látok, amelyekről nem szívesen beszélnék. Természetesen nagyon hiányzik, hogy magyar filmet készítsek. Két okból is. Az egyik: jobb érzés egy történetet nyíltan elmondani, mint fedetten. Egy angol vagy egy német nyelvű filmmel elmondani egy magyar történetet. Lásd: Szembesítés. Szerencsére sokan jelezték, hogy látják: ez egy mai „Budapesti mese”.

A másik ok?

Vannak színészek Magyarországon, akikkel elképesztő vágyam volna dolgozni, mert csodálatosak, és az én ízlésemhez közelebb állva tudják azt, amit tudnak. Például Bánsági Ildikó, Udvaros Dorottya, Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter vagy Halász Judit, Bálint András, Kulka János, Cserhalmi György... tehát nem csak egy generációra gondolok.

Német színpadon Csehov Három nővérét rendezte nemrég.

Ez azért volt, mert hosszú ideig nem lehettem a film közelében, a szakmát pedig gyakorolni kell. Csehovot rendezni nagyon nagy feladat, de felkértek és én elvállaltam. Csodálatos élmény volt. Ahhoz ugyanis, hogy az ember a Három nővért megrendezze, meg kell tanulni az összes Csehovot. Hét-nyolc karakter ugyanis darabról darabra vándorol nála. Mindenütt ott van, és hasonlókat mond, csak mindig más összefüggés érdekében. Pontosabban: ugyanannak a világnak egy másik aspektusát mutatva.

Woody Allen filmjeivel hogy áll?

Sok munkáját szeretem.

Jiří Menzel szerint ugyanis Woody Allen a mai Csehov.

Nem tudom. Ha ő mondja, biztos így van.

Pár hét múlva Budapesten is bemutatják új filmjét. Mi lesz a következő munkája? Ismét színházban fog rendezni, vagy...

... forgatni szeretnék. Van egy nagyon megtisztelő felkérésem. Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének megfilmesítése lenne, ami nagyon sokunknak irodalmi alapélménye. Boldog lennék, ha megcsinálhatnám. A kérdés csak az, hogy lehet-e belőle filmet rendezni? Mert ami ezt a művet fontossá teszi számomra, az az irodalmi értéke. A szavak, a gondolatok. Ezeknek kell megtalálni a képi megfelelőjét, ami nagyon nehéz feladat. Nem tudom még, miképpen lehetne elmesélni ezt a történetet a film nyelvén úgy, hogy ne puszta elmesélés legyen. Hogy leszáll a hős a vonatról a nászútján, a felesége tovább utazik, ő pedig különféle kalandokba keveredik. Ennek a történetnek olyan légköre van, amelyet nagyon nehéz képekben megfogalmazni.

Ez ugye, magyar film lenne?

Magyar, de külföldi partner kellene ehhez is. Másképp nem tud létrejönni. A kinti producerek közül mindenki csodálatosnak tartja a regényt, de hogy mi lesz belőle? Nehéz kérdés.