Hiányzik a lelkes, műértő közönség

„Nem tartozom az olyan komolyzenészek közé, akiket a közönségük szinte popsztároknak kijáró lelkesedéssel követ mindenhová”Somogyi Tibor felvételeTulajdonképpen az egész művészi pályája töretlen sikertörténet, a zongoristaként elért nemzetközi elismeréstől a karmesteri és zeneigazgatói álláson egészen a Midem életműdíjig, ő mégsem érzi magát sztárnak a komolyzene világában. Azt mondja, nem is foglalkozik ezzel, csak végzi a dolgát, mint ahogy az almafa terem – nem törődve azzal, hogyan fogadják majd a gyümölcsét.

Ha valaki 53 éves korára másodszor kap Kossuth-díjat, az talán már nem „csak” a művészi teljesítményének szól, hanem a társadalmi életben betöltött szerepének elismerése is. Gondolkozott ezen, amikor megkapta az értesítést?

Szerintem mindenféleképp a művészi pályámnak szólt, legfeljebb nem a zongorista teljesítményemnek. Az utóbbi években inkább karmester vagyok, de számomra ez sem csupán kirándulás, mint ahogy soha semmi nem az, amit csinálok. Én nem egy karmesterkedő zongorista vagyok, hanem felelős zenekarvezető. Igyekszem a legjobb tehetségem és tudásom alapján végezni ezt a nevelői és irányítói munkát, és a díj indoklásában ez is benne volt. Szerénytelenül azt mondhatnám, hogy talán nem is teljesen alaptalanul, mert nagyon sok energiát fektettem abba, hogy ez a zenekar most itt tart színvonalban, a próbák és a művészi munka hatékonyságában, a repertoár terjedelmében egyaránt. Ebben az évadban ugyan a repertoár bővítése kissé visszaszorult, mert a költözés előtt azzal riogattak, hogy a hirtelen megemelkedő nézőszám miatt népszerűbb műveket kell műsorra tűznünk, de az aggodalom feleslegesnek bizonyult. Ezért is folytatjuk a kísérletezést a jövő évadtól még nagyobb mértékben – gondolok itt nem csak a magyar publikum számára eddig kevésbé ismert szerzők, vagy ismert szerzők ismeretlen műveinek a bemutatására, hanem akár a műfajok összeházasítására is.

Ön az elsők között volt, akik szorgalmazták a Nemzeti Hangversenyterem felépítését, még akkor is, amikor sokan túlméretezettnek tartották az igényt, és támadták a kezdeményezőket. Elégedett az eredménnyel?

Teljesen jogos és természetes igény volt a magyar zenészek részéről, hogy legyen már végre egy ilyen koncertterem és ebben valamennyien egyetértettünk. Ki merem jelenteni, hogy Budapesten a világ egyik legjobb koncertterme épült fel, tökéletes akusztikai alapokkal, és az, hogy ezzel a lehetőséggel, hogyan tudunk élni, már rajtunk, zenészeken múlik.

Voltak, akik amiatt is támadták, hogy a Nemzeti Filharmonikusok úgy költöztek be az épületbe, mintha magától értetődő lenne, hogy ez a jog ezt a zenekart illeti.

Mert így is van, természetes dolog, hogy itt vagyunk, mert ez mégiscsak az ország első zenekara és nem csak egy zenekar, hanem énekkar és kottatár is. Sokan talán nem bírják megemészteni, hogy ebből a lerobbant zenekarból sikerült egy európai színvonalú zenekart faragni, pont nekem, aki már épp elég karriert csináltam mint zongoraművész, de én senkinek nem állok az útjában. Csak a középszerűek hiszik azt, hogy mások veszik el tőlük a lehetőségeket és akadályozzák meg az ő sikerüket, az igazán tehetségesek tudják, hogy a saját dolgukra kell figyelniük és soha nem másokra.

Mennyire kell egy karmesternek tisztában lennie a terem műszaki paramétereivel. Tudnia kell, mire képesek a zengőkamrák, a leereszthető hangvetők és hangsugárzók, vagy ez a mérnökök dolga?

