Nemzeti irodalom és globalizáció

Barta Gyula: Kővirágok A nemzeti irodalom és a globalizáció kérdésköre szövevényes és gubancos, elmélkedni és vitázni valót fölösen kínáló.

Az összefüggések felismerését és tudatosulását megnehezítik a leegyszerűsítő, leszűkítő nézőpontok és szólamok, amelyeket nemegyszer sanda hatalmi törekvések, pillanatnyi politikai praktikák táplálnak. A fogalomzavar, mint korunk egyik jellemző vonása, nem csak a jelenségek összetettségének és az iramos átalakulásoknak, változásoknak, a felgyorsult időnek a következménye. A fogalmak, a szavak jelentése a hatalmi érdekek mágneses terében térül el, válik bizonytalanná, a tömegméretű manipuláció lúgozza ki a szavak értelmét és próbálja helyettesíteni képlékeny és ideologikus célzatú értelmezésükkel. A globalizáció, korunk meghatározó és elkerülhetetlen, összetett folyamata is ezeknek a manipulatív törekvéseknek a torzító tükrében tűnik fel hol az emberiség gondjainak egyetemes csodaszereként, hol minden emberi értéket fenyegető rémként.

A globalizációt burjánzó szó- és szólamzuhatag indázza körül. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a köztudatban természetrajza és főleg hatásmechanizmusa tisztázatlan, különösképpen a mindennapi élet szintjén és szociálpszichológiai vetületben. Az a felismerés sem vált még általánosan elfogadottá, hogy a globalizáció olyan történelmi folyamat, amelynek gazdasági és technikai jellegűek a kiváltó és mozgatórugói, nem tervezhető és nem visszafordítható, csak hatásaiban alakítható. Minden olyan törekvés, amely ezt a folyamatot fel kívánja tartóztatni, anakronisztikus és utópikus. Mint minden alapvető történelmi folyamat, a globalizáció is Janus-arcú, van hozama és van hordaléka. Az, hogy ez a hozam és ez a hordalék milyen mértékben, arányban és milyen módon érvényesül, függ az egyes földrészek, régiók, társadalmak, emberi közösségek történelmi előzmények meghatározta helyzetétől, lehetőségeitől, értékteremtő erejétől, és nem utolsósorban a tudatos, értelmes emberi és közösségi cselekvéstől.

Az irodalom és általában a kultúra lehetőségeinek, helyzetének és helyzettudatának változásait a globalizációs folyamatok hullámverésében csakis széles összefüggésekbe ágyazva lehet termékenyen megközelíteni. Annál is inkább, mert a globalizáció közvetlenül az irodalmi élet feltételrendszerét, intézményeit, befogadásának közegét, kommunikációs csatornáit alakítja, az irodalmi-művészeti alkotás sajátos törvényszerűségeit csak közvetve módosíthatja.

A globalizációs folyamat az irodalom, a művészet, a kultúra számára egyszerre és egyidejűleg esély és veszély. Az esélyek érvényesítése és a veszélyek ellensúlyozása egyaránt a jelenség természetrajzának átgondolását, megértését, körültekintő, sok szempontú, árnyalt elemzését és a józan, felelős szembenézés bátorságát és következetességét igényli.

E szükségképpen utalásszerű és ezért általánosító megjegyzések után a magyar irodalom és a globalizációs folyamatok viszonyához – eszmecserénk voltaképpeni tárgyához – közelítve szembesülnünk kell azzal, hogy számos tisztázatlanság és félreértés forrása a történelmi feltételekben rejlik. A magyar társadalom – Közép-Európa más társadalmaihoz hasonlatosan – a globalizációs szindrómával a maga egészében az Európa arculatát alapvetően megváltoztató, 1989-et követő, demokratikus változások sodrában találkozott. Egyszerre és egyidejűleg bontakozott tehát ki a demokratikus társadalmi, gazdasági, politikai átalakulások folyamata és vált szembetűnővé a globalizáció hatásmezeje. ĺgy az a látszat támadt, hogy a demokratikus társadalmi berendezkedés kiépítése óhatatlanul karöltve jár a globalizáció minden problematikus vagy éppen ellenszenves, kártékony megjelenési formájával.

