Nemcsak magánemberként, a színpadon is bátor

Oláh Csaba felvételeBrecht műve mind a mai napig műsoron van, és továbbra is telt ház előtt játsszák. A Taganka előadásaira ugyanis ma sem könnyű jegyet venni. A társulat világszínvonalú produkciói tovább öregbítik a színház hírnevét. Bármilyen furcsán hangzik is, a jegyüzérek minden este ott állnak a színház bejáratánál, s borsos áron kínálják – és adják el! – az utolsó jegyeket. Szerencsésnek mondhatja magát, aki így vagy úgy bejut az előadások valamelyikére. Az Anyeginre, a Karamazov testvérekre, a Faustra, a Színházi regényre, a Doktor Zsivágóra, a Marat Sade-ra, a Tartuffe-re, a Mester és Margarétára vagy a Médeára. Jurij Petrovics Ljubimov az elmúlt négy évtized során legendás előadásokat hozott létre. A Vlagyimir Viszockij címszereplésével született Hamlet, a Csendesek a hajnalok, a Tíz nap, amely megrengette a világot vagy a Borisz Godunov révén a világ legrangosabb színházaiban dolgozhatott. Egyetlen kapu zárult csak be előtte: épp azé a színházé, amelyet ő alapított. A Tagankáé. 1983 szeptemberében, amikor a Bűn és bűnhődést rendezte Londonban, s hosszabb interjút adott a The Timesnak, amelyben az otthoni cenzurálás nehézségeitől kezdve a maga mély keresztény hitéig sok mindenről nyíltan beszélt, s ennek következményeként megfosztották szovjet állampolgárságától. „A bűn már megvan – közölte vele fölényesen a szovjet nagykövetség KGB-tisztje –, a bűnhődés pedig nem fog sokáig késlekedni.”

Önként vállalt száműzetése során Ljubimov a világ számos országában dolgozott, legfontosabb szellemi gyerekéről, a Tagankáról azonban soha nem mondott le. 1988-ban, a gorbacsovi peresztrojkának köszönhetően visszatért Moszkvába, és azóta ismét ő áll a társulat élén.

Igazgatói irodájában Vlagyimir Viszockij, a Taganka tragikus sorsú színészének gitárja jelzi a múltat, és persze a fal, „a moszkvai nagy fal”, amelyen a világ legjelentősebb alkotói hagyták elismerő soraikat. Köztük Claudio Abbado, Ingmar Bergman, Andrzej Wajda, Jean Vilar, Mirella Freni, Robert Redford, Abe Kobo, Luigi Nono, Arthur Miller, Anna Magnani, Laurence Olivier, a magyarok közül pedig Törőcsik Mari, Örkény István, Göncz Árpád, Kertész Imre, Garas Dezső és Esterházy Péter.

Törőcsik Mari és Garas Dezső a Háromgarasos operában dolgoztak Ljubimovval 1981-ben, a Nemzetiben. Ezt megelőzően két darabot rendezett Jurij Petrovics Magyarországon. 1978-ban a Bűn és bűnhődést a Vígszínházban, 1979-ben Trifonov Cseréjét Szolnokon. 1982-ben a Don Giovannit állította színpadra az Erkel Színházban. Magyarországhoz egyébként is erős szálak kötik a Mestert. A Taganka Színház 1976-os budapesti vendégszereplése során, amikor a Hamlettel aratott kirobbanó sikert a társulat, Jurij Petrovics beleszeretett a tolmácsába. Katalin nem sokkal ezután a felesége lett, fiuk, Péter 1979-ben született.

Találkozásuk óta Katalin, pályáját feláldozva, férjének, fiának és a Tagankának szenteli az életét. Munkájának eredménye szemmel látható: Oroszország leghíresebb s egyben legrangosabb színháza az ő gondosságától fényes. Folyosói családias hangulatot árasztanak, öltözőiben, díszlet-, jelmez- és kelléktáraiban példás rend honol, a színház melletti fehér-fekete-vörös Esterházy kávézó „előszobája” az előadások színterének.

