Magyar anya, szlovák apa sikeres „olasz” lánya

# Másodéves volt a pozsonyi Színművészeti Főiskolán, amikor először utazott Rómába. Főszerepet kapott egy olasz tévéfilmben. Aztán ismét Pozsony, majd újra Róma. De másodszor már egy komoly játékfilmbe, a Marco Belocchio rendezte Homburg hercegébe hívták. Akkor még mindig csak harmadéves Pozsonyban. Egy főiskolai vizsgaelőadással, a Fernando Krapp-pal eljut a caracasi fesztiválra, ott kap ösztöndíjat egy New York-i színiiskolába. Két hónap után rájön, hogy amit a társai tanulnak, az már kevés neki. Játszani kell. Monodráma hőse másfél órán át. Nem szlovákul - angolul mondja a szöveget! És nemcsak értik, marasztalják is. Többek között Michael Douglas ügynöke. Mégsem szédül el. A szíve hazahúzza, aztán vissza Rómába. Szakmai körökben itthon akkor már neve van. Gimnazistaként különböző játékfilmekben játszott, forgatott Prágában, cseh rendezők alkotásaiban is, elsőéves főiskolásként pedig Shakespeare Júliáját alakította a Szlovák Nemzeti Színház színpadán. 1997-ben New Yorkból utazik Cannes-ba, hogy Audrey Hepburn filmtörténeti kosztümében hajoljon meg a Homburg hercege díszbemutatóján. És csak ezután veszi át a diplomát, hogy már végzett színésznőként utazhasson vissza Rómába, ahol újabb film, majd színpadi szerepek várják. Olaszul, angolul, franciául beszél, mert olasz, amerikai és francia filmekben játszik. Franco Neróval, Gérard Depardieu-vel, Vanessa Redgrave-vel, Alessandro Gassmannal. Pár hónappal ezelőtt Csehországban állt kamera elé a Citadella című angol bestseller olasz televíziós változatában. Utolsó forgatási napjainak egyikén Prágában beszélgetünk, de a következő hét első napján már Rómában játszott A leselkedő című lélektani filmben.

Főiskolás korában egyszer Budapesten is színpadra lépett.

Shakespeare drámájában, A viharban. Dodo Gombár rendezte, akivel New Yorkban is együtt voltunk. Ő írta és állította színpadra azt a monodrámát, amelyet Beszélj a madarakról címmel többször is előadtam.

Az édesanyja, ugye, magyar?

Igen. Ipolysági. Pozsonyban ismerkedett meg az édesapámmal. Mindketten a Szlovák Műszaki Főiskolára jártak. Anyukám teadélutánokon énekelt, fúvószenekar kísérte, az édesapám így szeretett bele.

Tudja, melyiküktől milyen tulajdonságokat örökölt?

Édesanyámtól a bátorságot, az erőt, a küzdőképességet, édesapámtól pedig a kitartást. Azt, hogy ha elkezdek valamit, akkor azt nem adom fel, be is fejezem. Én azt hiszem, ezek nagyon jó tulajdonságok.

Vérmérsékletével melyikükhöz hasonlít jobban?

Azt is az anyukámtól örököltem. Mondják is sokan, hogy törékeny vagyok, de nem szorulok védelemre. A temperamentumom mindenen átsegít.

Abban ki támogatta, hogy színésznő legyen?

Az édesapám. Elsőben, amikor ott akartam hagyni a főiskolát, és elhatároztam, hogy átlépek a pedagógiára, határozottan kijelentette, hogy „ezt aztán nem!“. Egyszerűen nem engedte, hogy változtassak a korábbi elképzelésemen. Azt mondta: „Ha bejutottál, bírd ki, bármilyen nehéz is! Becsüld meg, hogy ott lehetsz!” Az az igazság, csak az első év volt ilyen nehéz. Aztán rájöttem az ízére, és már nem gyötrődtem annyit.

Mindenesetre érdekes, hogy egy szlovák apa és egy magyar anya lányából végül is olasz színésznő lett. Maguk az olaszok erről miképpen vélekednek?

