Nyári kapcsolódások

Az évszakok közül a nyár a legnyitottabb az ilyen találkozásokra. A kivetkőzés nemcsak a ruházatunkra igaz, hanem a lélekre is, ugyanis ilyenkor könnyebben elegyedünk szóba azokkal, akik mellett a szélben, esőben, hidegben elsétálunk. 

Hétvégén elvittük a kisebb gyerekeket az egyetlen olyan kisebbeknek szervezett környékbeli fesztiválra, amit ráadásul kedves barátnőm is szervez. Ez a kis létszámú csapat évről évre összehoz egy bábszínházzal, mesékkel, játékokkal, környezettudatosságot előnyben részesítő fesztivált, ahol a babzsákokon heverésző gyerekek mellett van tér és idő egymáshoz is kapcsolódni, fél szemmel kísérve a gyerekhadat, amelyben a sajátunk is ott lehet. Szabadon. Megadatott, hogy sokféle ismerőssel találkozzunk, és letelepedhessünk beszélni nemcsak arról, hogy közel a negyvenhez vagy már túl is azon mit élünk épp meg, mik a küzdelmeink mögötti tanítások, meglátások. Így alakult az is, hogy két háromgyerekes anyuka, akik a gimiből ismerték egymást, bár sosem voltak közeli kapcsolatban, inkább csak elismerték, hogy egyazon színjátszókörben játsszák el, hogy értik az élet tragédiáját, bár fogalmuk sincs, csak gyanítják, az út elején állva máris sajnáltatják magukat. 

Milyen könnyű lenne, ha azt mondhatnánk: be kell érnie az embernek a mély, pátosztól mentes beszélgetésekre, de azt hiszem, az érés nemcsak úgy megtörténik, nem villámcsapás, hanem kőkemény munka is a saját rögzült mintáinkkal, az életfelfogásunkkal, és a fájdalmas szembenézés utáni letisztultság kérdése is. Szóval ott ül két nő, akik előtte sosem kapcsolódtak, de egyszerre megérzik, tehetik egymásra a lelkük egy részét, elbírja az a másik lélek, ha a titkaik, amik olyannyira nem titkok, mint bármilyen más felismerés sem, megoszthatóak. S ebben az őszinteségben egyszerre könnyebb lesz elviselni a nehezebb napok terhét is, utána egy szoros ölelésbe belefér a köszönöm. Nem, nem a tanácsokért, mert azt nem mondtak, inkább a jelenlétért és a befogadóképességért érdemel hálát. 

Amíg az embernek az ilyen együttlétek nem adatnak meg, vagy nem fogják fel, ez milyen lényeges és felszabadító, addig mindig szomjas, éhes lesz az emberek lelke, mert egyedül érzik magukat odabent. Aztán kergetőzni kezdenek, keresgélni, felteszik a kérdést: kivel osztható meg a sorsom nehézsége? Ilyen helyzetben még olyanoknak is megnyílnak, akik képtelenek őszintének lenni, még önmagukkal is játszmákban vannak, önámításban. Így aztán sokan, sokféle módon sérülnek, elvárások nélkül vagy azok által. 

Nyár van, és bár könnyedebb lenne az ember lelke, hogy ne kelljen osztozni a súlyban, a teherben! De egyik évszak sem szabadítja meg az embert a sorsától, hiába várjuk. Mi magunk adhatunk egymásnak védelmet, egy pici burkot a sokféle történésben, ahol percekre elbújhatunk a biztonságba, amit a másik megértésében lelünk. Csak azt remélem, egyre több lesz a bátor, aki meg meri magát mutatni, és nem fél majd felfedni önmagát.