Közelkép, nyolcvanévesen

1969-ben közös szobában ültünk az Új Szó akkori szerkesztőségében. A Szabad Földműves újságtól „igazolt át”, ám hamarosan továbblépett: színházalapító dramaturgnak a kassai Tháliába. Később egy ideig a Csemadok szép emlékű lapjában, a Hétben voltunk kollégák. Most viszont, évtizedek múltán először, „hivatalosan” beszélgetünk: Gál Sándor tavaly ősszel volt 80 éves.

Puszta véletlen, hogy a magyar széppróza első alkalommal meghirdetett ünnepnapján találkoztunk. Köteteid tekintélyt parancsoló számának tükrében természetes a kérdés: mit jelent számodra Szlovákiában magyar írónak és József Attila-díjas költőnek lenni?

Fábry Zoltán figyelmeztetett arra, hogy az írás szolgálat. Ennek értelmében pedig az irodalom az egy nyelvhez tartozó közösségek természetes és ösztönös megnyilatkozása. Egymás keresése, segítése, fölemelése. Minden ilyen szándék, ha értelmes célokat tűz ki maga elé és megvalósítani is képes azokat, közösségerősítő lehetőség. Ezért én a magyar nemzetet, a magyar nyelvet és irodalmat csak egy egészként tudom elképzelni.

Ez a meggyőződés a Búcson született, de tartósan az ország keleti végeibe vetődött Gál Sándornak bizonyos többletfeladatot is jelent?

Állandóan. Főként az írói munkával párhuzamosan futó közéleti szerepvállalásaimban. Amikor Kassára kerülve megválasztottak a Csemadok járási szervezetének elnökévé, elsősorban a Fábry-örökség életben tartását szorgalmaztam. Létrehoztuk a Fábry-napokat, ahhoz fűződően a Fábry-díjat, felavattuk Márai Sándor emléktábláját, Kassa főutcáján visszakerült helyére Kazinczy Ferenc és Baróti Szabó Dávid régen hiányzó emléktáblája. Az írás mellett valami belső akarat hajtott, hogy ezeket a dolgokat valakinek kezdeményeznie kell. És ha éppen én voltam az erre alkalmas poszton, akkor nekem. Az örökség őrzése természetes kötelesség. Már le is írt véleményem szerint: amíg valahol két ember magyarul beszél, addig biztosan lesz magyar költészet.

Negyvenévesen egy hosszabb beszélgetésben azt vallottad, hogy téged nem hagynak nyugton bizonyos dolgok. Mire vonatkozott ez akkoriban, illetve mit érinthet napjainkban?

A személyre szóló feladat változatlan. Amíg például Jászón én szerveztem a nyári szabadegyetemet, annak fókuszában az irodalom, a nyelv, a kultúra állt. Napjainkra részben a közélet és a politika felé irányult. Persze, ez szintén fontos, bár nem biztos, hogy azon a szinten jelentkezik, amelyen az egész magyarság nyelvi-közéleti-szellemi tudata működik. Aminek a felszín alatt mélyebb rétegei is vannak. Mert abszurdum – és nézze a felvetést bárki bárhonnan –, hogy a Szlovák Köztársaságban a 21. század második évtizedében a kassai kormányprogram még érvényben van. Nem mondják ki, de működik. Így olyan társadalmi közegben élünk és dolgozunk, mely az Európai Unióban egyszerűen merő képtelenség. Vagy hol van a szlovák parlamentben az a képviselő, aki nyíltan felveti, hogy a restitúciókat ne 1948 utántól, hanem annak előttről számítsák!

A sorsod az akaratodtól függetlenül, vagy annak megfelelően alakult?