Az irodalom, a kultúra vonatkozásában ez az „árukapcsolás” különösképpen megzavarta és ma is zavarja a fogalomtisztázást. Amikor a különböző előjelű totalitarizmusok évtizedei után megteremtődtek a felborított kulturális értékrend kiigazításának, normalizálódásának feltételei, az értékvesztés, a kultúra társadalmi szerepváltása, háttérbe szorulása mellett az értéktelenség, az igénytelenség, az érdektelenség térhódítása kuszálta össze az erővonalakat. A globalizáció uniformizáló, sivárosító hatása a piacgazdaság körülményei között szinte akadálytalanul érvényesült, miközben az irodalomnak nemcsak a tekintélye csökkent, hanem elveszítette az értékeit közvetítő eddigi intézményrendszerét is.

A helyzetet tovább bonyolítja az, hogy Közép- és Kelet-Európának a szovjet típusú totalitarizmustól megszabadult országaiban feléledtek a különböző nacionalista törekvések.

Más-más mértékben és formákban ugyan, de a régió minden országában a gátlástalan politikai érdekcsoportok a hatalomért vívott küzdelemben igyekeztek deformálni a sokszor megcsúfolt, jogos nemzeti azonosságtudatot, érzékenységet, a ragaszkodást a hagyományokhoz. A szélsőséges nacionalizmus nemcsak a maga homogenizáló, más nemzeti közösségek jogait sértő politikáját folytatta tovább, pusztító feszültségi gócokat létrehozva, hanem képlékenyen felhasználva minden eszközét, a globalizációt az idegen befolyással azonosítva igyekszik a demokrácia megszilárdulását, a nemzetközi együttműködést, az európai integrációt gátolni.

Mindezek a vázlatosan jelzett tényezők arra intenek, hogy a globalizáció esélyeit érvényesíteni és veszélyeit elhárítani (vagy hatásukat korlátozni) csak úgy lehet, ha tisztázzuk a fogalmakat, a maguk összetettségében próbáljuk értelmezni a jelenségeket, és távlatos nemzeti és egyetemes értékekben gondolkodunk. A globalizálódás az irodalomban, a kultúrában akkor esély, ha állandósított, türelmes, nyitott, termékenyítő párbeszédként fogjuk fel; akkor veszély, ha önfeladás, ha divatok átvétele, ha kritikátlanság, ha lemondó beletörődés a kulturális értéktelenség térhódításába. A nyitottság nem önfeladás, a nemzetieskedő jelszavakba burkolt elszigetelődés, bezárkózottság, előítéletesség, felsőbbrendűségi tudat nem óvszer, hanem kábszer, amely elhomályosítja látásunkat.

A magyar irodalom és főleg az irodalmi élet elkedvetlenítő, aggasztó tünetei nem a globalizáció egyenes vonalú következményei, noha természetesen nem függetlenek attól a társadalmi közegtől, amelyet ennek a folyamatnak a hatásai is alakítanak. Az identitásválság, az értékválság, a presztízsválság – hogy Pomogáts Béla barátom diagnózisának terminusait használjam – jelei valóban szembetűnőek. Jelentős, visszhangos művek azonban születnek és címeik egyre gyakrabban a sikerkönyvek listáin is felbukkannak. A baj az, hogy a természetesnél élezettebben megosztott irodalmi közvélemény nehezen tudja elfogadni, ha nem az ő szűkebb csoportjának favoritja teremt visszhangos értéket és hódít olvasókat itthon vagy netán más nyelvterületen. Amióta a piac törvényeinek a kíméletlen szorítása szűkítette az irodalom, az írók mozgásterét, egzisztenciális gyökérzete is van a különböző és egyre kisebbedő, de annál ádázabb szekértáborok közötti ellentéteknek, de a fő mozgatórugónak a politika klientúrákat szervezők gátlástalansága tűnik. ĺgy alakul ki egy olyan helyzet, amelyben az írók vagy az írói csoportulások egymást okolják olyan közös, az irodalmat szorongató gondokért, amelyeket csak együttesen és szolidarizálva lehetne a megoldás felé terelni, az értelem becsületérzésének és a szellem méltóságának jegyében.

