Tudományosan a hazai zeneiparról

Meglepő módon nem a Statisztikai Hivatal, nem is a kulturális vagy a gazdasági minisztérium dolgozott ezen, hanem egy Hollandiában élő magyar közgazdasági szakértő, a Szlovák Szerzőijogvédelmi Szövetség (SOZA) megbízásából.
A saját céget működtető Antal Dániel (CEEMID) tíz országban vizsgálta már a kreatív ipar helyzetét. A szlovákiai viszonyokat elemző 200 oldalas jelentése több mint négy évig készült. Azért ilyen sokáig, mert gyakorlatilag a nulláról kellett kezdenie a munkát, a nemzeti össztermék ezen szegmensével, a zeneipar gazdasági potenciáljával ugyanis eddig tényleg senki sem foglalkozott nálunk. Ahogyan a zenefogyasztók vásárlóerejével, kulturális igényeivel, továbbá a fizikai és digitális hanghordozók piacának alakulásával sem.

Antal Dániel jelentéséből egyebek mellett azt is megtudhatjuk, mennyit keresnek nálunk az előadók, zeneszerzők, technikusok, szervezők, alkalmazottak és vállalkozók. Több mint 1000 szlovákiai művész és zeneipari dolgozó töltötte ki azt a kérdőívet – több ezer közép-európai társukkal együtt –, amely alapján a statisztikák készültek.

Európában 2 millióan dolgoznak a zeneiparban, kétszer annyian, mint az autógyártásban és ötször annyian, mint az IT-szektorban. Ez utóbbi kettőt mégis többre értékelik a hazai döntéshozók. Pedig a zeneiparnak nincs szüksége külföldi beszállítókra, és az itt „megtermelt” javak a hazai adóbevételeket növelik. Ha például egy külföldi turista jegyet vesz a Pohoda fesztiválra, vagy vásárol nálunk egy CD-t, ezzel teljes egészében a hazai gazdaságot támogatja. A nálunk gyártott autók alkatrészeinek nagy része külföldről jön, és a végterméket is ott értékesítik, így a legtöbb adót is külföldön fizetik be az autógyártás után. Antal Dániel elemzéséből kiderül, hogy zenefogyasztásra költött tízezer euróból körülbelül tízszer annyi adóbevétel származhat, mint egy tízezer eurós autóipari exportból.

A zenészek helyzete annak ellenére mostoha, hogy ma már a közép-európai és a szlovák lakosság elég sokat tud költeni kultúrára és rekreációra. Kezdjük azzal, hogy a dolog művészeti része mellett még legalább 3-4 dologhoz kell érteniük, a technikától a koncertszervezésen át a marketingig (esetleg még a fuvarozáshoz, nyomtatáshoz, videózáshoz, hangszerjavításhoz is). Míg Nagy-Britanniában egy zenész az éves bevételének 50 százalékát is meg tudja keresni szellemi termékének, azaz zenéjének értékesítéséből, nálunk ez az arány 30 százalék körül mozog. Ennek egyik oka,hogy a zenészek kevés jogdíjat kapnak az éttermekben, bárokban vagy a rádióban és tévében lejátszott zenéjükért. A SOZA ugyan nagyot lépett előre az utóbbi években, a szerzői jogok védelmének terén ma már nálunk is rend van, de egyelőre csak papíron.

„A szerzői jogi előírások ugyanazok Ausztriában, Magyarországon és Szlovákiában, a törvények érvényesítése terén azonban sajnos nagy különbségek mutatkoznak. Míg Magyarországon ma már szinte lehetetlen elkerülni, hogy egy étterem fizessen az ott lejátszott zenékért, Szlovákiában a vendéglátó helyek jelentős része bizony nem fizet, mert itt sokkal könnyebb elkerülni a büntetést, sokkal nehezebb bíróság elé vinni az ügyeket, és tovább tart a procedúra. Mindez oda vezet, hogy azonos törvényi jogállás mellett a szlovák szerzők kevesebb pénzt kapnak, mint a régióban bárhol másutt” – magyarázta Antal Dániel.

A rögzített felvételeikből tehát kevesen tudnak megélni nálunk. De mi a helyzet az élő fellépésekkel? A jelentésből kiderül, hogy a művelődési házak, koncerthelyszínek elavult technikai felszereltsége nem teszi lehetővé, hogy egy zenekar anélkül induljon turnézni, hogy maguk szállítanák a helyszínre az ehhez szükséges „cuccot”. Emiatt sorra zárnak be a helyek, az egész régióban egyre kevesebb a fellépési lehetőség. Pedig a CD-ipar visszaesésével ennek kellene lennie a fő bevételi forrásnak a zenészek számára.

Antal Dániel egy magyarországi példán illusztrálta a helyzetet: míg tizenöt évvel ezelőtt egy népszerűbb zenekar kb. 50 helyen tudott fellépni az országban, ma már csak 10 helyen tud, mert a többi nem alkalmas rá. Külföldre viszont gyakorlatilag csak a hangszereket kell magukkal vinniük, mindenütt korszerű színpadtechnika áll rendelkezésükre. Az ottani önkormányzatok, állami intézmények már rájöttek, hogy érdemes befektetniük a kreatív iparba. „Magyarországon még így is egy kicsivel több a koncertezési lehetőség, mint Szlovákiában, úgyhogy a magyar zenészek szlovák kollégáiknál egy picit többet tudnak keresni a fellépésekkel. Mivel Szlovákia kis ország, itt még inkább szükség lenne arra, hogy valamilyen regionális rendszerben találják meg a számításaikat a zenészek” – véli a magyar közgazdasági szakértő, aki arra biztatja a térségben működő zenei szervezeteket, hogy fogjanak össze, mert ugyanazokkal a problémákkal állnak szemben. A cél az lenne, hogy a zenészek ebben a régióban csak annyival keressenek kevesebbet nyugati kollégáikhoz képest, amennyivel az összes többi szakmában dolgozók fizetése kevesebb, mint tőlünk nyugatabbra. Végül egy érdekesség. A napokban publikált átfogó jelentés az emberek koncertlátogatási szokásaira is kitér. Ebben a régióban 32 év a közönség átlagéletkora, míg Németországban 45 év. Az idősebbek nálunk nem sűrűn járnak koncertekre, míg tőlünk nyugatabbra a 70 éven felüliek is gyakran hallgatnak élő zenét. Ez azért is szomorú, mert általában a középkorúak anyagilag jobban megengedhetnék maguknak ezt a luxust, mint az önálló egzisztenciával még nem rendelkezők. Az élő zene iránti érdeklődés a zeneoktatással is szorosan összefügg, vagyis azok járnak gyakrabban koncertekre, akik maguk is játszanak valamilyen hangszeren, illetve kaptak zenei képzést. Svédországban a hangszeren játszók aránya 33 százalék, nálunk 5–10 százalék körül mozog. Ezek a számok magukért beszélnek.

A zenére költött tízezer euróból körülbelül tízszer annyi adóbevétel származhat, mint egy tízezer eurós autóipari exportból.