Nyolcvannyolc felett a lassítás

De még egy háromperces televíziós interjúval is három felvonásra elegendő gondolatokat, érzéseket ébreszt a nézőben. Energiatartaléka kifogyhatatlan, mondom én, mire ő: „Néha azért érzem a nyomást. Van, hogy a nyolcvannyolc már kilencvennek tűnik.”

Akkor ez így együtt mit is jelent? – kérdezem tőle délelőtt tizenegykor, otthoni pörgése közben.

Azt, hogy ki kell pihennem az elmúlt hónapokat. Nagyon megviselt a nyár. Kifárasztott. Be voltam zárva a hőség miatt. Nem tudtam kimenni. Féltem, hogy agyonnyom a meleg. Légkondim van mindkét szobában, de az sem segített. Ráadásul pukli nőtt a kezemen. Meg kellett operálni. Mint kiderült, nem volt éppen jóindulatú. Szerencsére a citológia rendben van. Elektromágneses kezelésre és kötözésre járok. Semmit nem tudtam csinálni. Jött a lányom, mosdatott, fürdetett. Nagyon odavoltam. Mint egy kripli.

De nem állt le, az, ugye, elképzelhetetlen?

Épp ez volt a problémám. Hogy nem úgy léteztem, ahogy szoktam. Gátolva voltam az alaptermészetemben. De már ezen is túl vagyok. Isteni szerepet játszom egy remek darabban.

Maradjunk még egy kicsit a lakásban. Mivel töltötte a nyugalomra parancsolt nyarat?

Főztem. Megengedhetem magamnak, hogy azt egyem, amit szeretek. Amiről nem tudok lemondani. Meg is csinálom. Főleg főzelékeket. És olvasok. Mindent. Szennylapokat is. Keresztrejtvényt fejtek, mint egy őrült. Be nem küldtem még egyet sem. Soha életemben. Közben megtanultam a szerepemet, ez volt a cél. A tévében, én hülye, meghallgatom a híreket, utána lefekszem olvasni. Most épp a Szinetár-könyvet falom. De kínok közt, mert nem tudom a kezemben tartani. Kitaláltam, hogy a mellemre fektetem a hurkapárnát, és arra teszem a könyvet. Imádom Miklóst, a családját is.

Osztályfőnöke volt a főiskolán. Ifjú tanár a fiatal, korban hozzáillő növendékek között. Hogy tekintettek rá?

Tisztelettel. Rögtön megengedte, hogy tegezzük. Régen nem volt divat szemtelenkedni a tanárral. A tiszteletet mindig megadtuk neki. Imádtuk őt. A másik osztály halálosan irigykedett ránk. Szinetár miatt. Ezt Csűrös Karolától tudtam. Nekünk olyan vizsgáink voltak, hogy a fiúk pénzt szedtek a növendékektől, akik belopakodtak, mert látni akarták az előadásunkat. Harmadévesen Peacocknét játszottam a Koldusoperában. Nem volt könnyű feladat. Azt hittem, nem is tudom elénekelni. Már a sírás szélén álltam, amikor Miklós azt mondta: „Menjünk neki még egyszer!” Torkom szakadtából énekeltem, hogy megmutassam, nem tudom, nem megy. Erre ő: „Na látod, hogy tudod! Erről van szó!” Sínen voltunk. Pénzért játszottunk szombat délutánonként az akkori Katona József Színházban. Ilyen még nem volt előtte a főiskolán. Olyan híre volt az előadásnak, hogy mindenki látni akarta a szakmából. Sok évvel később Miklós el is mondta egy tévéműsorban, hogy Pásztor Erzsinél jobb Peacocknét nem látott Magyarországon. Pedig Kiss Manyi is játszotta a szerepet. Aztán a férjemmel, Holl Istvánnal együtt Debrecenbe szerződtünk.

Hogy kerültek később vissza, Budapestre?

Miklós hozott fel bennünket.