A határon túl élő magyar írók munkássága az elmúlt évtizedben úgy szervesült az egyetemes magyar irodalom – ahova mindig is tartozott – részévé, hogy az anyaországi irodalmi életet jellemző végletes megosztottság nem vált általánossá, bár tünetei itt-ott kicsapódnak. A kisebbségi lét kohéziós ereje és tapasztalata azonban kiegyenlítő hivatást tölthet be az egyetemes magyar irodalom működésében. Kívánatos lenne, ha a könyvterjesztés az egész magyar nyelvterületen némileg „globalizálódna”, mert pillanatnyilag az anyaországban megjelenő könyvek, a határon túli írók műveit is beleértve, többrendbeli okok miatt csak nehezen hozzáférhetőek például Erdélyben. Gyakran ijesztően nem figyelünk egymásra a magyar glóbuszon belül sem.

Még kevésbé figyelünk kellőképpen a szomszédos országok, Közép- és Kelet-Európa irodalmaira, szellemi életének jelenségeire. Nemcsak a művek kölcsönös fordítása akadozik, hanem főleg a termékenyítő eszmecsere, a különbözőségek és a hasonlóságok elemzése. Akármennyire is elágazó a közép-európai országok társadalmi és szellemi élete, a történelmi és geopolitikai feltételek olyan rokon vonásokat formálnak, amelyeknek a tudomásul vétele egyrészt megszívlelendő tanulságokat kínál, másrészt segíthet cáfolni az „egyedül vagyunk” hamis és tévútra csábító közérzetét és a mitizáló legendaverseny továbbélését. A globalizáció, az európai integráció távlatos folyamatában a tágabb régiók közös dolgainkat rendező igyekezete nem elhanyagolható, hanem nélkülözhetetlen mozzanat.

A magyar irodalom – népünknek a vérzivataros évszázadokban leginkább folyamatosan működőképes szegmentuma – mindig nyitott volt s éppen ezért tudott nyelvünk és szellemünk, nemegyszer nemzeti létünk fenntartója lenni. Ezt a bajvívó nyitottságot, az értékek párbeszédére való képességet kell megőriznünk és a kor szintjén működtetnünk ahhoz, hogy a globalizáció – és nem utolsósorban a létünket, kultúránkat és nyelvünket fenyegető sokkal közelibb és kézzelfoghatóbb jelenségek – hullámverésében sorsunkat a XXI. század lehetőségeihez igazítsuk.

Bármennyire is paradoxálisnak hangzik – a globalizáció esélyeit hasznosító és veszélyeit elhárító egyéni és közösségi magatartás a következetesen planetáris összefüggésekben való gondolkodás és cselekvés lehet. Az a planetáris gondolkodás, amely tudja, hogy figyelmünket sorskérdéseinkre kell koncentrálnunk, de ezek a sorskérdések csak az emberiség, közelebbről Európa és még közelebbről Közép-Európa sorskérdéseinek láncolatába illeszkedve oldhatók meg. Önmagunkkal szorongató kérdésességeinkkel, beleértve a nemzet széttagoltságát is, csak úgy nézhetünk hasznos cselekvésre ösztönzően szembe, ha vigyázó szemünket a földrészünk és planétánk sorsát irányító ellentmondásos folyamatokra vetjük. Ha tudjuk azt, hogy a történelem nem igazságtevő hatalom, amelyet periratokkal lehet jobb belátásra bírni, jóvátételt követelve, hanem folyamat, amelyben a nemzeti és más közösségek érdekegyeztető figyelemmel és kitartó, átgondolt munkálkodással érvényesíthetik esélyeiket.

Lehet, hogy mindaz, amit szükségképpen summázva és vázlatosan elmondani próbáltam, látszatra csak érinti a nemzeti irodalom és a globalizáció problémakörét. Nem a magam mentségére, hanem gondolatgerjesztőként emlékeztetni szeretnék a száz éve született és szerintem ma is eligazító érvényű magyar írástudó szavaira. Illyés Gyula írta a Hajszálgyökerek bevezetőjében:

„Alig van a szellemi életnek fölöslegesebben feltett kérdése ennél: szükséges-e, hogy irodalmi műnek irodalmon kívüli feladata legyen? Világos, hogy igen. Világos, hogy nem. Műve válogatja; idő és hely szerint. Műve és embere.”

Befejezésül annyit szeretnék hozzátenni Illyés Gyula tömör gondolatához, hogy egy nemzet irodalmának alakulása olyan változó folytonosság, amelyben a művek az idő és a hely fénytörő közegében kristályosodnak ki és találják meg befogadóikat.