Már egy szerelmi csalódás sem forgatja ki

#Oláh Csaba felvételeAztán mégis mintha történne valami. Azzal, hogy elmeséli: hirtelen rengeteg szabad ideje lett, s mivel a ház- és a kertbeli teendők már nagyon tolakodtak előrefele, ezért egy látszólagos indokkal inkább eljött otthonról, egyszer csak helyzetbe hozza magát. Kinyit előttem egy láthatatlan ajtót, és a szemével jelzi, hogy „tessék, csak tessék!”

El tudom képzelni, hogy a kertben is ugyanúgy érzi magát, mint a színpadon.

Olyan otthonosan?

Én a szenvedélyre gondolok. Például ahogy „betakarít”.

Nem tudom, hogyan vonhatnék párhuzamot. Én a kertben voltaképpen semmit sem csinálok. Meg is ideologizáltam magamban, hogy ez olyan kert, amely a leginkább hasonlít az érintetlen természethez. Az meg jó nekem. De amikor látom a tekinteteken, mert jönnek a barátok, hogy „Úristen, ez a kert hogy néz ki?!”, akkor azonnal nekiállok gazolni. Vadnövények vannak. Som, bodza meg juharfa. Gyönyörű persze! Sajnos elkövettem egy óriási hibát. Bedőltem egy építési vállalkozónak. Rábeszélt, hogy töltsem fel a kertet, és a szomszéd hegyről odahordatott nekem hihetetlen mennyiségű követ. Ezt nagyon elhibáztam. A követ most el kell vitetni, és földet kellene hozatni. Csak a gaz meg közben baromira virul. Én meg szép, színes levelű fákat szeretnék ott látni. Meg ilyen bokrot, olyan cserjét, fűszernövényt... de kész! Nem lesz. Én úgyis szörnyű lusta vagyok, és rapszodikus. Inkább kiülök a teraszra, és bámulom szemben a hegyeket. Sehol egy magasfeszültségű oszlop, távolabb a templom tornya, lent a völgyben egy kis lovarda... szóval csak ülni, dohányozni és bámulni. Ez a kedvenc foglalatosságom a kerttel kapcsolatosan. De ha nagyon kell, akkor tényleg nekiveselkedem.

Szinte látom, ahogy beöltözik... hol is?

Nagykovácsiban. Ott élek a lányommal.

Az egy idilli kis falu?

Konglomeráció vagy mi a bánat? Kertvároska. Én szeretem. Nagyon klassz hely. Van legalább négy jó kocsmája, egy turistabüfé, ahol jókat lehet beszélgetni. Spaknival, a kőművessel...

... meg Cigány Marival, akiről a Portugál részeges Jucikáját mintázta.

Ő már nem él szegény! De ott van Levente, a nyugdíjas rendőr, Ági a háztartási boltban, Csernusék a vegyesben...

Tehát van kitől gyűjtenie. Gesztusokat, hanglejtést, öltözködést.

Ezt most már a főiskolán is nevelik. Minden nap be kell számolniuk a növendékeknek egy szerzett élményről. Rá kell, hogy nevelje magát az ember, hogy nyitott szemmel járjon, különben miből merítene? Én most nagyon felidegesítettem magam, míg ideértem. Zajos volt az út, sok volt az inger, és ahhoz is kell egyfajta belső nyugalom, hogy figyelhessen, nézelődhessen, résen legyen az ember. Pár nappal ezelőtt meg volt vitám a közértben. Premierajándékot vettem a kollégáimnak. Már benn álltam a sorban a borral, amikor megláttam, hogy az előttem lévő kosarában egy másik fajta van, amelyet én is sokáig nézegettem, aztán mégsem azt választottam. Megkérdeztem a gazdáját, hogy az, amelyet én viszek, van-e olyan jó, mint az övé. És ahogy szóba elegyedtünk, egyszer csak a kezembe akart nyomni egy Fideszes szórólapot. Mondom, köszönöm, nem kérem, én a másik oldalon állok. Bárcsak hallgattam volna! Ugyanis rögtön megkaptam, hogy eddig én voltam a kedvenc színésznője, de most aztán kiábrándult belőlem, viszontlátásra! Sajnálom, hogy csalódást okoztam, feleltem, persze meg sem hallotta.

Mindig ilyen volt? Ilyen „megkérdezős”?

Én a hajléktalanokat is megkérdeztem, hogy kire szavaztak. Mondták is, hogy a szocialistákra.

Persze!

Nem „persze”! Ismerek egy homlesst, aki hatalmas kokárdát tűz a mellére, és úgy árulja a hajléktalanok lapját. Köztük is megoszlanak a vélemények.

Lehet, hogy már a természetes is csak a színpadon természetes?