Mindezzel tisztában kell lennem, bár csupán annyi volt a dolgom, hogy jelezzem az optimumot az alkotóknak. A nem hivatalos megnyitó után, január 8-án én el is mondtam Russel Johnsonéknak, hogy az alappal elégedett vagyok, bár az általa tervezett termek nagy részében – és ez a budapesti is ide tartozik – pontosan a karmester, illetve az első hegedű vonalának helyszínéről szól a legrosszabban a terem. Amennyi hátránnyal jár ez az elrendezés a karmesterre nézve, annyi az előnye a közönség és a többi zenész számára, úgyhogy én örömest vállalok ennyi hátrányt, hiszen más hazai termekkel összehasonlítva ez is nagyon jót jelent.

A laikus zenehallgatónak hogyan mondható el, hogy mit „tud” ez a terem, amit a többi nem?

Nem biztos, hogy ezt a hallgatóknak a legapróbb technikai részletekig meg kell magyarázni. A lényeget úgyis hallják és ez a fontos. Én még azt sem tartom helyesnek, hogy ezt a termet minduntalan össze akarják hasonlítani a Zeneakadémia Nagytermével, mert ez alapvetően más terem. Itt eleinte talán kissé távolinak tűnik a hangzás, de mégis hihetetlenül plasztikus és ennek köszönhetően sokkal jobban szolgálja a zenét, mint a közelebbi, de elmosódott akusztika.

Az ideálishoz közeli állapot egy hangversenyteremben ma már csak ilyen műszaki megoldásokkal, berendezésekkel érhető el? Elképzelhetetlen, hogy úgy mint a múltban, felépítenek egy termet, amelynek hangvetők és zengőkamrák nélkül is jó az akusztikája?

Nagyon sok régi termet, amelyeknek kiváló a hangzása, akusztikai szempontból egyáltalán nem terveztek meg előre, csak nagyon értettek az építészethez. Meggyőződésem, hogy például még maga Wagner sem sejthette, milyen csodálatos hangzása lesz a bayreuthi színházteremnek. Nagy termek akusztikai kezelésében inkább otthon voltak száz-kétszáz éve, mint manapság, amikor egész építészet alapelve a tér minél jobb kihasználása. A mai nagy hangversenytermeket már minden esetben gondos akusztikai előmunkálatokkal tervezik, és az ilyen cipősdoboz alakú termeknél a legkönnyebb előre kiszámítani, beprogramozni a hangzást.

A hangversenyterem nézőterének ezerhétszáz férőhelye most estéről estére megtelik, de ebben nyilván benne van az új iránti kíváncsiság is. Van Budapesten és környékén annyi zeneértő, zeneszerető ember, hogy a későbbiekben se muzsikáljanak üres széksorok előtt?

Ettől nem tartok, mert január óta teltházasak a nagyterem zenei eseményei. Azt gondolom , hogy ez az új terem, nem csak a nézők kíváncsiságát, hanem a zenészek teljesítményét is fokozza, sőt, olyan inspirációt nyújt, amely akár új művek írására is késztetheti az alkotókat. Abban is biztos vagyok, hogy aki egyszer eljön ide és fogékony a komolyzene iránt, az rendszeresen visszajár majd – persze, ha a műsor is olyan lesz, hogy nem csak az igényeit elégíti ki, hanem a kíváncsiságát is felkelti.

A kettő között nem lehet egyszerű megtalálni az egyensúlyt, hiszen a komolyzenei koncertek közönsége is leginkább azt akarja hallani, amit jól ismer.

