Košút, Sečéni és a többiek – van még visszaút? ##5#

„Megengedhetetlen, hogy egy helyesírási szabálytól függjön, hogyan kell írni a nevét olyan embereknek, akik nem tudnak védekezni, mivel már két-háromszáz éve halottak.”A Večerník felvételeFőleg erről a sokat vitatott szabályról beszélgettünk Eva Kowalskával, a történettudományok kandidátusával, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos munkatársával.

Ki kezdeményezte a magyar történelmi nevek szlovák transz-kripcióját, és milyen előzményei voltak ennek a döntésnek?

Ez nem egyetlen ember akciója volt, és elég hosszú volt a genezise. A hetvenes évek végén hazai történészkörökben vita kezdődött a szlovák történelem újfajta értelmezéséről, és arról, melyek azok a témák, amelyeket fel kell dolgozni. Ekkor merült fel a nemesség problémája. Ezzel a középkorkutatók jöttek, ők ugyanis kutatásaik során nemesek saját kezű aláírásaira bukkantak azokból az időkből, amikor még nem állandósult véglegesen a vezetéknevek írásmódja. A nemesek között voltak, akik szlovákul írták az előnevükben szereplő helység nevét, s ebből azt a következtetést vonták le, hogy valamiféle szlovák etnikai tudattal rendelkeztek. Vita kezdődött arról, hogyan kellene írni a nevüket, amelyek a későbbi idők folyamán, a 17., 18. században magyar alakban rögzültek. Szembesülve ezzel a problémával, a szlovák történészek igyekeztek valamiféle szlovák szubsztrátumot kiszűrni az amúgy nemzetiségi szempontból közömbös nemességből. A véleményeket, álláspontokat tisztázó szakmai viták felettébb szükségesek, és odáig helyes a dolog, hogy a nemesség a szlovák történelemben is jelentős szerepet játszott. Véleményem szerint azonban ad absurdum vitték a dolgot, amikor arról volt szó, hogyan lehetne integrálni a nemességet a szlovák történelembe.

Úgy tudom, ön szem- és fültanúja volt ezeknek a vitáknak.

Mint végzős történész szakos végighallgattam ezeket az eszmecseréket. Eleinte nem volt egészen világos, hogyan alakulnak az álláspontok, de végül az egész bizonyos nyelvi purizmusba torkollott. Vagyis az az igyekezet, hogy ezt a társadalmi csoportot be lehessen emelni a mi tanulmányozandó problémakörünkbe, végül olyan alakot öltött, hogy ha már a szlovák nemesség tagjaiként definiálhatók, akkor a nevüket is szlovákul kell írni. Ez az álláspont bizonyos mértékig akár el is fogadható, mert lehet, hogy ezek az emberek rendelkeztek több-kevesebb etnikai tudattal, ám ez identitástudatuk számos elemének csak az egyike volt. Jóval lényegesebb volt, hogy az illető nemes-e avagy sem, ez volt az alapvetően meghatározó. Ugyanígy a felekezete: hogy katolikus-e avagy protestáns. Emellett fontos volt az is, hogy magyarul, szlovákul, németül vagy horvátul beszélt-e, de ez lényegében abban a multietnikai közegben természetes volt, egyáltalán nem ez dominált. Az etnikai identitás nem volt meghatározó.

A transzkripció mellett érvelők számára mégis ez az elsődleges szempont.