Katalin kedves, energiával teli, sokoldalúan művelt asszony. Bár Magyarországra az utóbbi években egyre ritkábban jut el, kiejtésén semmit sem érezni a hosszú távollétből, szépen, választékosan fogalmaz, gesztusai elegánsak, szívélyessége határtalan.

„Egyetlen embert ismerek még, aki negyvenedik éve áll a színháza élén. Arian Mnouchkin, Franciaországban – válaszolja arra a kérdésemre, van-e párja Jurij Petrovicsnak a világban. – Ő is ebben az esztendőben ünnepel, és neki sem volt könnyű eljutni idáig. Ő is ugyanúgy igyekszik fenntartani a társadalom történelmi emlékezetét, mint Jurocska, a férjem.”

Jurij, Jurocska, Jurij Petrovics. Katalin így hívja a Mestert. Miközben megismerkedésük óta magázza.

„Ha elvész ugyanis a kapcsolat a múlttal – folytatja –, akkor annak a nemzetnek jövője sincs. A Taganka kezdettől fogva hatalmas feladatot vállalt magára az ország kulturális-politikai életében. Kimondta azt, amit nem volt szabad, vagy amit mások elhallgattak. Jurij mindig megtalálta annak a módját, hogy az előadásaival véleményt mondjon múltról és jelenről, álláspontja mindenki számára világos volt, állampolgári hozzáállásával a tisztességes emberek gondolkodását közvetítette. Ő soha nem adta el magát senkinek és semminek. Sem a Szovjetuniónak, sem később, a Nyugatnak, hiszen ott is nagyon sokat dolgozott.”

Többek között a milánói Scalában, Londonban, Párizsban, Bolognában, Bécsben, Firenzében, Bonnban, Stuttgartban, Münchenben, ahol elsősorban operákat (Borisz Godunov, Trisztán és Izolda, Rigoletto, Fidelio, Jenufa, Anyegin, Tannhauser, Nabucco) állított színpadra.

„Bárhol rendezett is, mindenféle politikai párt megkereste őt, az egyik Maestrónak, a másik Uramnak, a harmadik Tovarisnak, a negyedik tudom is én, minek szólította, a lényeg az: mindegyik ugyanazt akarta. Megszerezni magának. A politikai pártok azonban sosem érdekelték. Ő mindig a munkára koncentrált, arra, hogy minden helyzetben tudása és tehetsége maximumát adja. 1983-ban a The Times hasábjain mély megdöbbenéssel kommentálta, hogy hazája légterében szovjet vadászgépek lelőttek egy dél-koreai utasszállító repülőt. Elmondta azt is, hogy Moszkvában milyen korlátok közé szorítják, beszélt a cenzúráról, hogy jóváhagyás miatt minden előadását előbb a csinovnyikoknak kell bemutatnia, akik mást sem tudnak, csak belebeszélni és betiltani. Született olyan előadás is, amelynek húsz évet kellett várnia, hogy közönség elé kerülhessen. A megtorlás természetesen nem sokáig váratott magára. Jurocska persona non grata lett a Szovjetunióban. 1989-ig itthon meg sem lehetett említeni a nevét. Ez volt a legkeményebb időszak az életében, ez a hat év. Ha ez alatt az idő alatt egyszer is betette volna a lábát az országba, vége! Nyolcvankilencben aztán tíznapos villámlátogatásra hazajött. Gorbacsov akkoriban már javában peresztrojkázott, és az, hogy Jurij Petrovics megjelent Moszkvában, jó fénybe állította őt Nyugaton. ĺgy jött vissza Rosztropovics és Galina Visnyevszkaja, majd Szolzsenyicin is. Pliszeckaja akkor még Moszkvában élt, ő akkor hagyta el az országot, amikor változás történt a Bolsoj élén, és úgy ítélte meg, hogy tiszteletből, becsületből nem igazán jut neki. Ő akkor költözött Münchenbe. Jurijt a bölcsessége segítette át ezeken az éveken. Sosem gondolt arra, hogy valami végzetes tragédia történt az életében. Ment tovább az útján, és tette, amit tennie kellett. Nem ismerek még egy ilyen embert, aki folyamatosan dolgozik, és ettől még boldogabb. Ő nem úgy viszonyul a munkájához, hogy neki most dolgoznia kell. Ő ezt élvezettel csinálja. Nincs benne semmiféle kényszeredettség. Nyugaton pedig megengedhette magának – amire egyébként nem volt felkészülve, mert nem hitte el, hogy ilyen hatalmas súlya van a nevének –, hogy ő dönthesse el, melyik felkérésre mond igent és melyikre nemet. A nosztalgiának soha nem adta át magát. Ő ezt nem ismeri. Dolgozni szeret. A munka megszállottja. Minden előadásának ő maga írja a szövegét, a díszletet, a jelmezt ő álmodja meg, vizuálisan és tartalmilag mindig az ő ötletei érvényesülnek, bárkinek a neve szerepel is a plakáton. Munkatársai mindig ahhoz adják a fantáziájukat, amit Jurij Petrovics kitalál. Igazából tehát nem fogta fel, hogy annak idején hosszabb időre hagyta el az országot, mert rengeteg helyen dolgozott. Annyira be volt fogva, hogy 1989-ben valóban csak tíz napra jöhetett haza. 1997-ben aztán, amikor a 80. születésnapját ünnepelték, végleg visszaköltözött Moszkvába. És akkor jöttem vele vissza én is.”

