Sosem gondol az Oscarra forgatás közben

„Engem az írás nem igazán érdekel. Idegessé tesz, hogy ott ülök magányosan egy üres papírlap felett... ”Miloš Fikejz felvételeSüvölvényévek, Kuckók, Élet mindenáron, Pupendo (Hasrapacsi). Négy film, tizenkét Cseh Oroszlán és Oscar-jelölés a legjobb idegen nyelvű alkotás kategóriájában. Ötödik, egész estét betöltő játékfilmje már a vágóasztalon. Irónia és fekete humor járja át ezt is. Horem pádem. (Hanyatt-homlok.) Egymással jó ideig párhuzamosan futó, majd összeolvadó történetek a mából. A múlt után most először a jelen. Annak is a legsűrűbb sűrűje. Embercsempészek egy nyakukon maradt gyerekkel. Fekete sheriff a sitt után, meddő élettársával. Főiskolai prof. A halál kapujában, de még mielőtt „továbblépne”, intézné macerás ügyeit. Megbékélne fiával, akit évek óta nem látott. Elválna a feleségétől. Összeházasodna végre hozzá illő társával, akihez több mint húsz év köti már. Még egyszer megölelné ebből a kapcsolatból született lányát, akiből táncosnő lett. Petr Forman, Emília Vášáryová, Jan Tříska, Ingrid Timková, Jan Budař. Ez a csapat magja. Jó színészek, jó szerepekben. A forgatókönyvíró Petr Jarchovský. És még egy fontos név a stáblistáról: Boban Dedejič. Kusturica „jobb keze”, aki asszisztensként az embercsempészek, a földönfutók és a cigányok filmbeli szerepében segédkezik Jan Hřebejknek, a harminchét éves prágai rendezőnek.

Haragban van a rendszerrel, azért idézte az előbb Jiří Mucha szavait?

Idézhetem Petr Jarchovskýt is, neki sem tetszik a mai csehországi helyzet. „Nálunk most nagyon sokan jó pár polccal magasabban ülnek, mint ahol a képességük alapján ülniük kellene. Itt azok énekelnek szólót, akiknek még a kórusban sincs semmi keresnivalójuk.” Remélem, ez sem tart örökké.

De hiszen alighogy elkészült a Pupendóval, már el is kezdte a Hanyatt-homlok forgatását. Dolgozhat. Nem gátolják a munkában.

Csak ne látnám magam körül, amit látok. A vezető beosztásban levő sok hozzá nem értőt. Talán az Élet mindenáron a legjobb példa arra, hogy érzékeltessem, milyen harcokat kell vívnom, és kikkel! Én kezdettől fogva tudtam, hogy remek forgatókönyvvel házalok. A történet egyszerű, mindenki számára érthető, s bár a háború idején játszódik, nagyon sokat elárul a mai cseh mentalitásról is. Mégsem akart mellém állni senki. Végül is a producerek sorozatos elutasítása vezetett el bennünket oda, hogy saját pénzünkkel indítsuk el a filmet. Ha nem így döntöttünk volna, talán sohasem kezdjük el a forgatást, és ez az anyag is a feledés homályába merül, mint az Őfelsége pincére voltam.

Jiří Menzeltől az egymással harcoló producerek elvették, az ön kezéből meg kicsúszott?

Egyelőre szó sincs róla, hogy a közeljövőben elkezdenénk. Pedig két évvel ezelőtt nagyon közel álltunk a forgatáshoz. Aztán mégsem jöttek össze a dolgok.

Egyszer azt nyilatkozta, az ön élete is filmbe illő történet. Lehet, hogy azt kellene megírnia. Elvégre nemcsak rendező, forgatókönyvíró is.

Bizonyos dolgokat könnyebb elmesélni, mint megírni.

Akkor meséljen. Hallgatom. Állítólag „terven felül” született.

Ez is jól hangzik. „Terven felül”. Igen. Három lány után a szüleim már nem terveztek újabb gyereket. Csakhogy a legkisebb lányuk meghalt egy vasúti szerencsétlenség során. Ez nemcsak őket, hanem a két nővéremet is szörnyen megviselte. Ezért döntöttek aztán úgy, hogy jöjjön akkor még egy gyerek. És ez vagyok én. A póttag. Nem mintha ezt bárki is éreztette volna velem a családban, csak ez az igazság. Engem mindenki így fogadott el.