Ők tulajdonképpen a nyelvet a történelmi valóság fölé helyezték, ami véleményem szerint tarthatatlan álláspont. Itt van például Hajnóczy, aki Modorban született. A jakobinus mozgalom jelentős képviselője, óriási demokrata, de elsődlegesen mindig patriótának érezte magát. Az, hogy Hajnóczynak írta a nevét, a társadalmi felemelkedését hivatott jelezni, azt, hogy plebejus létére olyan funkciót töltött be, amely csak a nemesek számára volt fenntartva. Számára ez a név a társadalmi ranglétrán való feljebb jutás mutatója volt. Tehát annak, hogy így írta a nevét, különböző okai voltak, és a történésznek arról ítélkezni, hogy azok mai szempontból erkölcsösek, helyesek voltak-e, teljesen irreleváns. Nem tudom, miért kellene átírnom bárkinek is a nevét, ha fennmaradtak a saját kezű aláírásai, amelyek megfelelnek az adott kor normáinak. Nem dolgom eldönteni, hogy azok a mai kor történelemfelfogásának megfelelnek-e vagy sem. A Svätojánsky-Szentiványikat a 16. századig írhatom Svätojánskyknak, mert amíg véglegesen nem rögződött a vezetéknevük írásmódja, predikátumukban használták a Svätý Ján-t is, de a 19. században a Szentiványit már nem fogom szlovákosított alakban használni, ha e név viselője magyar identitástudattal rendelkezett, a magyar etnikumhoz tartozónak vallotta magát, netán részt vett a magyar nemzeti mozgalomban. Az utóbbi esetben teljesen logikátlan szlovák alakban írni a nevét.

Pedig még a szlovák történészek által annyit kárhoztatott Apponyit is sokszor láttam ilyen alakban előfordulni szlovák szövegekben.

Szegény Apponyi, ő még jól járt, mert az ő nevének kettős írásmódja van: 1918-ig Aponi, de 1918 után már Apponyi. Éppen ez volt az egyik probléma: meddig használni a szlovák írásmódot? A legmérsékeltebb álláspontot az időközben elhunyt Vincent Sedlák levéltáros képviselte. Azon a véleményen volt, hogy csak a késő középkor azon személyiségeire vonatkozzon, akik nem láttak el valamilyen hivatalt, közméltóságot, s ezáltal a nevük nem került a köztudatba egy bizonyos állandósult alakban. Ő legfeljebb 1848-ig tartotta megengedhetőnek a szlovák írásmód használatát. Számára ez volt az a végső határvonal, amely után már nem képezheti vita tárgyát, hogy Petrovič-e vagy Petőfi. Petrovičként született, de magyarnak vallotta magát, a magyar kultúra képviselője volt, nem fogom hát Alexander Petrovičnak írni. Ahogy a magyar nacionalizmus – sőt, sok kollégám által a magyar sovinizmus – legjelentősebb képviselőjének tartott Kossuthot sem Košútnak, hisz ez képtelenség. Végül mégis a Szlovák Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének radikális álláspontja győzött: azoknak, akik a történelmi Magyarország fennállása során valamilyen módon szerepet játszottak a szlovák történelemben, szlovák ortográfiával írandó a neve. Minek az alapján döntsem el, hogy az illetőnek volt-e avagy nem volt köze a szlovák történelemhez? És miért csak a magyarok vonatkozásában? Ha a nyelvet normának tekintjük, miért csupán egy etnikummal szemben? Ez ellentmond a tudományos meg-győződésemnek.

Nincs egyedül ezzel a véleményével?

Felnőtt egy nemzedék, amely ezt az egész törekvést és a végkifejletét a szlovák nacionalizmus megnyilvánulásaként értelmezi. Ez a nacionalizmus nem kell, hogy tudatos legyen. A saját történelem birtokbavételének van ilyen aspektusa is. Ez valamiféle kései hajtása annak, ami másutt már rég lezajlott. Lehet, hogy ezeket a vitákat még a múlt század harmincas éveiben kellett volna lefolytatni, és eldönteni, kit sorolni be és kit nem a szlovák történelembe. Csakhogy akkor még nem működött professzionális szlovák történetírás, a szakma épp csak formálódott.

Tehát a szlovák történészek fiatalabb nemzedéke már nem tulajdonít akkora fontosságot a nemzetiségi szempontoknak?

