Máig féltve őrzik az örökséget

„Nagy öröm, amikor gyermekeink, unokáink ugyanazzal a hanghordozással dalolják a mi kedves énekeinket.” A szerző felvételeHolec Ilona, a Csemadok kiváló népművésze, Vas Lajos-nagydíjas, a Tavaszi Szél népdalverseny nívódíjasa és győztese, a település szülötte sem tesz egyebet. Hosszú évtizedek óta azon szorgoskodik, hogy átmentse szerettei ünnepnapjaiból a csodát, melyre a mai embernek is óriási szüksége van. Húsvét kapcsán azokról a népi hagyományokról, kedves szokásokról kérdeztük, melyeket az alsóbodoki asszonykórus vezetője rendszerint műsorra tűz, és lemezen is megörökített.

A máig élő népszokásokról szeretném faggatni, melyekkel egykor kezdetét vette a Zoboralján a húsvéti készülődés. Szerencsére nem minden hagyományt illetően kell a múltba tekintenünk, hiszen az itt élő magyar ajkú lakosok számos húsvéti szokást a mai napig őriznek, és idén is velük köszöntik az érkező tavaszt, legalábbis Alsóbodokon.

Igen, szerencsére nagyon sok szép szokásunkat meg tudtuk őrizni. Mi, idősebbek nem engedjük, hogy feledésbe merüljenek. Nagy-nagy öröm, amikor gyermekeink, unokáink ugyanazzal a hanghordozással tovább dalolják a mi kedves ünnepi énekeinket. Sajnos, nem tudjuk valamennyi hagyományt megőrizni az utókornak. Például ma már nem hordják ki a banyát a patakhoz. Pedig nagyon fontos, gondűző szokás volt, amikor eltemették a telet és vele együtt minden rosszat. Egész úton nem volt szabad szólni senkihez, a banyát senki udvarába be nem volt szabad fordítani, nehogy kidőljenek, elpusztuljanak az állatok, legfőképpen a tyúkok! A lányok beszaladtak vele a patakba, de előbb még a felső, szép rongyokat leszedték róla. „Serke, búva itt maradjon, dög, kolera messze járjon!” – kiabálták, megrázva szoknyáikat. Ezzel kezdődött a böjti időszak, amikor tilos volt minden vigasság.

Majd következett – és következik a mai napig is – a villőzés. Merthogy Alsóbodokon idén is megtartották virágvasárnapon?

Igen, de már nemcsak lányok, hanem fiúk is részt vettek a villőzésen. A hagyomány sem Pogrányban, sem pedig Gesztén nem maradt fenn, egyedül itt, Alsóbodokon, amire nagyon büszkék vagyunk. Az alsóbodokiak számára nagyon fontos, hogy ez a hangulatos, oly sok embert összekötő és megmozgató népszokás ne vesszen el. Virágvasárnapon mindig kismise is van, nyolc órakor, ezt követően minden utcából összegyűlnek a lányok. A legények még előző nap kivágják a fűzfát, amelyet a lányok egy udvarban „ünneplőbe öltöztetnek”. De nem ám ruhába! Hanem viszik a rózsás hajkötőket, azzal átkötözik, mindegyik megismeri, melyik az övé. Azután onnan, ahol felöltöztették, végigmennek a soron, házról házra járva. Amikor beérnek egy-egy udvarba, énekelve köszöntik a ház lakóit: „Dicsértessék az úr Jézus Krisztus, van maguknak virágvasárnapjuk?” Akkor felel nekik a ház asszonya: „Van.” A lányok énekelve folytatják: „Kié, kié ez a ház, a jámbor emberé, benne van egy vetett ágy, az mellett ringó bölcső, haj, villő, falu végén selemsátor, haj, villő. Jaj, de piros a mező, de nem az ibolyától, hanem a rózsától, haj, villő, falu végén selemsátor, haj, villő.”

Talán azért maradt fenn a mai napig ez a kedves hagyomány, mert a villőzők tojást is kapnak énekükért, látogatásukért ajándékba? Milyen „büntetés” jár annak, aki nem tartja a virágvasárnapot, nem vesz részt a játékban, nem ad tojást?