Nem lehetett könnyű ennek tudatában nődögélni.

Volt is bennem nagy adag feszültség. Magam is kíváncsian vártam, megérem-e a nyolcéves kort, túlélem-e az elveszett húgomat. És amikor sikerült, azt mondtam: „A nehezén túl vagyok!” Ez az első nagy élményem a gyerekkoromból. Hogy elmúltam nyolcéves. Lehet, hogy ebből a tudatból, a póttagságom tényéből ered, hogy sok mindenben fatalista vagyok. Bizonyos történésekben értelmet és rendet keresek, rendet, amely ugyan kifürkészhetetlen, mégis létezik. Akkor is ezt keresem, amikor kikapcsol az önbizalmam.

Két nővére mellett arany élete lehetett. Kényeztették, babusgatták, lesték minden óhaját.

Lesték. A távolból. A jelentős korkülönbség miatt ugyanis úgy nőttem, mintha egyedüli gyerek lettem volna a családban. Kettős érzés volt ez bennem. Egyrészt ott volt a nagy család, másrészt pedig az én hosszas egyedüllétem.

Egy magányos gyerek általában a könyvekhez menekül.

Én is rengeteget olvastam. A történetek hatása alatt pedig örökké rajzoltam. Festeni nem szerettem. Bíbelődni a vászonnal, szétrakni a tubusokat, hígítót és ecseteket venni, színeket keverni – ezt nem nekem találták ki. Nem érdekelt az efféle pepecselés.

Gimnazistaként is rajzolgatott?

Nagyon keveset. Akkoriban már a gitár érdekelt. De mert be kellett látnom, hogy a hallásom nem a legjobb, és mégiscsak szégyenteli dolog, ha elrontom a mások által szerzett dallamokat, én magam kezdtem el komponálni. Négy akkordnál tovább azonban sosem jutottam, ezért a dalszerzést is hamar abbahagytam. Maradt a mozi. Két barátommal megszállott moziba járók lettünk. Az egyik Petr Jarchovský volt, a másik Dan Wlodarczyk, akiből szintén filmrendező lett.

Erős évjárat volt az önöké a főiskolán. Petr Zelenka, Jan Svěrák, Filip Renč, David Ondříček, Saša Gedeon. Igor Chaun... jó barátok voltak?

Nem kerültünk olyan nagyon szoros kapcsolatba. Inkább hecceltük egymást. Pontosabban, kezdettől fogva a versenytársat láttuk a másikban.

A nyolcvankilences Vencel-téri eseményekben ugyanúgy aktívan részt vett, mint pár évvel később, a tévések sztrájkjában. Otthonról hozta ezt az „alapállását”?

Apámat az ötvenes években börtönbe zárták. Tizenkét hónapot kapott azért, mert tiltott könyveket olvasott. Anyám tipikus népi aktivistaként az egész életét a jótékonysági szervezeteknek szentelte. A nagynéném szerzetes nővér. S ami nagyon érdekes: nagypapám rokonsága Amerikát választotta. A húszas években vándoroltak ki. Nemrég jutott a tudomásomra, hogy ugyanolyan életet élnek Amerikában, mint mi Csehországban. Jótékonykodnak, szerzetesi rend tagja a kinti nagynéném, csak éppen rendező nincs közöttük.

A főiskolán állítólag két csoportra oszlott az évfolyamuk. „menzelesekre”és „chytilovásokra”

Én a Menzel-hívek csapatába tartoztam. Ma is őt csodálom. Minden filmjét szeretem. Milos Formant, Ivan Passert, Jan Němecet és Vojtěch Jasnýt, akik a hatvanas évek cseh újhullámát képviselték, de az első adandó lehetőséget kihasználva külföldre mentek, furcsa mód senki sem választotta irányadónak. Mi azokat tartottuk példaképünknek, akik itthon maradtak. Akiknek keményen meg kellett küzdeniük a rendszerrel. Számunkra ők voltak a sötétben a világítótornyok.

Jiří Menzel elsőként mindig az ön nevét említi, amikor arról faggatják, kit tart az elmúlt öt-tíz év legtehetségesebb cseh filmalkotójának. A Kuckókról ugyanolyan elragadtatással beszélt, mint a Pupendóról. Ez a két film, bár az egyik a hatvanas, a másik a nyolcvanas években játszódik, humorával és poétikájával valósággal összeforr.