Mi a természetes? Játszom most egy darabban a főiskolán, és a bemutatót követő kis iszogatás közepette kiszedték belőlem a srácok, hogy úgy szeretnék játszani, mintha a gravitáció törvényei irányítanának. Mert ha az ember leejt egy tárgyat, az leesik. Az minden cikázás nélkül egyenesen hull alá. Na, ez az én vágyam! ĺgy játszani! Egyszerűen és tisztán. Ez lehet „persze”. A megvalósítás azonban nagyon sok nehézséggel jár. Én nem szeretem a rátéteket, az apró kis hazugságokat.

És úgy gondolja, még mindig nem elég tiszta a játéka? Épp a minap mesélte egy fiatal kollégája, hogy próbálni is úgy szeretne, mint a Szirtes Ági. Mert ő már próbán is hibátlan teljesítményt nyújt.

Sejtem, ki mondhatta. Nagy Ervin. Én meg most nagyképű leszek, de nem baj. Az én szintemen már nem számít dicsőségnek, hogy az ember hitelesen tud megszólalni. Engem ugyanis mindig az érdekel, hogy milyen vonalak metszésében van a karakter, hogy mi az irány, hogy abban a pillanatban mit kell megmutatni, eljátszani. Hát persze, hogy hitelesen szólalok meg. Én a próbán mégis mindig úgy érzem, hogy sehol sem tartok. Örökké az jár a fejemben, miképpen lesz ebből kerek egész az adott pillanatra nézve is. Én pánikosan próbálok, mert nem látom az alagút végét, és úgy érzem, hogy hihetetlen nagyot fogok bukni. Főleg a próbaidőszak végén, ott kezdek el iszonyúan félni.

Egy Kosztolányi-novella jutott az eszembe. A fürdés.

Apu?

Igen. Ahogy a vízben állva feldobja a gyereket, s már érezhető is a végzetes tragédia.

Az például olyan pillanat volt, mint a szivárvány. Rengeteg szín, érzelem, gondolat volt benne.

Népes baráti társasága volt a papának?

Szerintem egészen szűk baráti kör övezte. A karácsonyt és a szilvesztert általában velük töltöttük, de inkább mi mentünk hozzájuk, mert elég kicsi lakásunk volt. Ebbe a társaságba tartozott Horváth Terike néni a festő férjével, Galambos Lajos, az író, Szigligeten Nagy László, Szécsi Margit, Juhász Ferenc.

Hogy érezte magát köztük?

Én? Nagyon jól.

Egy bakfis számára ez nem biztos, hogy könnyű helyzet.

Nekem az volt. Ültem és hallgattam az okos embereket. A festők nagyon érdekeltek. Apu engem mindig felnőttként kezelt, nagyon nagy tisztelettel övezett. Ezt soha nem felejtem el neki. Én sem mindig terelem–nevelem a gyerekem, hanem emberként kezelem.

Nagyon hasonlítanak egymásra.

Anna és én? Makk Károly filmjét, az Egy erkölcsös éjszakát vetítették nemrég a televízióban. Játszom benne egy helyes is szerepet.

A szolgálólányt.

Mindenki azt mondta: „Mintha Annát láttam volna!” Tényleg hasonlítunk egymásra.

Édesapjáról mi a legutolsó emléke?

A legfájdalmasabbat nem mondom el. Már beteg volt, amikor eljött megnézni a Három nővért. Akkor már kilenc éve műsoron volt a darab, hogy korábban miért nem látta, nem tudom. Ő engem soha nem szokott simogatni, hanem csak úgy meglapogatta a fenekem. Ez volt nála a maximum a szeretet kinyilvánításában. De a Három nővér után magához szorított. Ez az utolsó nagy élményem vele kapcsolatosan. Elmesélek azonban még valamit. Már az infarktusa és a tüdőembóliája után történt. Ha együtt mentünk ki a Balatonra csónakkal pecázni, mindig ő evezett. Irdatlan vihar közeledett. Ilyenkor ott nincs kecmec. Ha meglátod, hogy harminc kilométerre sötét fellegek gyülekeznek, akkor iszkiri kifelé, mert könnyen életveszélybe kerülhetsz. És akkor szóltam neki, hogy apu, átveszem az evezőt, ő pedig nem ellenkezett. Ez döbbenetes élmény volt, mert soha nem engedett levenni a válláról semmit, amit ő a kötelességének érzett. És akkor minden ellenvetés nélkül átengedte az evezőt. Meg is fogalmazódott akkor bennem, hogy az élete hátralevő részében már én fogok evezni, ha együtt ülünk a csónakba, csak ez az idő nagyon rövid lett. Miután meghalt, a Balaton el is vitte a csónakját.

Van valamiféle belső dialógus kettőjük között?

Nem akarok visszaélni az erejével, a figyelmével és a szeretetével, ezért csak végső esetben fordulok hozzá. És ő mindig segít. Egyébként nagyon ritkán álmodom vele. Nem tudom, mi lehet az oka, inkább a lányom álmaiban szokott megjelenni. Básti Juli barátnőm szerint biztos nagyon jól érzi magát, azért nem látogat engem.

