Mit regél(né)nek a zsinagógák?

Egyetemi diplomáját már a rendszerváltás után a pozso- nyi orvosegyetemen szerezte, privát érdeklődési területe azonban a hazai zsidóság 19. századig visszanyúló múltja. A hazai zsinagógák, temetők, az itteni zsidó származású jeles személyiségek életének kül- földi levéltárakban is megfor- duló kutatója. Tomáš Stern.

Gondolom, akik múltfaggatásra vállalkoznak, azok többnyire minden tőlük telhetőt megtesznek céljaikért. A végzettségét tekintve ön orvos. Hogyan került kapcsolatba a történelemmel?

Mondhatnám családi örökségnek. Apám eredetileg archeológus akart lenni, az épített emlékek iránti kíváncsiságomat az édesanyám keltette föl, a régi Pozsonyról szóló számtalan történetet pedig a nagyapámtól hallottam. Ilyen késztetések nyomán talán érthető, ha az egyetemi tanulmányaim alatti stresszt azzal oldottam, hogy a szabadidőmben az országot járva a szlovákiai zsidóság akkoriban erősen elhanyagolt, sok helyütt lepusztult emlékműveit, emlékhelyeit dokumentáltam. Öt-hat év alatt fokozatosan Szlovákia szinte minden csücskében megfordultam.

Kutatásaival mire keres, keresett már azokban az években választ?

Magam sem tudom, hogy válaszokat keresek-e... Inkább mindig is a kíváncsiság és a doku-mentés szándéka hajtott, hogy legalább vizuálisan megörökítsem azt, amire egyébként az enyészet várt. Eközben a saját zsidó identitásomra is ráleltem, amit nálunk csak a ’89-es rendszerváltás után lehetett szabadon kinyilvánítani. Egyéni érdeklődési köröm kialakításával lényegében önmagamat és az önazonosságomat is megtaláltam, hiszen a történelem és a szlovákiai zsidóság múltjának lapjai szinte képeskönyvszerűen nyíltak meg előttem.

Nem sajnálta ilyesmivel tölteni fiatalsága talán legszebb éveit?

Ellenkezőleg, ez a kezdeti időszak felejthetetlen marad számomra. Havonta egyszer kölcsönautóba ültem, és a hétvégét kint töltöttem a terepen. Nálunk akkoriban még nem volt hozzáférhető a digitális rögzítési technika, a gyűjtött anyagot ezért 32 képkockás, úgynevezett mozifilmre fényképeztem. Ez a munka bizonyos katarzist jelentett, és pozitív értelemben kalandokat is. Könyvekben talált utalások alapján olyan dolgok után kutattam, amelyekről nem lehetett tudni, léteznek-e még a valóságban. Ezek a kihívások sokszor tapogatódzásnak tűntek a bizonytalanban, biztató támpontokat esetleg a helyi lakosság visszaemlékezései adhattak, már akik emlékeztek még a régebbi időkre, településük zsidó lakosságára.

Önnek mit jelent a zsidó kultúra?

Az egyéni identitásom részét, szűk szimbiózisban az általam is lakott tágabb régióval. Nem szeretnék ennél hangzatosabbat mondani.

Bennünket, nem zsidókat miért nem köt le komolyabban a mai Szlovákia területén élt zsidó közösség tényleges múltja; miért nem tiszteljük jobban a temetőiket, a zsinagógáikat? Miért vagyunk közömbösek a helyi zsidóság sokféle és sokirányú tradíciói iránt?

