Tizenhat füzetbe írta az álmait

Így nyilatkozott tavaly, és érezhetően komolyan gondolta. Hogy mivel magyarázta? „Egészen fiatalon, már a pályám legelején megismerhettem a sikert. Olajfalók című vizsgafilmemmel diák-Oscart nyertem, a Koljáért harminckét évesen az Amerikai Filmakadémia díjával jutalmaztak. Rögtön ezután angol nyelvű filmeket forgathattam volna, de nem tetszett meg egyetlen Amerikából és Angliából kapott forgatókönyv sem. Minden ajánlatot visszautasítottam. Külföldi nagyregények alapján írt forgatókönyveimre pedig ők mondtak udvariasan nemet. El is fáradtam egy kicsit az utóbbi években, vagy csak ellustultam, nem tudom, vagy egyszerűen megöregedtem, és megcsappant a munkakedvem.”

Maga a folyamat, a forgatás, a szeme előtt megszülető színészi játék is elvesztette a varázsát?

Létrehozni egy filmet, összerakni, végső formát adni neki, ezt ma is izgalmas munkának tartom. Vágó lett az idősebb fiam. Ha ott ülök mellette a vágószobában, és látom, ahogy mások filmjével dolgozik, bele-beleszólnék, de milyen alapon tenném? Mások alkotásába nem beszélhetek bele. Időre volt szükségem, hogy átmenjen rajtam ez a „már nincs kedvem filmet csinálni” állapot. Több mint két év óta nem is foglalkoztatott a dolog. Azt hittem, már nem is fog soha. De már tudom, hogy nem hagyom abba.

Nem játszott esetleg szerepet a filmezéstől való elhidegülésében az életközepi válság? Érzi egyáltalán ennek valamiféle hatását?

Hogyne érezném?! Mindjárt hatvanéves leszek. Fiatal fejjel már az ötveneseket is öregeknek neveztem, és tessék, már én is közéjük tartozom! Figyelmen kívül hagyhatnám az egészet, eljátszhatnám, hogy még mindig fiatal vagyok, de más módját kerestem meg annak, hogy elfogadjam a koromat.

Gyorsan megtalálta?

Először is elkezdtem pilates jógagyakorlatokra járni és meditálni. Előbbire egy barátom beszélt rá. Nem ment neki könnyen. A tornát soha nem szerettem, a pilates jóga pozitívumát gyorsan megéreztem. Egyenes lett a tartásom, és az izmaim is mintha meghosszabbodtak volna. A feleségem hormonjógára járt, és amikor felfedezte a kundalini jógát, engem is elcsalogatott.

Mivel tudta odacsalogatni?

Azzal, hogy kedves az oktató. Hogy nem olyan, mint egy tornatanárnő, aki folyton azt kiabálja, hogy magasabbra a lábakat! Tetszett az ötlet, hogy a feleségemmel együtt csinálhatok valamit, csak attól tartottam, hogy én leszek ott az egyetlen férfi. Három hónapig tartott, míg elszántam magam, és elmentem vele. És tényleg én voltam az egyetlen férfi a sok nő között. Úgy éreztem magam, mint egy voyeur. De megtetszett a dolog, és már hatodik éve járok. Nagy örömömre hárman vagyunk már férfiak a teremben.

Életmódváltozást is eredményezett ez a hat év?

Mindennap hideg vízben zuhanyozom, sok zöld teát iszom, leszoktam a dohányzásról, többet olvasok, mint régen, komolyan érdekel a lélektan. Bele is vetettem magam Carl Gustav Jung írásaiba. Az álomfejtés is érdekel, no meg a tarot kártya. És elkezdtem méhészkedni, ahogy egykor a nagypapámtól láttam.

Nagyban?

Három kaptáram van. De még mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezoterikus őrült lettem, szólok, hogy nem! Csak több energiát érzek magamban. Már nem megroggyanva, kételyekkel tele megyek haza, hanem frissen, kiegyensúlyozottan, aminek mindenki örül a családban. Igen, sokat változtam az utóbbi években. Már a légynek sem ártok.

Csak a szúnyognak?

Azt sem csapom agyon, ha rám száll. Ihat a véremből. Nem halok bele. Annak természetesen jobban örülök, ha egy pillangó ül a karomon. Nemrég egy légy megengedte, hogy simogassam. Közben azon töprengtem: ki lehet ő valójában? Tom Hanks mondja az Egy kivételes barát című filmjében, hogy ha hiszel a reinkarnációban, akkor valószínűleg bármelyik élőlény az anyád lehetett valamelyik életedben. Ezek után szívtelenül végezzek egy léggyel? De van egy történetem a dalai lámáról is. Azt mesélik róla, hogy ha rászáll egy szúnyog, előbb szavakkal próbálja elküldeni, másodszorra már elhessenti, harmadszorra pedig szerencsés reinkarnációt kíván neki.

Hány évébe telt, míg ráébredt, hogy rendezőként egyáltalán nem fontos megfelelnie a hollywoodi modellnek? Hogy nem kell olyan filmeket készítenie, amelyekkel elsősorban az amerikai közönséget szolgálná ki.

Húsz évemet biztosan felemésztette az a vágy, hogy minden filmemmel a lehető legnagyobb sikert érjem el. Erősen éreztem az Oscar-díjjal járó elvárásokat. Rengeteg időt és energiát fecséreltem el arra, hogy mindenkinek megfeleljek. Mindig csak a sikerre gondoltam. Arra, hogy nem érhet kudarc. Apám kérésének is ezért nem tudtam eleget tenni. Írt egy mesét. Azt akarta, hogy rendezzem meg. Hogy újra együtt dolgozhassunk. De nem tetszett a mese. A forgatókönyvből aztán könyv lett, és azt gondolta, hogy akkor talán most, és újra megpróbált rábeszélni. Elmentünk sétálni, és felhozta a témát. Értsd meg, hogy már nem akarok filmet csinálni, győzködtem őt. A meséd sem fogott meg. Nagyon szomorú lett. Sajnáltam is őt.