Ők nemzetközi színésznőnek tekintenek. Tudják rólam, hogy külföldi vagyok, és így fogadtak el. Én pedig azt mondom: az ember soha ne felejtse el, honnan jött. Nekem Szlovákia a hazám, de most Rómában vagyok otthon, mert ott élek. Engem a határok már nem is foglalkoztatnak. Az én hivatásom amúgy is határtalan, a színészi játék nemzetközi. Ha játszom, senkit sem érdekel, hogy melyik országban születtem, hogy milyen nemzetiségűek a szüleim. A vásznon az a fontos, amit mutatok. A származásom, az arcom, a vérmérsékletem csak valami pluszt jelenthet. Én legalábbis így gondolom. Hogy abból, amit innen vittem magammal, rengeteget tudok adni.

Hogyan ment el itthonról? Hány ajtót csukott be maga mögött?

Egyet sem.Tehát ha szlovák filmbe hívnák, boldogan jönne?

Ugyanazon kritériumok alapján döntenék, mint külföldön. Vagyis alaposan meggondolnám, mire mondok igent. De lehet, hogy félnék is egy kicsit. Pontosabban: óvatos lennék. Többektől hallom ugyanis, hogy nem olyan rózsás az itthoni filmes helyzet. Sok a csalódott, elkeseredett ember. Rómában szabadabban válogathatok a lehetőségek között, bár azt kell, hogy mondjam, Berlusconi kormánya nem igazán támogatja az olasz filmgyártást: Mostanában sokkal kevesebb játék- és tévéfilm készül, mint régen. Rómában ennek ellenére, úgy érzem, jó helyzetben vagyok. Ha nem így gondolnám, biztos, hogy nem élnék ott.Mert élhetne már Amerikában is. A kedvese révén.

Nincs szándékomban elhagyni Európát. A barátom Los Angeles-i. Az a hely végképp nem vonz. Ha Amerika, akkor New York. De mondom, nekem Olaszország tökéletesen megfelel. Rómában felülök a repülőgépre, és rövid időn belül Bécsben vagyok, ott pedig már vár rám a családom, és pár óra alatt Turócszentmártonban vagyok. Amerika mégiscsak messzebb van. Rómából minden héten hazatelefonálok. Megnyugtat, ha tudom, hogy otthon minden rendben van. Ők pedig örülnek, mert tudják, hogy jól érzem magam.

Mit tapasztal magán? Változott az élete azóta, hogy Rómába költözött.

Hogyne! Pozsonyban például eszembe sem jutna, hogy a mosolyommal próbáljak győzni a rendőrrel szemben. Rómában ebbe is beletanultam. Mivel motorkerékpárral közlekedem a városban, vannak helyzetek, amikor vétek a szabályok ellen. De ha látom, hogy hatással vagyok a rendőrre, akkor igyekszem bírság nélkül megúszni a helyzetet. A szlovák rendőrök könyörtelenek. Sokkal keményebbek. Az olaszokkal már könnyű a dolgom. Megtanultam, hogyan kell viselkednem. Az idegennek azonban bizonyos fokig mégiscsak alkalmazkodnia kell. Nem csak morogni és kritizálni, mert akkor előbb-utóbb biztosan megkapja, hogy „Menj vissza oda, ahonnan jöttél!” Európában több helyen tudnék élni. Párizsban is, Londonban is. Nekem nem okoz gondot a váltás. Én abban csak a pluszt látom. Az új életformát, az új nyelvet, az új kultúrát. Hajt is a vágy, hogy minél többet lássak, tapasztaljak a világból.

Róma hangulata, a reneszánsz kultúra kincsei milyen mértékben hatnak az egyéniségére?