Távollétében azonban teljesen lepusztult a Taganka. Lerombolták, ahogy Katalin mondja. Színház helyett szemétdombot találtak.

„Rengeteg semmittevő lézengett a házban, ötször annyian voltak, mint amikor elmentünk. A színészek sorát is annyira felhígították, hogy hetven százalékban ismeretlen arcok néztek ránk. Számunkra világos volt: ott fent mindenképpen azt akarták, hogy ez a színház ne éljen tovább. Jurij előadásai mentek még egy ideig, miután elmentünk, de úgy, hogy a nevét levették a plakátról. Aztán az előadások is megváltoztak. Salak lett az aranyból. Nem volt, aki vigyázott volna a színvonalra. A sok tehetségtelen színész, aki idekerült, elvégezte pusztító munkáját. Ez volt Jurocskának a legbrutálisabb meglepetés. Meglátta a színházát romokban heverve. Itt az égvilágon semmit nem lehetett szó nélkül hagyni, bárhová néztünk, minden tönkrement, amit ő az évtizedek során felépített. Meg is jegyezte egyszer keserűen, hogy élete legnagyobb tévedése az volt, hogy azt hitte: egy év alatt mindent viszszaállít, rendbe hoz. Képzelheti, mit kellett dolgoznia, ha azt mondom: négy év kellett hozzá, hogy a színházat talpra állítsa. Azóta minden ugyanúgy működik, mint régen. Jegyüzérek állnak a bejárat előtt. Ilyet csak a Bolsojnál láthat. Néha kirohanok, mint Zrínyi a várából, de nem lehet harcolni velük. A törvény védi őket. Kis biznisz, fekete kereskedelem. Támogatja az állam. Ez a színház ma is érdekes, mert a férjem sosem kasszasikerre törekszik, hanem igazi értéket kínál a nézőnek. Az ő előadásaiban nincs meztelenség, nyíltszíni szeretkezés, csak mert mostanában Moszkvában is ez a divat. Az ízléstelen jeleneteknek nála nincs nagyobb ellensége. Itt a közönség biztosra veheti, hogy valami olyat kap, amit sehol másutt nem láthat. A legutóbbi két bemutató is olyan űrt tölt be a mai kulturális és társadalmi életben, hogy arra méltán lehet büszke a színház. Jurij azoknak a tragikus sorsú költőknek, íróknak állít emléket, akikről hosszú évtizedekig nem beszélhetett senki, akikről ma sem lehet tudni, hol haltak meg, hol végezték ki őket. A másik előadás a szuprematizmus orosz vezéralakjairól szól, akik a tiszta cselekvés jelzőjeként a fehér, a fekete és a vörös színt határozták meg. Az alapok megteremtése Kazimir Malevics nevéhez fűződik, aki látván, hogy rossz irányt vettek a dolgok, azt mondta: „Menjetek, és állítsátok meg a fejlődést!“ Mert az, amit látott, egyenlő volt a viszszafejlődéssel. S amit most látunk, ha körülnézünk, nagyban emlékeztet erre a helyzetre.”