Mindkettő Petr Šabach költészetétől szép. Első filmem, a Süvöl-vényévek forgatókönyvét is ő írta. Ebből a regényből musical is született. Most is három színház tartja műsorán. Az a fajta poétika azonban, amely a filmben fellelhető, a színházi előadásokból teljes egészében hiányzik. A Kuckókat és a Pupendót azonban a színészek is összekötik. Eva Holubová, Bolek Polívka és Jarda Dušek mindkét filmben főszerepet játszik. Hozzám időben a Pupendo áll közelebb, hiszen a hatvanas évekből még nincsenek olyan erős emlékeim, mint a nyolcvanas évekből, amikor már kamasz voltam. A közönség érdekes mód a Kuckók folytatásának tartja a Pupendót, pedig nem az. Ettől függetlenül szeretném, ha ezt a filmet is nagyon sokan látnák, bár a Kuckók ma már nosztalgikus időszaka jóval több érdekességet és izgalmat kínál a nézőknek, mint a nyolcvanas évek szürkesége. Billy Wilder mondta egyszer, hogy „A filmrendezés lényege abban rejlik, mennyire finom eszközökkel dolgozik az ember.” Lehet zseniális ötleted – Az élet szép, Good bye, Lenin! – ha az eszközök durvák, maga az alkotás sem finomabb. Ezért is szeretem Jiří Menzel filmjeit. Ő bármilyen témát vesz is a kezébe, érzékenyen és pontosan tálalja.

A Kuckókkal ön is olyan magasra tette a lécet, hogy most aztán igyekezhet, ha másodszor is át akarja ugrani.

Ez nem sportteljesítmény. Itt nem lehet teljesítményekben mérni a sikert. Furcsa hivatás a miénk. Ha csinálsz egy jó filmet, akkor a többit biztos, hogy ahhoz fogják hasonlítani. Megint csak Menzel úrra hivatkozom. Ő mondta, hogy első, egész estét betöltő játékfilmjét, a Szigorúan ellenőrzött vonatokat soha nem tudta túlszárnyalni. Sem a Sörgyári capriccióval, sem Az én kis falummal. Pedig micsoda remek alkotások ezek is! A Kuckók sok embert megérintett, tudom, eddigi legjobb filmemnek én mégis az Élet mindenáron-t tartom. Nemcsak a nemzetközi visszhangja miatt, hanem mert van benne valami gondolat- és magatartásbeli plusz, mely növeli az értékét. A világ összes mozinézőjét én sem tudnám meghódítani, olyan film nem is született még a földön, hogy mindenkit megszólítson, de ha az az alkotás szól valamiről, ha értelme van, az már nem kevés. Manapság sajnos nagyon sok olyan „alkotás” film, könyv vagy dal kerül a piacra, hogy annak az égvilágon semmi értelme nincsen.

Kérdés persze, mit tart fontosabbnak a rendező. Otthon, a hazájában meghódítani a lehető legszélesebb réteget vagy olyan filmmel előállni, amellyel a világ bármelyik országában sikeres lehet.

Én ezt a kérdést soha nem teszem fel magamnak. Ha ugyanis feltenném, kalkulálnék. Vagyis nem lennék becsületes magammal. Én értékes és értelmes filmeket akarok készíteni azokkal a színészekkel, akiket szeretek. Az Élet mindenáron-t sem azzal a céllal forgattuk, hogy „ezzel most megcélozzuk az Oscart!” Milos Forman itthon forgatott filmjei, a Fekete Péter, az Egy szöszi szerelmei és a Tűz van, babám! igazi cseh remekművek. A világ mégis felfigyelt rájuk. Úgy gondolom, egy cseh film értéke a részletekben és a speciálisan velünk megtörtént dolgokban rejlik. Abban a többletben, amit csak mi tehetünk hozzá, senki más. Amikor Jiří Menzel Az én kis falumat forgatta, dolgozott a stábjában egy lány, aki a csoporttársam volt a főiskolán. Kérdeztem őt, milyen lesz a film, örül-e, hogy részese lehet egy ilyen kivételes munkának. Fanyalgott. Azt felelte, nem lesz rá kíváncsi senki, mert kit érdekel egy félnótás kocsikísérő szürke kis élete? Tévedett. Csehszlovákiában négy és fél millió ember látta. Hozzám az is eljutott, hogyan született meg a történet. Zdeněk Svěrák ugyanis elmesélte, hogy egy nap felhívták őt a barrandovi filmgyár gazdasági osztályáról, hogy baj van, tévedésből kétszer utaltak ki neki egy összeget. „És most mi lesz – ijedt meg Svěrák. – Vissza kell adnom a pénzt? Elköltöttem!” Mire az illetékes előadó: „ĺrjon valamit gyorsan, hogy ki tudjuk számlázni” „És mikorra kell leadnom?” – kérdezte Svěrák. „Holnap reggelre” – közölték vele. Egyetlen éjszaka meg is írta a forgatókönyvet. És megírt benne mindent, ami vidéken, a nyaralója körül történt vele. Ebből a nagy halom papírból született meg tehát minden idők egyik legjobb cseh filmkomédiája. Hónapokon át hosszú sorok kígyóztak a mozipénztárak előtt. Oscar-díjra is felterjesztették a filmet, ott volt a legjobb öt között, rengeteg ország megvette. Az Otíkot alakító zseniális Bán Jánost én is annyira megszerettem, hogy amikor tavalye-lőtt három filmemet vetítették a budapesti Örökmozgóban, azt kértem a szervezőktől, hozzanak össze vele. Boldog voltam, hogy együtt vacsoráztunk.