Ma ez csak egy a számtalan, megvizsgálásra váró kérdés közül. Rengeteg olyan probléma van, amely felderítésre vár, és amely eredményesen kutatható, tekintet nélkül arra, hogy nemzeti szemüvegen keresztül nézzük-e a világot, vagy sem. Új, rendkívül érdekes, egészen más témák ezek, amelyek lényegében jobban megvilágítják a múlt történéseit. Itt nem lényeges, hogyan írjuk például Hajnóczy nevét: tekinthetem őt úgy is, mint a korai szlovák nemzeti mozgalom képviselőjét, mert a történelmi Magyarország föderalizálását szorgalmazta. Ugyanakkor egyenlő jogokat igényelt az ország minden lakója számára, függetlenül azok nemzetiségi, felekezeti, sőt rendi hovatartozásától. Ebből a megközelítésből teljesen más fog minket érdekelni Hajnóczyn. Tehát téma van elég, ráadásul ma már külföldön is lehet publikálni, ahol nem jelent problémát, hogyan írjuk ezt vagy azt a nevet. De mit tegyen a szegény fordító? Megtörtént, hogy exkluzív, gyönyörű katalógust adtak ki egy kiállításról, amely 16.–18. századi nemesi portrékat mutatott be. A jeles famíliák neveit persze szlovákosított alakban írták, és a szerencsétlen fordító is így vette át őket. Nagy élvezettel olvashattam az angol szövegben Ilešháziról, Trencsén vármegye nevezetes ispánjáról, Čákiról és másokról. Ha egy angol ennek a katalógusnak az alapján kívánna tájékozódni, Ilešházit egyetlen lexikonban sem találná meg, az egy szlovák életrajzi lexikont kivéve, amely természetesen szlovákul íródott. És épp az ilyen fordításoknál derült ki, hogy nálunk történelmi szövegeket csak azok fordíthatnak, akik olyan otthonosan mozognak a történelmi reáliákban, hogy pontosan tudják, hogyan kell írni egy család nevét 1918-ig, és hogyan 1918 után, miközben ugyanarról a családról van szó. De facto ezt követeljük a fordítóinktól, amit teljesen abszurdnak tartok. Hangot is adtam ennek a véleményemnek az említett katalógusról írt recenziómban, amire nyugodjon Pavol Horváth egy hosszú írással reagált.

Horváth milyen területtel foglalkozott?

A korai újkorral. Én egyébként Pavol Horváthot rendkívül tisztelem, azt hiszem, sokáig nem lesz Szlovákiának olyan kiváló történésze, mint amilyen ő volt. A magyar történelmi nevek transzkripciójával azonban olyasmit indított el, amivel nem tudok azonosulni. És a válasza megjelenése után két-három évvel megmutatkozott, hogy nem vagyok egyedül. Sok szerző tiltakozott az ellen, hogy a szerkesztők, lektorok átírják és szlovákosított formában jelentetik meg a kézirataikban szereplő neveket. Ebből kifolyólag gyakran voltak konfliktusok, és megindult egy kezdeményezés, hogy újratárgyalják a transzkripció kérdését. Végül az SZTA Nyelvtudományi Intézete, ahol időközben nagyrészt kicserélődtek az emberek, 1999-ben összehívott egy kollokviumot.

Ez milyen eredménnyel zárult?

Végeredmény nem volt, csupán izgalmas eszmecsere, pro és kontra hangzottak el érvek. Jelenleg vihar előtti csönd van. Egyre általánosabb az a meggyőződés, hogy ezt a kérdést végre meg kell valahogyan oldani, mivel a jelenlegi helyzet tarthatatlan. A transzkripció hívei között is akadnak, akik valamelyest engedtek az álláspontjukból. Már a nyelvészek közül is többen osztják azt a véleményt, hogy az érvényes norma nem túl szerencsés.

Hogyan összegezné a jelenlegi helyzetet?