Sokszor nem lehet tudni, hogy valóban értő közönségnek játszunk vagy olyanoknak, akik azért ülnek ott, mert egy bizonyos szint felett a koncertlátogatás is hozzátartozik az életstílushoz. A közönség szavát, mint abszolút jogos reakciót nem vonom kétségbe, de azt ki merem jelenteni, hogy az a szakértelmi szint, amely a harminc-negyven évvel ezelőtti budapesti közönséget jellemezte, ma már nincs sehol. Ezt az értékválságot is a rendszerváltás hozta magával – egyre kevesebben tanulnak zenét, egyre kevesebb idő jut arra, hogy az emberek otthon zenét hallgassanak, arra pedig szinte alig akad példa, hogy vasárnaponként összeül vonósnégyesezni az orvos, az ügyvéd, a tanár meg a patikus – és ezáltal megváltozott a közönség is. Sokkal lanyhább, érdektelenebb lett, nemigen tud lelkesedni és felháborodni sem. Itt már megbukni is csak akkor lehet, ha az előadás botrányosan rossz, mert vége annak a közönségnek amely pontosan el tudta helyezni a hallott produkciót és művészt a világ komolyzenei palettáján. Ma inkább divatos nevek vannak, akikre illik elmenni, és langyos fanyalgás, amivel gyakran épp a hozzá nem értést leplezik. Ezt nyilván a lehetőségek bővülése is magával hozta, ma már nem nagyon számít ünnepnek semmilyen zenei rendezvény, a kultúra is olyasfajta fogyasztási cikk lett, mint egy rúd téliszalámi. A publikum a pénzéért szórakozni akar és véleményt nyilvánítani, ebbe pedig nem nagyon fér bele a lelkesedés. Először csak Lisztre vonatkozott ez a fanyalgás, de mára szinte mindenkit elért. Már ott tartunk, hogy hiába játszunk alig játszott Beethoven-műveket, rendre olyan visszajelzéseket kapok, hogy felesleges volt elővenni, amikor ott vannak a jól ismert darabok. Kialakult egyfajta konzumközönség, amely csak azt hajlandó befogadni, ami azonnal, primer módon hat, és mindent, ami új, ismeretlen, kapásból elutasít.

Pedig a zenészi léthez a kísérletezés öröme, a bukás keserűsége és a siker mámora is hozzátartozik, ezek nélkül nehéz lehet továbblépni. Önnek nem szegi kedvét ez az állóvíz?

Nekem semmi nem szegi kedvem, mert mindig dolgozom és mindig hiszek abban, hogy vannak, akik pontosan értik az indítékaimat és a céljaimat. Teszem a dolgom, a legjobban ahogy csak tudom, nem azzal foglalkozom, hogyan fogadják, mert, ha jót csinál az ember, az valahol, valamikor ki szokott derülni.

Azért önről igazán nem mondható el, hogy elkerülték a hangos sikerek, komoly elismerések. Egy komolyzenész, akinél a sztárság nem ugyanazt jelenti, mint mondjuk egy popénekesnél. Ezt hogy éli meg?

Létezik a komolyzenében is a sztár fogalma mindennel, ami hozzátartozik, tehát fanatikus közönséggel, óriási honoráriumokkal, médiaszereplésekkel, de ez nem mindig jelenti a legjobb művészi színvonalat is. Az biztos, hogy ebben az értelemben én nem vagyok a csúcson, nem tartozom az olyan komolyzenészek közé, akiket a közönségük szinte popsztároknak kijáró lelkesedéssel követ mindenhová. Például Mischa Maisky mellett ezt a feltétlen rajongást tekintve én csak egy epizodista vagyok, de ez nem feltétlenül baj. Elégedett vagyok azzal, ahogy állok a börzén, nem kívánom magamnak ezt a fajta űzött popsztárságot, mert ez nem is érdekel. Ha érdekelne, tudnám, mit kellene érte tennem, és nem is telne nagy erőfeszítésembe, de sokkal kevésbé szeretném, amit csinálok. ĺgy viszont megmarad az a jóleső érzésem, hogy örömömet lelem a munkámban, nem is csinálom rosszul és néha még el is ismernek.

Annak, hogy vendégkarmesterek lépnek fel egy-egy zenekarral, néha szintén ilyen közönségcsalogató mellékíze van. Ön szerint tanulnak is a zenészek valamit a pár napos közös munkából?