Tudod, ezek bonyodalmas dolgok. Kierkegaardnak van egy találó kérdése: „Vajon meddig tart 10x10 év?” EDDIG! Adódik így a dilemma, hogy saját sorsom alakulásának nézőszögéből a nyolc évtized – jelképesen – hány esztendő? Tavalyelőtt, november 29-étől kezdően, napról napra megírtam a nyolcvanadik esztendőm történéseit és gondolatait. Az a 365 nap, 2017. november 29-éig, ott van a számítógép memóriájában. Utánanéztem: 59 ezer szó; maga a nyolcvan esztendő pedig 29 200 nappal és éjszaka. Számomra azonban ez az utóbbi adat már nem igazán lényeges, mert az idő fogalmát tisztáztam magamban. Tulajdonképpen emberi találmány, amely már a Marson sem használható. Ezért A most című kötetemben – ami kétezer sornál több versfolyam – filozófiai tézisként vállalom, hogy a „most” jelensége pusztán az a létező pillanat, amikor egy-egy verssor kettétörik. Mert a mi időnk lényege annyi, amennyit meg tudunk határozni. Úgy érzem, az utóbbi tíz esztendőben jutottam el oda, hogy a legmodernebb költői poétikát ötvözni tudjam mindazzal, amit még otthon nyelvben, prozódiában és gondolatiságban az anyámtól versben, népdalban megtanultam. Legalábbis remélem.

A szülőfalud Búcs. Élnek benned képek vagy jelenségek, amelyekre még ma is nosztalgiával gondolsz?

A kérdésnek ebben az értelmében nem. Mindenkiben él viszont egy vagy több olyan szülőföldemlék és élmény, amely azonnal annak eredeti valójában megjelenik előtte. Ellenben megdöbbentő a nyelvi változás. Egyszerűen elveszett, eltűnt a hagyományos paraszti világ hagyományos nyelvi csodája. A hagyományos gazdálkodás iszonyú mennyiségű szókincse. Az emberek emlékezetében ott van még szépítetlenül a szülőföldkép, de minden más már megváltozott s változik körülöttünk.

Mi jelenti számodra a szellemi szülőföldet? Egyik vallomásodban például szóba hoztad, hogy Léván, már fiatal felnőtt korodban, de még állattenyésztőként találkoztál Immanuel Kant nevével.

Amióta a betűt ismerem, én mindig olvastam. Rengeteget. Otthon a mestergerendán, a nagy Biblia mellett, volt egy-egy Jókai-könyv is. Azokat anyám a tiszteletes úrtól hozta, hogy amikor esténként nálunk kézimunkáztak az asszonyok, akkor három-három oldal felolvasása után a nyitott könyvet mindig továbbadva, a szellem és a kéz együtt dolgozzon... Engem az a Soós Péter esperes keresztelt meg, aki megjelentette a Református Simon című lapot, és az első köztársaságban két egyházmegye kialakításában is része volt. Konfirmálni pedig annál a Horváth Zsigmond tiszteletes úrnál konfirmáltam, aki a püspökünk lett. Az ilyen közegben és olyan otthoni légkörben, ahol a kemény paraszti munka mellett hangosan felolvasták Az arany embert és a többi Jókai-regényt, ott azért csak elindul az emberben valami.

Kinőve abból a jellegzetesen falusi világból, hogyan tudtad elkerülni a provincializmus veszélyét?

Talán azzal, hogy fiatalon fölkerültem Pozsonyba, kezdő riporterként a Szabad Földműves szerkesztőségébe. A katonai szolgálatomat pedig Csehországban, a Šumavában töltöttem, ami abban segített, hogy futólag megismerkedhettem a kortárs cseh költészettel. Amikor leszereltem, és újra újságíróként dolgoztam, az a hatvanas évek eleje volt. Magyarországon akkor már megjelenhettek a nyugati szerzők könyveinek fordításai. Nem múlt el nap, hogy ne olvastam volna. Sok egyéb mellett a képzőművészetről is, mert élénken foglalkoztatott az alkotás módja, lényege, sajátos ritmikája. Mindez azután lassan beépült a novelláimba, a verseimbe, a gondolkodásmódomba.

Ha visszanézel, mi határozta meg a leginkább az 1930-as évek derekától a negyvenes évek végéig született generációt?