Amikor a diáktársaim előtt nyíltan vállaltam a zsidóságomat, jó néhányan meglepődtek, mert kortársaim zöme évtizedekkel a második világháború után is még a változatlanul ismétlődő hibás sztereotípiákban élt és gondolkodott. Pedig a háború előtt Szlovákia lakosságának több mint négy százalékát a zsidók alkották; egyes városokban és községekben akár enyhe többségben is. A történelmi események viszont úgy hozták, hogy ez a lakossági réteg már 70-75 éve hiányzik nálunk, ezért a zsidó hagyományokat jelző épületek, kulturális értékek és emlékhelyek többnyire elárvultak, „tartalmatlanná” váltak. Sajnos, ami például még zsinagógaként élte meg a háború végét, az 1945 után hamarosan raktárrá, magtárrá alakult, a zsidó temetők pedig sok helyütt szemétlerakatok lettek. Sőt, még a rendszerváltás után is sokáig alig törődött valaki a ledöntött sírkövekkel, a kifosztott zsidó sírhelyekkel, az omladozó zsinagógákkal. Előfordult, hogy azokat még a kommunizmus alatt, a hatvanas-hetvenes években simán ledózerolták – ahogyan ez például Pozsonyban, a Hal téren, a koronázó székesegyház tőszomszédságában álló zsinagógával történt.

Ennél aligha kell a pökhendi nemtörődömség meggyőzőbb bizonyítékát keresni. Bár manapság sem töri magát a hazai közvélemény, hogy a zsidósággal szembeni korábbi cinizmusának ellenkezőjét bizonyítsa.

Kár volna általánosítani, szinte teljes körű semmibevevésről beszélni. Akad biztató példa is, mondjuk a lassacskán megújuló stomfai zsinagóga. Eredmény például a losonci, a breznóbányai, a somorjai zsinagógák megújulása. Megoldhatatlan gond viszont, hogy a szlovákiai zsidóság világháború előtti nemzedéke még a zsidóüldözésben vagy később természetes halállal mára érdemben kihalt. És a többségi lakosság azon generációja is lassan távozik az élők sorából, amelynek a korábbi időkhöz fűződően megvoltak az együttélés személyes emlékei. Manapság kevesen tudatosítják, hogy a harmincas évek népszámlálási adatai szerint Szlovákia 3000 városában és községében 135 ezer zsidó élt. A második világháború öt évében, majd az 1968-as jelentős emigráció révén ezek az egykori adatok szinte lenullázódtak, hiszen jelenleg csak mintegy háromezer zsidó él az országban. Ez kevés az önerőre épülő tradícióőrzéshez, ezért főként a társadalom lelkiismeretén és jóindulatán múlik, milyen mértékben tartja becsben a történelem viharaiban innen elsodort zsidóság tagadhatatlanul mély gyökerű építészeti, kegyeleti és szellemi hagyományait. Ellenkező esetben nemcsak az itt valaha nagy számban élt zsidóság emléke kopik, hanem a modern társadalom is rengeteget veszít kulturális örökségéből. Annak tagadhatatlan bizonyságából, hogy itt a zsidó és nem zsidó közösségek a genius loci helyi kisugárzásának légkörében előítéletek nélkül éltek együtt. Sajnos, ezeket a 19. században megerősödött szálakat szaggatta szét barbár módon mindaz, ami a múlt század derekán drámai körülmények között lejátszódott térségünkben. A kommunizmus ezt még tetézte is azzal, hogy a fizikai likvidáció helyett céltudatosan tabuizálta a zsidó létet és kultúrát, mintha ez a közösség sohasem élt volna itt.

Mostanában azonban újra hallani, tapasztalni efféle tendenciákat.

Félő, hogy a kirekesztés szándéka ott kísért minden új generációban, de hogy valóban elhatalmasodik, elhatalmasodhat-e, az az érintett nemzedék műveltségi szintjén, társadalmi hozzáállásán múlik. És természetesen az empátiáján, hogy mennyire tiszteli a más származású, más nyelvet beszélő, szokásaiban másként megnyilvánuló vagy egyszerűen megértő segítségre szoruló embereket. Sajnos, ebből a szemszögből nézve látni kell, hogy manapság ismét eléggé bonyolultak a mindennapok emberi viszonyai. Az pedig alapvetően megdöbbentő számomra, hogy 2016-ban, tehát bő hetven esztendővel a háború után, Szlovákiában egy olyan párt is bekerülhetett a parlamentbe, amely leplezetlenül vállalja a múlt század legborzalmasabb időszakának örökségét. Ha ezt nyolc-tíz évvel ezelőtt mondja nekem valaki, akkor ráfogom, hogy viccel.

A hazai zsidóság múltjából, tradícióiból ön mit tart jelenleg is különösen időszerűnek?

