Kávézók teraszán ültek némán

Mély barátságuk Benedek Miklós halálával ért véget. „Persze hogy sokszor eszembe jut – mondja a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. – Hiányzik nagyon. De egy nem létező valakivel nem beszélgethetek. Ennél materialistább vagyok.”

Hol kezdődött a barátságuk? A Major Tamás vezette Nemzeti Színházban, még a hetvenes években?

Korábbról ismertük egymást. Együtt jártunk a későbbi Radnóti Gimnáziumba, én az alsó tagozatra. Miklós már az iskolai rendezvényeken is szavalt. Mindig felnéztem rá. Bár korban csak egy év volt köztünk, kettővel felettem járt a főiskolán. Őt ugyanis elsőre felvették, engem nem. Amikor én elsős voltam, ő már harmadéves. Nyaranta ifjúsági táborokban léptünk fel kis műsorokkal. A Balaton környékét jártuk. Nekem semmiféle anyagom nem volt. Micu, mert így hívtuk őt, adott nekem egy novellarészletet meg egy-két kuplét, amit megtanultam. Valamilyen szinten közös volt a lelkünk. A Nemzetiben töltött több mint tíz év alatt együtt öltöztünk. Közelebbi kapcsolatunk már a főiskolán elkezdődött. Én eléggé visszahúzódó voltam, főleg azokban a dolgokban, amelyeket Micu végzett. Ő rengeteg helyet, embert ismert. Bohémebb alkat volt, mint én.

Együtt jártak különböző éjszakai vendéglátó egységekbe?

Később. Bár én akkoriban nem bírtam inni. Manapság két whiskytől semmi bajom. De ha akkoriban felhajtottam volna egyet, ájultan vittek volna el. Micu jobban bírta az italt. Nem akarom kiadni a mennyiséget. Sokszor reggelig húzta. Én éjfél körül elmentem. A Budapest Orfeumtól számítható a mi igazi barátságunk. De már a Nemzetiben is sokat beszélgettünk. Akárki akármit mond, engem nagyon használtak akkoriban. Miklóst meg nem annyira. Égett benne a vágy, más színházakban lépett fel. A régi Irodalmi Színpadon és a Budapesti Gyermekszínházban is sokat játszott. Kereste a lehetőségeket. Hívták is sokfelé. Voltak önálló estjei is. A kabaré világáról nagyon sokat tudott.

Éveken át egy öltözőben készülni az előadásra talán nem is lehet meghitt baráti viszony nélkül.

Sok mindent tudtam róla. Rengeteget mesélt a régi dolgairól. Két csapás érte az életben. Egyrészt az apja öngyilkossága, másrészt olimpiai bajnok vízilabdázó fia halála. Azóta, hogy Tibor elment, az utóbbi három-négy évben lélekben már Miklós sem volt itt. Onnantól kezdve egyre több probléma adódott az egészségével. Sokat betegeskedett. De még akkor is visszakerült a színpadra. Aztán jött a pandémia, és az sem tett jót az egészségének. Én mindig olyan visszatartó erő voltam nála. Lerajzoltam neki, hogy Micukám, ez itt a bázis, te mehetsz erre, arra, amarra, de a bázisra mindig térj vissza, az ad neked erőt. Éva, a felesége csodálatos asszony. Mindent elnézett neki. A kártyát, az éjszakázást, a kalandozást, mindent. Ha éppen csak zsíros kenyérre futotta, azt is. Micu képes volt az első napon eljátszani a fizetését. Az élet azt is igazolta, hogy ő bátrabb volt nálam.

Miért ment el a Katona József Színházból?

Mert ott is elkezdték nem használni. Neki ebből valószínűleg elege volt már. Átment a Nemzetibe, ahol akkor Jordán Tamás volt az igazgató, aztán jött Alföldi Róbert, ő meg elküldte. Micu igazán elegánsan viselkedett, de én tudom, hogy nagyon megviselte. Úgy váltak el, hogy azt mondta, abszolút megérti a döntését, sok sikert kíván neki. Bár amikor Alföldi lett az igazgató, ő ment Micuhoz gazsulálni, hogy mennyire büszke, hogy a Nemzetiben a kollégája lehet. Furcsa dolgok ezek. Nem is érti az ember. Ez ilyen pálya. Itt sok mindent nem lehet felfogni. Megtörténnek a dolgok.

De ő még egy ilyen kellemetlen helyzetben is elegánsan távozott. Fogta a kalapját, és szépen elköszönt.

Már gyerekkorában is elegáns volt. Fiatalon is mindig skatulyából húzták ki. Kalap, mandzsettagomb, öltöny, nyakkendő. Így ment mindenhova. A régi világból itt maradt egyéniség volt. Ilyen már nincs is manapság, de már az ő idejében is fehér holló volt. Erről volt híres. Elegancia és stílusérzék. Rengeteg mindent tudott erről a szakmának nevezett őrületről.

Lehet, hogy egy idő után már zavarta őt, hogy a rendezők általában az elegáns úriembert látták benne?

Sok mindenből volt elege. Egyrészt azért, mert idősödik az ember. Amivel engem megajándékozott, és ezt életem végéig köszönöm neki, Pianino címmel volt egy Szép Ernő-estem. Ő állította össze, és ő rendezte. Majdnem minden előadáson ott volt, megnézett, és mindig megbeszéltük, mit kellene jobban csinálni. Próbálkoztam én ezzel-azzal, de azt kell hogy mondjam: vakon rábíztam magam. Sokat kaptam tőle. Nagy szakmai találkozás volt a miénk. Mindketten szerettük ezt a korszakot, a kabaré, Szép Ernő és Kosztolányi világát. Nekem ők jelentik az irodalmi élményt. A maiakat már nem is értem. Elolvasok egy verset az ÉS-ben, és egyszerűen nem értem. Különben is… a verseket már megírta József Attila, Ady, Radnóti, Babits… sorolhatnám hosszasan. Ez volt a magyar irodalom csúcsa. Ami nagyon bánt: a fiatalok ezt a kincset már nem ismerik. Mást ismernek, amit meg én nem, de nem is vágyom, hogy azt megismerjem. A számítógépeket és a… nem egészséges erotika, hanem…

…mesterséges intelligencia?