A Kuckókat és az Élet mindenáron-t is több országban forgalmazták.

Sydneyben mindkettővel fesztivált nyertem. A Kuckókkal nem voltam kint, a másik filmmel igen. Ülök a taxiban, kérdezi a sofőr, hogy honnan jöttem. Mondom, Csehországból. „Tényleg? – vigyorgott. – Láttam nemrég egy cseh filmet, nagyon tetszett.” És kiderült, hogy a Kuckók volt az. Esküszöm! Ami persze nem azt jelenti, hogy minden ausztrál taxisofőr az én filmjeimet nézi. Ez a véletlen műve volt. Én nem vagyok sem Kusturica, sem Almodóvar. Mindkettőjüket nagyon szeretem. Egy kategóriával biztosan magasabban állnak, mint én. De ők sem hódolnak be Hollywoodnak, mert tudják, ha egyszer kint is stábot fognak irányítani, akkor az a film már nem az ő filmjük lesz. Abban nagyon sokan beleszólnának.

Almodóvar és Kusturica?

Számomra ők az európai film nagy mesterei. Ők ketten azok, akik Fellini, Visconti, Bunuel, Bergman, Tarkovszkij és Antonioni útján haladnak. Nem Lars von Trier! Kusturicát én az új Fellininek tartom. A temperamentumuk teljesen hasonló.

Jiří Menzel lusta rendezőként emlegeti önmagát, már nincs is kedve filmet forgatni. Ön a másik véglet: a szorgalmas rendező. Egyik filmjét befejezi, a másikat elkezdi.

Én értem Menzel urat. A rendezésnek van egy hátránya: ha elkezded, már nem hagyhatod abba. És nem állhatsz le, ha elfáradtál. Nekem az a nagy előnyöm, hogy két forgatókönyvíróm is van. Az egyik Petr Jarchovský, a másik Petr Šabach. Ők folyamatosan nekem dolgoznak. Nem kell másokra várnom, vagy könyörögnöm valakinek, hogy írjon már egy jó kis forgatókönyvet. Ha élne Bohumil Hrabal, szerintem Menzel úr is forgatna. Šabacchal és Jarchovskýval olyan a viszonyom, mintha boldog házasságban élnénk. Nem kell arra gondolnom, hogy mi lenne, ha elhagynának, mert nem hagynak el. Az ízlésünk, a humorunk, a morálunk, a politikai alapállásunk olyannyira hasonló, hogy remekül kiegészítjük egymást. Bevallom, engem az írás nem igazán érdekel. Idegessé tesz, hogy ott ülök magányosan egy üres papírlap felett, vagy a komputer előtt. Az én fejemből akkor pattannak ki jó ötletek, ha rendezek. Petr Jarchovský folyamatosan dolgozik. Konzervatív ember lévén a családja közelében. Én főiskolás koromban sem tudtam otthon írni. Beültem egy vendéglőbe, és ott, a zajban és a cigarettafüstben körmöltem.

A törzsvendégek asztalánál.

Igen, mindig ugyanott.

Miközben sosem érezte, hogy konzervatív lenne.

Akkor nem. Ma már tudom, hogy én is az vagyok.