Ez az egész probléma abból a törekvésből fakad, amely egy szűk nemzeti látószögből kívánja bemutatni a történelmet. Ilyen törekvések máshol is voltak, csak éppen jóval korábban. Korlátozott fejlődési lehetőségei következtében a szlovák történetírás nagy késéssel került ebbe a stádiumba. Ez az egyik dolog. A másik számunkra, ötvenesek és fiatalabb történészek számára: tisztázni, mi a lényeges a történelemben. A nemzeti mozgalom egy meghatározott időszakban volt domináns, eleinte csupán a lakosság egy szűk rétegében, tömeges jellegűvé csak a 19. század végén vált. Differenciálni kell tehát, nem lehet a modern nemzet jellemzőit utólagosan ráruházni olyan emberekre, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy létezik valamiféle nemzeti mozgalom, és ebből kifolyólag nem is érezhettek vele közösséget. A problémának etikai vetülete is van, amit leegyszerűsítve így fogalmaznék meg: megengedhetetlen, hogy egy helyesírási szabály szabja meg, hogyan kell írni a nevét olyan embereknek, akik nem tudnak védekezni, mivel már két-háromszáz éve halottak. Tisztelnünk kell a történelmet, amelyet sem a nyelvre, sem bármi másra hivatkozva nincs jogunk átírni. Ezzel kapcsolatosan gyakran eszembe jut az időközben elhunyt Ľubomír Lipták rendkívül élesen megfogalmazott gondolata, amelyet az egyik vita alkalmával fejtett ki: ha valakit a nácizmus alatt meg akartak semmisíteni, elvették a nevét, és a karjára egy számot tetováltak. Ez az érvelés is megerősített abban a meggyő-ződésemben, hogy tiszteletben kell tartani azt, ami volt, beleértve a nevek írásmódját. Elvégre a magyarosított nevek is az adott korról vallanak, arról a nyomásról, amely a 19. században nevük ilyenfajta írására kényszerítette az embereket, esetleg maguk önként változtatták meg – a kényelemszeretet vezérelte alkalmazkodásra ma is akadnak példák. Mindenesetre olyan jelenségről van szó, amely sokat elárul az adott korról – miért hadakozzunk hát ellene?

Jelenleg min dolgozik?

Olyan témával foglalkozom, amely úgyszólván az egész történelmi Magyarország területét felöleli: vallási menekültek a 17. században, az 1674-es pozsonyi vértörvényszék után. Lényegében a protestánsok – mind a kálvinisták, mind a lutheránusok – egész kulturális elitjét elüldözték a Habsburgok uralta területekről. Az elűzött prédikátorok és tanítók történetét a magyar historiográfia már színvonalasan feldolgozta. Magyarországon ünnepi rendezvényeken emlékeztek meg a gályarabságba vetett lelkészek szabadulásának 325. évfordulójáról, nálunk az embereknek talán az eszébe sem jutott, hogy ilyen is volt itt. A lutheránus hitük miatt üldözöttek története még nincs kellőképpen feldolgozva. Eddig főleg csak az irodalomtörténészek foglalkoztak velük, mivel többen közülük megírták hányattatásaik történetét. A történelmi háttér és a szélesebb összefüggések feltárása azonban még hiányzik. Most ezen dolgozom, a fejemben már formálódik egy könyv is, remélem, sikerül megírnom.

Mi adta az indíttatást ehhez a témához?

Egyik előző munkámhoz Institoris Mosóczy – vagy ha úgy tetszik, Mošovský, de ő következetesen Mosóczynak írta magát – levelezését tanulmányoztam át a pozsonyi líceumi könyvtárban, ott bukkantam rá az üldözött protestáns lelkészekkel kapcsolatos dokumentumokra. Eredetileg csupán egy bizonyos adatot kerestem, s mivel tudtam, hogy Mosóczy levelezésében találok rá utalást, olvasni kezdtem a leveleket. Hallatlanul izgalmas világ tárult elém, amelyben meglepően gyorsan terjedtek és cserélődtek a hírek, hazai eldugott vidéki paplakok lelkészei németországi kollégáikkal alig egy-két éve megjelent könyvekről folytattak beható értekezéseket, és vitatták meg a világ dolgait. Hogy milyen intenzív kommunikáció folyt egymástól távol élő emberek között, mutatja a líceumi Mosóczy-hagyaték 4500 levele. Képtelen voltam abbahagyni, elolvastam az összeset, ami persze évekbe telt, de ennek köszönhetően sikerült újraértelmeznem Mosóczy szerepét és működését. Számos magyar vonatkozás is található a 95 százalékban latin, elvétve német, még kevesebb szlovák és magyar nyelvű levél között. Már felhívtam rájuk pár magyar történész ismerősöm figyelmét.

El tudok képzelni néhány kutatót, akik inkább meghagynák maguknak az ilyen információt.

Nem tudom. Egy biztos: én nem tartozom közéjük.