Rómában csak úgy lüktet az élet. Én szinte mindennap ugyanazon az útvonalon járok, de körülnézni sajnos, csak akkor van időm, ha a lámpa pirosat mutat. Ilyenkor mindig felfedezek valamit a motorkerékpáron ülve. De ha belefeledkezem egy-egy épület szépségébe, már tülkölnek is az utánam állók. Róma agresszív város. A közlekedése is hangos. Lenyűgöző, csak éppen hangos. Ezért aztán az éttermek sem csendesek. Mindenhova csak úgy dől be a kinti robaj. Az olaszok pedig, mint tudjuk, szintén hangosak. De még a lakásomban sem élvezhetem a csendet. Még oda is feltör a zaj, a robogók búgása, a mentőkocsik szirénája. Turócszentmárton, ehhez képest, a nyugalom városa. Nem tudom, meddig fogok Rómában élni, de ha egyszer elköltözöm, akkor biztos a zaj miatt. A legszívesebben Toszkánában élnék. Az ottani táj, az ottani élet balzsam a lelkemnek.

Nyelvtudását, gondolom, értékelik az olaszok. A sikereire hogyan reagálnak?

Kuriózum számukra, hogy honnan és hogyan jutottam el Rómába. Azok, akik nem ismerik a történetemet, érdeklődéssel hallgatják. Én magam sem tudok olyan külföldi színésznőről, aki ilyen jelentős lehetőségeket kap Olaszországban. S mivel nem úgy viselkedem, mint nagyon sok sztár, a legtöbb esetben zavarba jönnek tőlem. Nem tudják, hogyan közeledjenek felém. Nekem nincsenek allűrjeim, ilyen-olyan „elvárásaim”, nálam nem kell tolerálni semmit, ha csak azt nem, hogy én szeretem a pontos, precíz munkát. Az én esetemben csak az lehet a konfliktus forrása, ha a partnerem felkészületlenül jön a forgatásra. Ha késik, vagy nem tudja a szövegét. Az egyre jobban zavar.

Hogyan tartja számon az olasz filmes szakma? A nevéből, gondolom, következtetni tudnak arra, hogy honnan került Rómába.

Az újságokból már tudják, hogy ki vagyok.

Korosztályát tekintve nagy a konkurencia?

Inkább azt mondanám: kevés a jó szerep.

És jó színészből mennyi van?

Abból sincs sok. Olaszországban ugyanis nincsenek igazán színvonalas színiiskolák. A nők esetében a szépség valahogy mindig nagyobb szerepet játszik, mint a színészi tudás. Ha feltűnik egy mutatós arc valamelyik esti show-műsorban a televízióban, abból előbb-utóbb sztárt faragnak, és filmszerepet kap. A Citadellában is olyan olasz színész játszotta a főszerepet, akinél minden cseh epizódszereplő jobb volt. Még a szöveget sem volt képes megtanulni. A falra ragasztotta, és úgy olvasta.

Moszkvában amerikai filmben, Marokkóban, két alkalommal is, olasz filmben játszott. Melyik volt a nagyobb élmény?

Moszkvában sok mindent láttam, de a forgatás olyan volt, mintha katonai táborban játszottam volna. A legrosszabb álmaimban se jöjjön vissza! A rendezőnő nem tudta, mit akar, halvány elképzelése sem volt a filmről, ennek ellenére nem kis összeget kapott rá. El is rontotta rendesen. Egy szerencsétlen orosz lányt játszottam a filmben, aki a történet végén vízbe fullad. Marokkóban a Kereszteseket forgattuk, amelyben fiúnak öltözött zsidó lány vagyok, aki tanulni akar. Érdekes szerep volt. A sminknek köszönhetően valóban úgy néztem ki, mint egy tizennyolc éves fiú. Marokkó mesés ország. Első alkalommal teljesen lenyűgözi az embert. Másodszorra azonban már kezd idegesítővé válni az emberek lustasága. Hosszú várakozás után megkapod a kávét, de ha kiskanalat kérsz hozzá, az újabb negyed óra. A klíma, a meleg rengeteg energiát elszív az emberből, de az idegeskedés legalább ennyire fárasztó. Figyeltem, mit csinálnak. Semmit. Csak úgy vannak. Élnek. Én nem bírnám ezt a fajta tétlenséget.