Jurij Petrovics gazdagon megterített asztal mellett válaszol a kérdéseimre. A Tagankán minden vendéget zamatos vörös borral és finom sajttal, dióval és szőlővel vár.

Saraska című előadását Szolzsenyicin Az első körben című regénye alapján rendezte. 1998-ban, amikor a darabon dolgozott, Szolzsenyicin csillaga már nem ragyogott olyan fényesen, mint a korábbi években.

Engem a csillagok az égen érdekelnek, de hogy ki, mikor és menynyire divatos a földi életben, azzal nem foglalkozom. Én a maradandó értékekre figyelek. Szolzsenyicin régi barátom, és minden tiszteletem az övé, mert végig kitartóan küzdött a totalitárius rendszer ellen. Lenyűgöző jellem, hatalmas akaraterővel. A mai Oroszországban nehéz eldönteni, kinek ragyog jobban a csillaga, hiszen mindenütt káosz uralkodik. Szolzsenyicin azonban olyan életművet tett az asztalra, amely mellett egyáltalán nem számít, ha olykor felhők takarják a csillagát. Olyan erős pozíciót alakított ki a könyveivel, hogy komoly helye van az orosz irodalomban. A Saraskát nemcsak az idősebb korosztály, hanem a legfiatalabb nézők is fontos előadásnak tartják, hiszen országunk múltjáról szól, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Önmagának is szerepet adott az előadásban, amire meglehetősen ritkán van példa.

Én minden energiámat a rendezéseimbe viszem, ha játszom, mindig attól tartok, hogy valami nagyon fontos apróság elkerüli a figyelmemet. Ez az egyetlen oka annak, hogy miért nem lépek gyakrabban színpadra. A Saraskában magától adódott a lehetőség: Sztálin alakja régóta izgatott. Rengeteg anyagot, dokumentumot, anekdotát gyűjtöttem róla.

Öt előadást láttam most egymást követően, mind az ötön ott ült a nézőtéren, és zseblámpával irányította a színészeket. Fénnyel adott a nézők számára észrevétlen, a társulatnak azonban egyértelmű jeleket.

A tempó, a ritmus nagyon fontos minden előadásban. Ha látom, hogy lelassul a játék, azonnal jelzem. Ha minden tökéletesen működik, zöld fénnyel bíztatom őket. De ezt látják szegények a legritkábban.

A színházon kívül mi érdekli még úgy istenigazából? Talán a politika?

Az érdekel a legkevésbé.

Netán a művészetnek egy másik ága?

A pihenés.

A pihenés, mint művészeti forma?

Művészet nélkül nem lehet jól pihenni. Művészet nélkül csak rosszul lehet pihenni. A pihenés körülményeit ugyanis meg kell teremteni. Ha úgy tetszik: művészi módon. Vagyis találni kell egy kellemes helyet, ahol élvezni lehet a nyugalmat, a szépet, az értékeset.

Biztosan megtalálta már ezt a helyet.

Igen. Itt, a színházban. Nekem ez a legfontosabb fészek. Igazából csak itt élek. És mindig dolgozom. Akkor is, ha nem.