Huszárik Zoltán rendezésében, a Csontváryban Holl István a lepkegyűjtő volt. Felejthetetlen alakja a filmnek. Önök ketten egy idő után mégis elváltak. Ki vagy mi rontotta meg a házasságukat?

Az alkohol. Az tette tönkre a férjemet, mint sok más kollégánkat.

Nem bánta meg, hogy szétmentek az útjaik?

Nem, nem, nem! Sokszor adtam neki ultimátumot, de nem volt segítség. Ő nem akart elválni. Én nem bírtam tovább. Nemcsak azért, mert én egyáltalán nem ittam, hanem mert láttam, mennyire roncsolja az ital. Már gyerekünk volt. Egy családot nem lehet fenntartani alkohol mellett. Ott nincs mentség. Az alkoholizmus nem múlik el.

Jött még újabb nagy szerelem az életében?

Soha többé. Kétféle férfival találkoztam. Részeg bolonddal és józan bolonddal. Mást nem ismertem. Ahogy nyúlt a pohár után, már ott sem voltam. Sosem voltam az a fajta szép nő, akit könnyen meg lehetett szerezni. Pedig rólunk, színésznőkről sokan azt hiszik, hogy hahó…! Na, én nem! Stramm nő voltam, de erényes. Rólam már ránézésből tudták, hogy hoppá, vele nem lehet! Harminc-negyven között még találhattam volna valakit, de nem kerestem. Később már nem is érdekelt. Nem nagyképűségből mondom ezt. Addigra megtaláltam a magam életét, a természetem meg, anyukámnak hála, olyan, amilyen. Mindig szerettem a munkámat, ha meg éppen nem dolgoztam, akkor főztem. A családommal és a barátaimmal töltöttem az időt. Nem mondom, hogy nem lenne jó egy olyan barát, akinek önálló élete van, akivel közös programjaink lehetnének, de aztán menjen haza szépen! Ez volt a vágyam. Sajnos nem jött létre. Sem közös, sem külön otthonnal. Beletörődtem. Élem a magam életét, és abban érzem jól magam. Ha leülök itthon, már veszem is a kezembe a keresztrejtvényt. Egy idős, nyugdíjas nénitől féláron vásárolom a régieket. Hatvanöt éve vagyok a pályán. Kétszázezer forint a nyugdíjam. Abból nem nagyon ugrálhatok.

Ezért is vállal még annyit?

A Jóisten erőt ad ahhoz, hogy még dolgozhassak. Megkeresem azt a pénzt, amit elköltök. Ha megkívánom a halat, megveszem és elkészítem. Úgy élem az életemet, ahogy nekem kedves. Este lefekszem, aztán ki tudja, reggel felébredek-e?

De hiszen még mindig remek formában van. Olyan, mint egy két lábon járó atomerőmű.

Nemrég ment a tévében a Rocco és fivérei, Luchino Visconti filmje. Ott is sokak szívét megremegtette a hangom. De már nem szinkronizálok. Elég volt. Alföldi Róbert mondta nemrég, hogy maga a fény, magából árad, hogy megéri életigenlőnek, pozitívnak lenni. Hát nem gyönyörű? Nagyon jólesett. Megkapom azt az elismerést, azt a szeretetet, amit más azzal kap meg, hogy a Nemzet Színésze.

A sírás az én dilim, szokta mondani. Már gyerekként is így fejezte ki az örömét?

Igen. De ennyit, mint mostanában, sose sírtam. Ez már a korommal is jár. Annyira meg tudok hatódni! A születésnapomon is sírtam, a színpadon. A próba kellős közepén, mert akkor köszöntöttek fel egy asztalnyi tortával.

Imádott lánya már hazaköltözött Olaszországból, két unokája kint él. Hogy viseli ezt a földrajzi távolságot?