Ez ugye, nem új keletű barátság?

Básti Julival mi már gyerekkorunk óta jóban vagyunk. A strandon, amikor együtt szívtuk a Savaria cigarettát a kabinban, füstölt az egész hétszentség. Le is buktunk rendesen.

Lehet, hogy az ön kapcsolata a Katona József Színházzal sokkal szorosabb, mint az övé!

Szerintem ő is nagyon ragaszkodik a társulathoz. Ebben biztos vagyok. A régi kollégák, Cserhalmi Gyuri, Gáspár Sándor neki is hiányoznak. Én nem tudom elképzelni, hogy elmennék innen, csak most egy kicsit magányosnak érzem magam. Mivel mindenki sokat dolgozik, nem foglalkozhatunk egymással annyit, mint a Három nővér idején, amikor minden előadás után beültünk a Holsteinbe. Ez volt a mi hőskorunk. Jó előadások azonban ma is születnek. Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Gothár Péter nagyon igényesen neveltek minket. Ők mindig a minőségre törekednek. Ezért nem tudnék elkalandozni más társulatok felé. A főiskola más. Ott nagyon jó. Ott már ismernek. A gyerekek nagyon édesek. Ők semmi gondot nem csinálnak abból, hogy ott van egy Katona József színházi kövület. Velük minden próba külön élvezet, mert látom, milyen őrületes leleményességgel, fantáziával és derűvel dolgoznak. Bodó Viktor darabjában, az Attakban játszom velük, és imádom, hogy miket kitalálnak! Van például egy jelenet, amikor a lány gőzölgő ételt hoz a szerelmének. Egyik nap például cigarettafüstöt fújtak a lábasba a takarásban, hogy amikor nyílik az ajtó, és színre lép a lány, akkor gőzöljön kaja.

Ki rendezte az előadást?

Viktor. Ő írta, és ő állította színpadra. Zseniális fiú. A Baalban is hogyan játszott?! Most meg olyan dialógusokat írt, hogy az elképesztő. ĺróilag ugyan nincsenek megformálva a mondatok, a szöveg mégis nagyon erős. Töredezettsége közelít a beszélt nyelvhez, mégis van benne líra is, meg dráma is. Én a darab végén jelenek meg, amikor a gyerekek már mindent eljátszanak, csak be kell mennem.

Hálás feladat.

Az. Egy anyát játszom, akiről kiderül, hogy még egészen pici korában otthagyta a közért előtt a gyerekét. Már tizennyolc éves a fiú, amikor félig-meddig vízióként megjelenik az anyja. Nagyon jó a színpadi helyzet, mert nem derül ki, hogy ez látomás vagy valóság.

Werner Schwaab drámájában, az Elnöknőkben is hálás szerepe van. Az élveteg Gretét játssza, rózsaszínbe „csomagolva”.

Félelmes volt elindulni egy ilyen hatvanéves takarítónőnek. Ez is olyan megmászhatatlan csúcsnak tűnt.

Azóta lábát lógatva ott ül a legmagasabb pontján.

A lábam! Ascher Tamás azt mondta: a testemhez képest nagyon vékony a lábam, ezért kezdeni kellene vele valamit. ĺgy döntöttünk a fásli mellett. Persze a tömés is irdatlan rajtam. A szőke kontyocskát én találtam ki. Hatvanas évekbeli szőkített konty. Ezek a nők ugyanis valahogy így járnak. A szemüveg és a sok csingilingi a jelmeztervező zsenialitása. A külső nagyon fontos, hiszen a belsőről árulkodik, de ahogy összeáll a kép, nekem már a belső arcra kell koncentrálnom. Arra, hogy ez a nő is szereleméhes, mint én.

Más nem is hiányozhat az életéből.

Színházilag jól megvagyok, bár ha megnézzük, milyen darabokban játszom... négyet szeretek, hármat kevésbé.

Ez még jó arány?

Volt idő, amikor csak szeretem-darabokban játszottam. Azóta mindig becsúszik valami borzasztóság, de igyekszem abban is tisztességesen viselkedni. Az utálkozás ugyanis nyomot hagy az ember arcán. Én meg nem akarok ilyen vonásokat magamra venni. Már egy szerelmi csalódás sem forgat ki annyira, mint mondjuk huszonnyolc évesen. És ez nem a bölcsesség jele, inkább szálkásabb, szárazabb vagyok. Egy bizonyos kor után már annyira össze van gyöszösödve az ember lelke! Most már nem is esem olyan gyakran a gödörbe, és megtanultam gyorsan kimászni. Nem mondom, hogy nem fáj, ha elutasítanak, elhagynak vagy semmibe vesznek, de már nem olyan nagy tragédia. Belenézek a tükörbe és azt mondom: „Mit akarsz, te öreg liba, örülj, hogy luk van a fenekeden!”