Régen sem lehetett és ma sem szabad csak úgy, vaktában járni a falut, és tojást kérni. Ennek mindig is megvoltak a szigorú szabályai! Mi, akik az alvégen laktunk, csak innét, az alvégről kezdhettük a villőzést. A keresztfától már a fölvégiek gyűjthették a húsvétra festeni valót. Azoknak nem volt szabad ide jönniük, nekünk pedig nem volt szabad felmenni villőzni. Tudtuk jól, ki hová tartozik, ott járhatja csak be a portákat. Lánykoromból emlékszem, a szerint osztották a tojást, hogy ki hányadik osztályos volt, az óvodások cukrot szoktak kapni. Idén én is adtam tojást, azt, hogy kinek mennyi jár, már a gyerekek osztják szét egymás között. Figyeltem, ki hármat, ki kettőt adott a házaknál. A tojást szépen megköszönik. De bizony előfordult, hogy a gazdasszony azt mondta: „Nem adok tojást, nincs virágvasárnapom!” Azokon a portákon, ahol nem kaptak tojást, kiénekelték a gazdasszonyt. Emlékszem, régen is megtörtént, hogy az emberek néhány helyről dühösen kikergetek bennünket. Akkor rázendítettünk: „Fösvény asszony, fösvény asszony! Ha nem adnak tojást, ne tojjanak a tyúkjai, tojjanak a kakasai, haj, villő, falu végén selemsátor, haj, villő!” Azért volt szükség a tojásra, hogy húsvéthétfőn a lányok tudjanak mit ajándékozni a legényeknek. Szép, hímes tojást varázsoltak az adományokból.”

Megtartják a böjti és a húsvéti étkezési szokásokat is?

Szerdától már nem eszünk húst, zöldcsütörtökön harangoznak kilenc órakor, anyám azt szokta ilyenkor mondani, hogy most már megkötik a harangokat, ezért nem szólalnak meg, majd csak feltámadás után. Akkor engem anyám kiküldött harangszóláskor söpörni a falat, hogy a békák, kígyók ne érjék a házat. Sajnos, ez a szokás ma már nem él. Nagypénteken pupácskát, savanyúlevest, lisztes tojást, vasárnapra pedig már húslevest, kocsonyát főztek, néhányan ezeket az étkezési szokásokat ma is tartják. Húsvéthétfőn pedig csak úgy roskadoznak az asztalok a sok finomságtól, a locsolók mindig előnyben részesítették a jó húsos ételeket, a főtt sonkát, a kolbászt. A süteményeket csak a fiatalabbja kedveli. A korosabb locsolók azonban ragaszkodnak a jóféle kelt kalácshoz, a zoboralji lepényhez!

A locsolók különleges mintázatú tojásokat kaptak, melyek ugyancsak erre a vidékre jellemzőek. Igaz, a legények is adnak tojást a lányoknak, mégpedig a húsvéthétfőt követő keddi napon?

Lánykoromban keresztanyámékhoz túrós és mákos lepényt vittünk, ez amolyan tiszteletbeli ajándék volt, így illett! A keresztgyerekeknek pedig mindig két tojást adtunk, a legszebben hímezetteket. Ha volt újszülött, annak nem hímeset, hanem nyers fehér tojást csomagoltunk, hogy egészséges legyen, ezt kendőbe bekötözve vasárnap délután vittük át nekik. Hétfőn jártak a gyerekek öntözni, kedden pedig mi mentünk suholni. Mert nálunk az a szokás járta, hogy a fiúk locsolkodtak, mi pedig másnap egy jó vesszővel visszamentünk őket suholni! Akkor volt a suholás az igazi, ha jó hegyes végű, csípős vesszőre leltünk. De csak azokat látogattuk vissza, akik bennünket is megöntöztek. Ők is adtak nekünk ezért tojást. Mára ez a szokás elmaradt, de locsolkodás van! Én is hímeztem tojásokat, bodokiasakat: barkásat, virágosat, kilencpusztásat, kacskaringós mintás kacsafarkasat, tökmagosat, keszkenyőcskéset, csillagosat, keresztest, bizony, vagy tízfélét is szoktam. Sajnos, már nem olyan jó a festék, amit most árulnak. A jól megmosott tojásokra hímzővel viszem rá a fagygyút az elképzelt, hagyományos minta szerint, majd az elkészülteket befestem. Amikor megszáradt, kés hegyével lekaparom a faggyút, és ha szép fehér a tojás, akkor a minta is jól látható. Ezután már csak csillagosítani kell a kész hímes tojást, rongygyal vagy szalonnabőrrel; ki mivel szokta meg. Az asztalon szépen mutat egy ilyen tál hímes tojás, és még sokáig emlékeztethet az ünnepekre. Persze, csak ha a locsolók el nem viszik valamennyit!