Egy szőke srác, akit bedarált a zeneipar

Avicii halálhíre 2018-ban sokkolta a rajongókat. Azt már korábban tudni lehetett, hogy valami nincs rendben, mert két évvel korábban bejelentette: felhagy a turnézással és a továbbiakban csak stúdióban akar zenét csinálni. Ezután készült róla az első dokumentumfilm, amely komoly felháborodást okozott, mivel a vége optimista kicsengésű, a zenész haláláról nem esik szó benne, pedig pár hónappal a tragédia után mutatták be. 

Nézzük, hogyan sikerült az I’m Tim című második próbálkozás. A szokásos hatásvadász netflixes beharangozó sosem látott home-videókat, világsztárok visszaemlékezéseit, valamint a Tim Berglingről készült legelső és legutolsó fotót ígérte. Mindezt meg is kapjuk Henrik Burman rendezőtől – utóbbit szó szerint, hiszen már az anyaméhben mozgolódó Timről láthatunk videót. 

Szülei egyetlen gyermeke volt, nem csoda, hogy később is gyakran előkerült a családi videókamera. Valahogy mégsem sikerült igazán érdekessé tenni a film első részét, Tim teljesen átlagos gyermekkorát, hiába igyekezett a rendező különleges képességekre bukkanni nála. 

A fiú szinte ki sem mozdult Stockholmból, öt háztömbnyi területen zajlott az élete. Gitározni ugyan tanult valamicskét, de lusta volt gyakorolni, úgyhogy hamar abbahagyta. „Tudtam, hogy bármit is akarok csinálni később, az valami kreatív dolog lesz. Csak ebben voltam biztos“- mondja a filmben. 

Tizenhét évesen aztán egy barátja megmutatta neki az FL Studio nevű szoftvert, és egy csapásra megváltozott az élete. Ehhez ugyanis nem volt szükség hangszeres tudásra, csak azt kellett megtanulni, mi az, ami jól hangzik, és mi az, ami nem. Attól kezdve gyakran lógott a suliból, hogy barátjával, a house-rajongó Filippel odahaza zenéket bütykölhessen, melyeket aztán kitett a netre. Filip sokat szerepel a filmben, elmondja, hogy Tim akkoriban még azt is utálta, ha valaki füvezett a jelenlétében, és alkoholt sem ivott. 

Hamarosan azonban már nyakig benne volt a stockholmi klub-életben, és mindenben, ami ezzel járt. Az első fellépésekről is láthatunk videókat, a kis klubokban óriási a hangulat. Tim talán akkor volt utoljára igazán boldog. Szülei természetesen egyetemre szánták őt, a filmben elmondják, hogy egy évet adtak neki erre a hóbortra. És Tim, azaz Avicii húszévesen már világsztár. Innentől felpörögnek az események, egyre nagyobb helyszíneken látjuk őt tomboló tömeg előtt, állandóan utazik, és egyre nagyobb összegeket kérhet el a fellépésekért. Arash Pournouri, alias Ash, a nagy üzletet megszimatoló menedzser ügyesen egyengeti pályáját, eleinte még zenei ötletekkel, tanácsokkal is szolgál, aztán már nincs szükség erre. 

Közben pedig megtudjuk, hogy Tim, bár élvezi a fellépéseket, sokkal jobban érzi magát a stúdióban, mint a színpadon. Lassan egyre terhesebb lesz számára a hatalmas pörgésből, alkohollal és drogokkal enyhíti a rá zúduló terheket, és a zeneipar nagyon gyorsan, hat év alatt bedarálja őt. Nincs menekvés az üvegkalickából. 

A kétórás dokumentumfilm sokkal többet foglalkozik Avicii-vel, mint Timmel, inkább a zenéjére helyezi a hangsúlyt, mintsem a személyiségére. Nyilván azért, mert utóbbiról keveset tudni. Azoknak is tanulságos néznivaló, akiket teljesen hidegen hagy az elektronikus tánczenét, mert a showbiznisz világába nyújt bekekintést, ahol mindenki árucikké válik. 

Kiderül, hogy az Avicii körül nyüzsgő stábból, de még a gyorsan bővülő baráti körből sem vette észre senki, mi játszódik az érzékeny, könnyen sebezhető srác lelkében. Ezért minden egyes megszólaló elmondja, hogy értetlenül áll a történtek felett. Velük együtt mi is csak annyit tudunk, hogy utolsó albumának felvételei közben váratlanul bejelentette: egy hétre elutazik Ománba pihenni. Az utolsó időszakban gyakran utazgatott a világ távoli pontjaira, hogy kiszakadjon abból a világból, amelybe belekényszerítették. Omán fővárosában Maszkatban holtan találják, hetekkel később hozzák csak nyilvánosságra, hogy önkezével vetett véget életének. Nem talált más kiutat – mondják a megtört szülők, akik emlékkoncertet szerveztek neki és azóta is serényen gondozzák fiuk hagyatékát. Ezzel az emlékkoncerttel ér véget a film. 

Avicii egyik munkatársa az Ain’t a Thing című dalának szövegéből idéz, amely a történtek után sokkal mélyebb értelmet kap: „Amikor elérünk a lemez utolsó számához, és a bulinak már rég vége van, a színlelőknek és a hóhéroknak más fog már kelleni“. Egy másik megszólaló szerint „Tim megosztotta a szívét az egész világgal. És ez volt az, ami vonzotta az embereket.“

Az I’m Tim legerősebb részei mégis azok, ahol ő beszél saját magáról, a zenéről, amely értelmet adott az életének, a hullámhegyekről és hullámvölgyekről, az elveszített nyugalomról, illetve arról, hogy nem igazán tud mit kezdeni a felé áramló hatalmas rajongással. Iyenkor tényleg úgy érezhetjük, hogy nem is halt meg, csak lelépett valahová, de majd felbukkan egyszer. 

Első blikkre úgy tűnhet, a rendező csupán egy szellős bepillantást akart nyújtani Tim Berling életébe, nem volt szándékában mélyebbre ásni. Szerintem viszont Bruman azzal mondja el a legtöbbet, amit nem mondott el, illetve csak finoman jelzett. Ash, a menedzser például eléggé megosztó figura. Az amatőr videók zömét ő maga filmezte és bocsátotta a stáb rendelkezésére, úgyhogy egy szava sem lehet, ha esetleg valakiben felmerül, hogy a nagy üzletre fókuszálva Ash sok esetben „elfelejtette“ kikérni pártfogoltja véleményét a fontos döntésekben.

Számomra a film kapcsán feltett legfontosabb kérdés a következő: vajon megőrizhetjük-e szenvedélyünket valami iránt, miután kiderül, hogy az a valami már nem csak a mi szenvedélyünk. 

Én úgy látom, Tim Berling és Avicii útjai egy ponton szétváltak, és a civil srác vesztét az okozta, hogy képtelen volt lépést tartani a „fizikai értelemben" vele azonos világsztárral....