Giulia a Comói-tó partján, Leccóban lakik a barátjával, de Bellagióban dolgozik egy luxusszállodában. Lelkileg sok mindenben hasonlít rám. A lányom nem volt nagyon érzékeny lélek, de amióta itthon él, átalakult. Egyre inkább magamat látom benne. Neki is olyan őrületes az igazságérzete, mint nekem. Ez az, ami nem hagy békén bennünket. Ez a megátalkodott dolog. Sokszor hallom, hogy félnek tőlem, mert akkora szám van. De vagy beszélek, és akkor az igazat mondom, vagy hallgatok. Most meg pláne! Az ember lehiggad. Régen bárkiért kiálltam. Ugrottam, ha valakit megaláztak. Síkra szálltam egy vadidegen emberért is. A lányunokám? Persze hogy hiányzik. Gyerekkorában gyakran volt nálam. Most már csak két-három napokra találkozunk. Mindenben látott. Januárban és februárban, amikor kevesebb a munka a szállodában, jön, és megint itt lesz nálam. Azt mondja, Mimike, mert így hív, te nem tudod elképzelni, milyen csodálatos érzés, hogy a szünetben azt hallom, mennyire imádnak téged a nézők. Ott jár-kel köztük. Nagyon büszke rám. A lányom soha nem volt ilyen. Most kezdi tudni, hogy ki is az anyja. Megszokja lassan.

És a fiúunokája?

Ő nem beszél magyarul. Vele csak nézzük egymást időnként. Nem jár Magyarországra. Egy kisüzemben dolgozik. Vele Olaszországban szoktam találkozni. A lányom közelsége viszont megnyugtató. Az öcsém Pécsen ügyvéd, ő beszélte rá, hogy a horvát határövezetben vegyen házat. Vidéki turizmust akart vezetni a lányom. Ott lakik a Dráva völgyében. Mesevilág. Csodás táj. Csak a horvátok kegyetlenek. Összezártak a településen. Nem tűrik meg az oda települteket. Magyarul semmit nem hirdetnek, csak horvátul. Nincsenek magyar feliratok. Kutyaütő hely az Magyarországon. Az öcsém pedig három éve nem beszél velünk, mert megsértődött, miután a lányom a szemére vetette, hogy ilyen moslék helyet ajánlott neki. Hirdeti a házat, de nem tudja eladni. El akar költözni. Ott nem lehet élni. Mami, én azt szeretném, ha sokáig élnél, de ha te elmész, én nem maradok itt, mondja. Vissza fog költözni Olaszországba.

Most, amikor Noel Coward sikerdarabjában, a Forgószínpadban egy szeretetotthonban lakó, hóbortos, piromániás színésznőként szórakoztatja a közönséget, többször is kimondta, hogy úgy érzi, ez lesz az utolsó szerepe. Valóban így gondolja? Le akarja zárni a pályáját?

Van is egy jelenetem, amikor búcsúzom a bent lakóktól. Gyönyörű szöveg. Csodálatos volt veletek játszani, mondom. Igen, egyszer be kell fejezni. Félek, hogy már nem jön újabb szerep, elfogy az erőm, lehunyom a szemem.

Szeretném megnyugtatni: a temperamentuma, sőt a mozgása is a régi.

Drága! Tudomásul kell venni, hogy mindennek eljön az ideje. Hogy három lépés után egyszer csak ki kell mondani, hogy állj, vége! Tavaly isiászom volt. Időnként olyan fájdalmaim vannak, hogy beleőrülök. De még mindig megyek, csak már elkezdtem lassítani. Érzem a nyomást. Amikor valami rossz jön, a nyolcvannyolc már kilencven, ahogy mondtam. A volán mögött szerencsére még mindig nem érzem. A színházba kocsival megyek. A férjem is mindig panaszkodott a lába miatt, aztán mégis tüdőrákban halt meg. Úgyhogy nem folytatom. Egyébként is sokat beszéltem.

A szerző a Vasárnap munkatársa