Csak a saját nevemben beszélhetek. Nyolcévesen háborús bűnös lettem, és mind a mai napig az maradtam, hiszen azt az akkori megbélyegzést máig sem hatálytalanította senki. Nekünk nem jutott soha egy pardon. Ahogy az isten tudja hová keveredett kitelepítetteknek sem, akik helyébe olyanok jöttek, akiknek fogalmuk sem volt, hogyan kell megszántani, bevetni húsz hektár földet. Később pedig jött a kollektivizáció, a közös efsz, ami valójában nem oldott meg semmit. Aki szegény volt, végül szegényebb lett, aki gazdag volt, az gazdagabb. Közben azok, akiket a szüleik a magyarságukban sem tudtak megtartani, és szlovák iskolába kerültek, ők utódaikban mára a harmadik-negyedik generációig jutottak. Így az a gyerek, aki sem az egyik, sem a másik kultúrában nincs jelen megalapozott tudással, talajtalanná válik. Már esztendőkkel ezelőtt, amikor az oktatásügyünkről szóló szociográfiát írtam, a szlovákiai magyar gyerekek 45 százaléka nem az anyanyelvén tanult. Ma pedig ott tartunk, hogy a Kassai járásban csak három magyar alapiskola van!

Önmagadban szoktál kételkedni?

Örök kételkedő vagyok. Ahogyan az időben és a létezés egyéb dimenzióiban kételkedem, úgy minden munkámat is azzal zárom, hogy az tényleg sikerült-e, valóban jó-e? Bár pont ez hajt, hogy tovább dolgozzak. Intenzíven, az előzőnél jobbat akarva.

Miként tapasztalod: képesek vagyunk még az itteni magyar szellemi közösséget erősíteni? Mondjuk, arra gondolva, hogy a (cseh)szlovákiai magyarság kereken száz éve politikai értelemben kisebbségi közösség.

Sajnos, manapság kevéssé tudatosítjuk, hogy hol és mivel erősödhetne az a közeg, amelyet a magunkénak tartunk. Ennek beszédes bizonyítéka, hogy a kassai magyarok a város lakosságának már csupán nem egész két százalékát jelentik. Pedig annak idején, amikor létrejött a Thália Színház – akkoriban még a MATESZ kassai Thália Színpada –, csupán premierbérletben négy telt házunk volt Kassán. Jó múltkor viszont az történt, hogy a Komáromi Jókai Színház vendégjátékát végül Buzitán kellett lejátszani, mert a Thália színháztermébe nyolc jegy kelt el...

Elmúltál nyolcvan. Emberként, íróként jól vizsgáztál az életben?

Erre nem az én tisztem válaszolni. Hiszen nekem még a kérdés felvetéséig sem illendő eljutnom. De hát eddig hetvennél több könyvem jelent meg, alapító tagja vagyok a Magyar Művészeti Akadémiának, három évig voltam a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke, és remélhetőleg annak is van értelme, hogy a Csemadokban szintén bőven vállaltam munkát.

Mi volt életed kisebb-nagyobb tévedése, netán botlása?

Gondolom, ilyen talán több is akadt. Olyasmi, amit lehetett volna nem úgy, vagy egész másképp tenni, de ezek eltűntek valahol az időben.

Sikerült hát önmagadban, úgymond, mindent helyre tenned?

Nem. Azt soha nem is lehet, hiszen ma más időket élünk. Egyszerűen már nincs rá mód. Az adott időben pedig nem lehetett.

Olykor magányosnak, vagy néha inkább öregesen fáradtnak érzed magad?

Négy olyan műtéten estem át, amelyek után általában hamarosan, esetleg azonnal meg szoktak halni. Amikor kiderült, hogy az örökölten makacs génjeimnek hála mégsem pusztán pár hónapom van hátra, sorra vettem, mik azok a dolgok, amelyeket még meg szeretnék írni. Felmutatni a lényeget, hogy az emberben lévő értelmes és gondolkodó anyag mit bír el, mire képes. És mire hajlandó? Hiszen csak az marad meg utánam, amit már leírtam, amit még leírok.

Lelkiismeret-furdalásod van, ha nem írsz?

Tulajdonképpen eléggé lusta ember vagyok. És ha már így van, rászoktattam magam, hogy rendszeresen és naponta írjak legalább egy keveset. Ez annyira belém rögződött, hogy ha kihagyok egy napot, rág a bűntudat. Vastag füzetekbe írok, mert az megmarad. Dolgozok, mert ha nem teszem, elveszik mindennek az értelme.