Marco Belocchio után az olasz film másik klasszikusával, Carlo Lizzanival is dolgozott nemrég Az utolsó királynőben.

Maria José Olaszország utolsó királynője volt. Genfben élnek a rokonai, meglátogattam őket.

Nem zavarta az olaszokat, hogy Lizzani külföldi színésznőre bízta a szerepet?

Nem, mert Maria José sem olasz volt. Belga. Lizzani kezdettől fogva külföldi színésznőben gondolkozott. Először franciák, majd angolok között válogatott, a végén aztán mégis mellettem döntött. Ismert. Látta a filmjeimet. Remek lehetőség volt, de úgy érzem, korán jött a szerepe. A film másik felében az érett nőt kellett megmutatnom. Ezt a részt öt-hat év múlva szívesen újrajátszanám. Biztos, hogy jobb lenne.

De mint feladat, így is előbbre vitte?

Az amerikai film kivételével minden lehetőség előbbre vitt a pályán. A Szerelemben, háborúban angol katonába szerelmes olasz lánya ugyanolyan fontos volt számomra, mint A háborúnak vége, amelyben két férfi szerelmes ugyanabba a nőbe. Az egyik a fasiszták táborában áll, a másik az ellenük harcolóba, de a nőnek mindkettőtől születik gyereke.

Az egyik partnere Vittorio Gassman fia, Alessandro volt.

Már a Keresztesekben is játszottam vele.

Milyen ember?

Nehéz neki megbirkózni azzal a „teherrel”, hogy az édesapja világhírű színész volt. Még mindig hozzá hasonlítják. Egyébként kellemes ember. Nincsenek allűrjei. Komoly tehetség. Nem véletlen, hogy színházban is játszik.

Kim Rossi Stuart sem akar lemondani a színpadról. Ő Hamletként próbálkozik.

De ő is inkább filmszínészként ismert. Mint Raoul Bouva és Gabriel Garco. Ők nagyon sokat forgatnak.

A Citadella, Joseph Cronin regénye az egész világon bestseller lett.

Egy jól megírt szerelmi történet esetében ez nem lehet nagy csoda.

Két férfi, egy nő, a szokásos képlet?

Az egyik férfi orvos, a másik nagykövet. A nő végül is akkor kerül választás elé, amikor megtudja, hogy terhes. Közben egy korrumpálódott világban harcol az ideáljaiért.

Olasz film A sakk-királynő is.

Ebben egy tizenhét éves sakkzsenit játszom, aki örökbefogadás útján jutott új szülőkhöz. Lélektani dráma, amelyhez három hónapig sakkozni tanultam Rómában.

Melyik filmjét tartja a legfontosabbnak az eddig bemutatottak közül?

A Belocchióval forgatott Homburg hercegét. Enélkül aligha tartanék ott, ahol tartok.

Hétfőtől ismét egy szerelmi háromszög részese. Ki rendezi a filmet?

Egy elsőfilmes rendező. Ő írta a forgatókönyvet, és mondhatom, érdekes történet. Ráadásul meglehetősen intim.

Két férfi, egy nő?

Fordítva. Két nő, egy férfi. Az, akit én játszom, fordító. És szerelmes a szemközti házban lakó férfiba. Az ablakból figyeli minden mozdulatát. Nincs sok szövegem, de végig jelen vagyok a filmben. Nagyon nehéz szerep. Amikor leültünk beszélgetni a rendezővel, végig úgy éreztem, egy tapasztalt pszichológus faggat a legbelsőbb titkaimról. A szereppel kapcsolatosan arra kért, ne játsszak semmit. Azt akarja, hogy úgy legyek jelen a filmben, mintha rejtett kamerával lesné meg az életem. Nem lesz könnyű dolgom, de nem is örülnék, ha rutinból kellene játszanom.

Öt év, tíz film. Ez a jövőjét tekintve is biztató eredmény.

Nem látok a jövőbe. Csak azt tudom, hogy ha feladattal bíznak meg, azt igyekszem becsülettel elvégezni. Én választottam ezt az utat, és boldog vagyok, hogy Rómába vezetett.