Mert csalódást okozott neki?

Nem sokkal ezután viszont az ő elbeszélései alapján rendeztem meg a Betlehemi fényt. Ezzel megleptem őt. Évekkel korábban ugyanis megbeszéltük, hogy ezt a filmet majd idős fejjel fogom leforgatni. Lehet, hogy tényleg várnom kellett volna vele. Nem volt hangos fogadtatása. Ez engem annyira elkeserített, hogy sokáig aludni sem tudtam rendesen.

Említette, hogy ez is közrejátszott a több mint két éve tartó csendben. Közben nem is dolgozott?

De igen. Világszépe címmel írtam egy elbeszéléskötetet. Apám ízlése különbözik egy kicsit az enyémtől, s bár azt mondta, hogy neki ez a könyv eléggé „ezo”, mégis élvezettel olvasta. Színházban is dolgoztam az elmúlt időszakban. Nem is egyszer.

Korábban egyáltalán nem vonzotta a színházi munka. Mi vitte most mégis oda?

Eddig tényleg nem érdekelt a színház. Nem az én műfajom, gondoltam. Élveztem a forgatást, az írást, sőt még az illusztrálást is, hiszen a Világszépe rajzait én készítettem. De hogy én rendezőként tegyem majd be a lábam a színházba, az soha nem fordult meg a fejemben. Aztán váratlanul jött egy felkérés, hogy vigyek színre egy musicalt, és gondolkodás nélkül belevágtam. A musicalben különös energia van. A zene, a mozgás, a tánc magasba emeli a történetet. Olyan színészeket kaptam, akik szeretnek együtt dolgozni. Ez meg is látszik az eredményen. A bemutató napján már csak azt kérdeztem magamtól, miért fordultam el eddig a színháztól, amikor az sokkal izgalmasabb, mint a film? Egy színházi előadás minden este új életre kel. Az „itt és most” varázsa egészen lenyűgöző. A filmből konzerv lesz, miután elkészül. A színház a jelenben történik meg. A színészek az aznapi hangulatukból merítenek, a nézők pedig mindenre reagálnak. Különös alkímia ez a „fent” és a „lent” között. Aztán rendeztem egy prózai előadást is.

Abban már játszik is. Erre is rá kellett beszélni?

Nem, nem. Az az én ötletem volt. Hatalmas játékkedv gyülemlett fel bennem.

Kamera előtt, mások filmjében, több alakban megjelent már. De most önmagát rendezte. Faramuci helyzet lehetett. Mennyire élvezte?

Rájöttem, hogy sokkal jobb játszani a többiekkel, figyelni és reagálni rájuk, mint lentről dirigálni. Közelről nézhetek a színészek szemébe, ami engem is inspirál. Más filmben és egészen más színpadon szerepelni. Kamera előtt mindennap más szöveget mond a színész és más helyzetben. A színpadon estéről estére ugyanazok a monológok vagy dialógok hangzanak el előre megkomponált szituációkban. És mégis mindennek úgy kell létrejönnie, mintha ott és akkor, a néző szeme előtt születne meg. Örülök, hogy összeszedtem minden bátorságomat, és ki mertem lépni a világot jelentő deszkákra. A szereppel tisztában vagyok, a fák lelki életével foglalkozó tudós vagyok a darabban, már csak arra kell ügyelnem, hogy véletlenül se takarjam ki a partneremet, és érthetően, hibátlanul mondjam el a szövegemet. Ez utóbbiért is megtettem minden tőlem telhetőt. Beszédórákra jártam a színművészeti főiskolára, hogy minden szavam eljusson a közönséghez. Olyan ez most nekem, mint gyereknek a legújabb játéka. Egészen másféle szórakozási forma, mint filmet csinálni. A színházban minden elképzelésemet meg tudom valósítani. A film költségesebb vállalkozás. Ahhoz rengeteg jóváhagyás kell. A színház teljesebb szabadságot biztosít számomra.

Nagy utazó hírében áll. Nemrég Pápua Új-Guineában járt. Miért éppen oda húzta a szíve?

Magamtól nem biztos, hogy eljutottam volna oda. Dokumentumfilmet forgattunk az ottani törzsekről. Emberevők között is jártunk. Óriási felelősségtudat nyomta a vállamat. Nem csak magam miatt, a többiekért is rettenetesen izgultam, nehogy baja essen valakinek. Tele voltam előítélettel. Meg akartam fejteni, miért álltak meg az ott élők a fejlődés útján, hogy tudtak ennyire elakadni az időben? Egyszer csak mindent máshogy láttam. Miért kellene, hogy a világon mindenütt ugyanabba az irányba haladjanak az emberek? Mi van, ha a mi utunk egyenesen a pokolba vezet? A misszionáriusok sok mindentől megfosztották az ott élőket. Az eredeti nevüktől, a mítoszaiktól, a múltjuktól. Cserébe antibiotikumot, ruházatot, a nyugati világ modern technikai eszközeit kapták. Kérdés, hogy mindezzel együtt boldogabbak-e.

Készül akkor újabb játékfilmre, születőben van már az új forgatókönyve?

Tizenhat füzetet írtam tele az álmaimmal. Valami csak lesz belőlük…

A szerző a Vasárnap munkatársa