Eldobható társadalom

Társadalmunk meghatározó részére húzható rá manapság az elkényelmesedett jelző. És itt nem a lusta, munkavégzésre képtelen jelentésére kell gondolni elsősorban. Az elkényelmesedett esetünkben azt jelenti, hogy az egyén képtelen (ami adódhat képességből vagy felfogásból) bárminek vagy bárkinek is a gondját viselni, törődni vele, őrizni, fenntartani. Legtöbbször mindenki a könnyebbik utat választja, és eldobja a már használhatatlan vagy éltes kincsét, és helyette szerez egy „újat”. Más szavakkal élve: rászokott az eldobható vagy – rosszabbik esetben – az egyhasználatos dolgok fogyasztására. A legnagyobb gond pedig az, hogy ez a felfogás már sajnálatos módon átszivárgott az olyan emberi kapcsolatokra is, mint a munkahely, család, baráti viszony vagy a párkapcsolat. 

Az internet sok mindent megkönnyít: ha ma elromlik a mikrónk, csak rendelünk egy újat, másnap már meg is érkezik. Mert miért is javíttatnánk meg, ha a javítás árából már egy új készüléket is vehetünk? Azt vettem észre, mintha a párkapcsolatokat is kezdenénk így kezelni (természetesen tisztelet a kivételnek). Az internetnek köszönhetően az ismerkedés gyors és egyszerű. Számos randiapp segít a nagy Ő megtalálásában. Vagy maradjunk csak a többes számnál, és beszéljünk a nem olyan nagy „ők”-ről. Egy rövid beszélgetés után már térhetünk is a lényegre, és csoda, ha az a kapcsolat (ha csúfolhatjuk így) nem fut versenyt a tiszavirágzással. 

De miért is van ez? Mert minden elérhető egy pillanat tört része alatt. Ha bármi kivetnivalót találunk a másik félben, nem kell megbeszélnünk a dolgot, vagy dolgoznunk a kapcsolaton, egyszerűen eldobjuk, majd ugyanannyi kattintással találunk helyette mást. Kényelmes, nem? Azzal meg már végképp nem törődünk, hogy a másik mit érez. Sajnos a világ fejlődésével egyenes arányosságban hal ki a régi idők filozófiája, miszerint: amit szeretünk, azzal foglalkozunk és gondoskodunk róla, nem hagyjuk elveszni. Néha elmélázom a városban sétálva az idős párokon, ahogy a maguk hetvenvalahány évükkel fogják egymás kezét, és még a szemükben is ott csillog a legtisztább szeretet, ahogy egymásra néznek. Ezzel szembeállítva pedig a tizenvalahány éves fiatalember már a hetedik szakításán van túl (és lehet, keveset mondtam), de már fél lábbal a nyolcadik kapcsolatban van. Az értékrend valahol nagyon elveszett. Ennek (is) köszönhetően romlik az érzelmi intelligencia, a felelősségteljes hozzáállás, s igazából a normális, bizalmas kapcsolatépítés is a szakadék szélére kerül. 

Ez a fogyasztói társadalom egyik legkellemetlenebb pontja. Ha van egy tökéletes állapotú, vadiúj autóm, akkor inkább hajtom ész nélkül, hogy egy év múlva tönkremenjen, és vehessek egy újat, vagy vigyázok rá, ésszel vezetem, és szolgál még sokkal tovább? Behabzsoljuk, hogy válthassunk és kóstolhassunk új ízeket, vagy élvezzük egy életen át? Nagyon leegyszerűsített nézőpont, de valahol egymásra is így kellene tekinteni. Legyen szó bármilyen emberi kapcsolatról, mérlegelnünk kell. Törekedjünk a felelősségteljes fogyasztói társadalomra minden téren, és óvjuk egymást, hogy tovább bírjuk!