Az intő üzenetet. Nem állítom túlzásokba esve, hogy az utóbbi évezred kulcsfontosságú eseménye a holokauszt időszaka. Azt azonban világosan látni és tudatosítani kell, hogy az a népirtás hatalmas tragédia volt, és annak örök érvényű társadalmi tanulsága, hogy a történelem bizonyos kirívó eseményeinek már sohasem szabad megismétlődniük. A történelem egyes mementói alól a múló idő jótékony hatása sem ad feloldozást. Éppen fordítva: különösen manapság, a szabad információáramlás korszakában tanácsos rádöbbenni, milyen következményekkel járhat a személyek vagy csoportok ellen irányuló gyűlölet. Meghökkentő, hogy mostanában sokan újra a már ismert gépies előítéletek elfogult szószólói.

Negyedszázada kezdett kutatásainak célja a torzóban fennmaradt hazai zsidó valóság feltérképezése és dokumentum értékű rögzítése. Az igazság felmutatása?

Ha nem is filozófiai megközelítésben, de a dolgok gyakorlati oldalát tekintve lényegében igen. Az itt élt zsidó közösség története foglalkoztat, illetve az utóbbi tíz esztendőben azon zsidó származású jeles személyiségek élete és tevékenysége is, akik számottevően hozzájárultak szűkebb pátriánk kulturális, tudományos és gazdasági gyarapodásához. Az ilyen ismeretek birtokában, véleményem szerint, mélyebben megérthető, hogy a hazai zsidóság milyen szerepet játszott a múltban annak az országnak történelmi fejlődésében, társadalmi hírnevének öregbítésében, amelyben élünk, illetve amellyel annak polgáraként azonosulok. Éppen a kutatásaim győztek meg arról, hogy a többségi lakosság a zsidókat egyenrangúként befogadta, és nem démonizálta őket – ahogy ezt a térség politikusai közül bizony sokan sugalmazták. Ellenkezőleg: a mindennapokat addig sokkal inkább a harmonikus együttélés jellemezte, amíg nem tűntek fel épp azok, akik a zsidósággal szemben és kirekesztő szándékkal gyűlölködést szítottak.

Szlovákiában azonban továbbra is akadnak politikusok, akik szemrebbenés nélkül hajlandók a zsidó tradíciók lenézésével, megvetésével kompromittálódni...

Aligha lenne bölcs dolog általánosítani, és az itt még fennmaradt zsidó közösséghez való viszonyulás stílusát pusztán ebből a szempontból feszegetni. Ráadásul ez a közösség, lélekszámát tekintve, napjainkra már valóban csupán pár ezer főre csökkent. Ami viszont határozottan elszomorít, hogy a többségi társadalom – a súlyos történelmi tapasztalatok ellenére – újra ugyanazokba a hibákba esik, még ha most nem elsősorban a zsidókkal szemben. Sok-sok ember előítéletessége, kicsinyessége 2016-ban számomra kellemetlen meglepetés, mert abban bizakodtam, hogy a rendszerváltás után kiépülő polgári társadalom haladottabb gondolkodású és érettebb lesz. Természetesen mindig akadnak túlkapások, de a művelt és jóléti társadalomnak az ilyen kilengéseket jóval határozottabban kellene leküzdenie. E tekintetben különösen az oktatásügyre vár rengeteg feladat, a korábbi mulasztások pótlása, hiszen épp a művelődés a legjobb útja annak, hogy időben elejét vegyük a kisebbségek ellen irányuló kihágásoknak, kisebb-nagyobb rendzavarásoknak.

A zsidóság hagyományainak gyakori ignorálására, az újra fellépő extrémizmusra jelenthet-e némi gyógyírt a legendás zsidó humor?

Nem. A zsidó humor sajátos műfaj ugyan, amely a történtek könnyebb lelki feldolgozása végett a tragédiából is képes élcet faragni; de az ország szélsőségekbe hajló társadalmi gondjainak megoldását keresve a zsidó humor inkább fölösleg lenne, mint kiutat mutató megoldás. Tréfálkozás helyett most az egyenes beszéd szükséges.