Igen. De sokkal jobb az egészséges erotika. Afelé próbálok még tendálni, bár beszélni már jobban tudok róla. Erről jut eszembe: Miklósnak rengeteg barátnője volt. Imádott szerelmes lenni.

Lehet, hogy magába az érzésbe volt szerelmes?

Így is mondhatjuk. Képes volt órákig sétálni az áhított hölgy háza előtt. Felnőtt fejjel, mint egy kamasz gyerek. Ezek mind „svarcban” mentek. Éva, a felesége fantasztikus csaj. Sok mindent elnézett neki. Nekem is iszonyúan hiányzik Miklós. Hogy nem tudom felhívni. Megkérdezni, hogy vagy? Maradnak az emlékek. Rengeteg élmény fűz hozzá. Náluk voltam, Tibor edzésről érkezett. De sem Éva, sem ebéd. Kimentem a konyhába, körülnéztem, és találtam egy jó nagy darab marhahúst a mélyhűtőben. Gyorsan kiolvasztottam, és csináltam egy nagy adag marhapörköltet. Nem egész egy óra alatt kész volt. Megjött Tibor. „Szia, apu, itt vagyok!” „Jól van, mindjárt ebédelünk!” – szólt ki Miklós. Mi bent agyaltunk a nappaliban. A mindjártból lett vagy fél óra. Mentünk ki a konyhába, és nem viccelek… elég nagy fazékkal főztem, de már egy darab husi nem volt benne. Tibor felfalta az egészet. Egy éhes élsportoló! Mi jót nevettünk, és nem ebédeltünk Miklóssal.

A hallgatással hogyan álltak?

Órákon át képesek voltunk némán ülni valamelyik kávézó teraszán. Erről voltunk híresek. Egyetlen szó nélkül mindent megbeszéltünk. Egy szempillantásból tudtuk, mire gondol a másik. Aha! Ja! Igen! Ilyenek voltunk.

A nyolcvanas-kilencvenes éveket, amikor a Katona József Színház keresztül-kasul utazott a világban, hogyan élték meg?

Gázsit nem kaptunk, csak napidíjat. Pár dollárt. Megalázó volt. Többnyire Miklóssal laktam egy szobában. Később, korunknál fogva, egyedül. Volt egy csapatunk. A Steak Time. Végvári Tamás, Sinkó László, Hollósi Frigyes, Micu és én. Rögtön az első napon, amikor még volt pénzünk, beültünk egy étterembe, és otthagytuk az egész napidíjat. Másnap jött a szalámi és a konzerv, amit itthonról vittünk. Meg ki mennyit tudott kicsempészni. Párizs: Odeon, London: Old Vic. Nem sorolom. Csodahelyek. Mégis pénz nélkül jártuk a világot. Már csak én élek egyedül a csapatból. Strasbourgban Micu minden pénzét egy öngyújtóra költötte el, amit aztán itthon, a Fészekben elloptak tőle. Én azért igyekeztem hazahozni egy kis pénzt. Ha vettünk valamit, annak kikoplaltuk az árát. Aztán jött a betörő, és az összes félretett valutámat elvitte. Mulattam volna el!

Idézek a leveléből, amelyet szeretett kollégája, barátja 60. születésnapjára írt, és bekerült a nemrég megjelent, Maradok tisztelettel, Benedek Miklós című könyvbe. „Te kedves Léha, Te könnyelmű Senki, aki Ember még most is, Pedig ma is mily nehéz Boldognak lenni!” Ez mind ő volt?

Ez egy kuplé. A Budapest Orfeumban énekeltük. Csak egy kicsit átírtam. Egy nagy elektromos órát vettem akkor ajándékba Miklósnak. Kértem is őt a levélben, hogy ne engedje megállni, hadd járjon még nagyon soká mindegyikünk örömére.

Ő mivel ajándékozta meg?

Ezüstöt vett nekem. Sok premierajándékot kaptam tőle.

El tudott búcsúzni tőle?

Többször meglátogattam a kórházban. A végén már gépen volt. Akkor már oda sem engedtek volna hozzá. Annak örülök, hogy nagyon ízlett neki a paprikás krumpli, amit vittem neki. A tökös lecsómat is szerette. Párszor meg tudtam etetni. Annyi keserűség felgyülemlett benne az élete során! Fiatalon veszítette el az apját, akinek súlyos gyomorfekélye volt, és nem akarta megvárni a halálos szenvedést, azért lett öngyilkos. Hosszú évekbe telt, míg Miklós ezt feldolgozta. Erre jött Tibor elvesztése. „Én több vagyok az apámnál, Tibor meg több nálam” – szokta mondani. De ez már nagyon nagy csapás volt számára. Harcolt ő a betegségével, de már nem tudott felépülni. Másik fia, Albert író ember, és színházzal foglalkozik. Az ő gyermeke születését Micu már nem élte meg.

A könyv, Benedek Miklós könyve, gondolom, ott van a keze ügyében.

Persze. Elolvastam. Mindent tudok. De tudtam is mindent.