Nem szeretem a vendégkarmesterkedést, ugyanúgy, mint ahogy a zenei versenyeket és a mesterkurzusokat sem, mert ezek mind az impresszárióknak meg a közönségnek szánt megmozdulások és nem a zene javát szolgálják. Lehetetlen, hogy egy vendégkarmester egy hét alatt meg tudja az adott zenekar profilját változtatni, vagy akárcsak stílusjegyekkel tudná gazdagítani. A versenyek lehet, hogy technikai értelemben adnak bizonyos lökést, ám ugyanakkor meg is fosztanak az egyéni jegyektől, mert uniformizálnak, és mesterkurzusok sem tudnak pótolni többéves nevelőmunkát. Nem is nagyon szoktam elfogadni hasonló meghívásokat, mert elsősorban a Nemzeti Filharmonikusoknál van szükség a jelenlétemre. Természetesen, hozzájuk is meghívok időnként más karmestereket, azért, hogy a zenészek lássák: vannak az enyémtől eltérő látásmódok, zenei megközelítések, ízlések, és így alakíthassák ki a saját értékrendjüket. Persze, ki is kell választani, kit hívunk meg, és a fő szempont nem az, hogy a koncepciója hasonlítson az enyémhez, hanem az, milyen komolyan dolgozik.

Tapasztalta már azt is, hogy egy vendégkarmester kifejezetten rontott a zenekar hangzásán, a munkához való hozzáállásán?

Még a legrosszabb vendégkarmester is csak akkor kelthet zavart egy zenekarban, ha annak nincs egységes koncepciója. Amelyik zenekarnak van véleménye a zenéről, azt nem lehet szétzilálni és reményeim szerint a Nemzeti Filharmonikusok már közel vannak ehhez az állapothoz. Kétféle véleményt szoktak megfogalmazni róluk a hozzáértők, az egyik az, hogy kezd a zenekar úgy szólni, mintha én zongoráznék, a másik pedig az, hogy csak az én kezem alatt szól jól. Az elsőt természetesnek tartom, hiszen azokat a hangzásarányokat, azt a fajta dallamvezetést kívánom meg tőlük, ahogy én zongorázom, a másiknak viszont nem örülök, mert azt jelenti, hogy még nem jutottak el olyan fokra, amikor már anyanyelvi szinten be tudják építeni a játékukba egy másik karmester elképzeléseit is.

Nem ezt hívják úgy, hogy a zenekar saját stílusa?

De, és az is igaz, hogy a régi nagy zenekarok is mind magukon viselték a vezető karnagyok egyéniségének a bélyegét. Ez kell, egy zenekar akkor jó, ha jól azonosítható stílusa van, de ez nem jelentheti azt, hogy mindent egyformán játszik, függetlenül attól, ki áll a karmesteri pulpituson.

Ha ön mégis vállal vendégkarmesterkedést, milyen jelekből tudja felmérni az adott zenekar képességeit?

Először mindig eljátszatom az egész művet és általában azzal a kevéssel foglalkozom, amin egy hét alatt lehet változtatni. Általában egy standard zenekari műből minden kiderül: a vonóskar állapota, a fúvósok intonációja a ritmikai és technikai készség. Sokszor ez sincs teljesen rendben, de a vendégkarmester dolga azért is nagyon nehéz, mert nem mondhatja meg nyíltan, amit gondol. Komoly diplomáciai érzék is kell ehhez a munkához, nem lehet belegázolni a zenészek lelkébe, még akkor sem, ha szarvashibákat vétenek, mert nagyon könnyen kikérik maguknak, hogy őket bárki kioktassa. Nemrég például, a Pannon Filharmonikusokat dirigáltam Pécsett, és nagyon szépen dolgoztak, utána mégis azt vettem észre magamon, amikor a filharmonikusokkal próbáltam, hogy borzasztóan udvarias vagyok és szinte azon gondolkozom, hogyan figyelmeztessem őket a hibákra.

Az előny egy karmester számára, ha maga jól játszik valamilyen hangszeren?

Szerintem ez nem előny, hanem alapfeltétel. Egy jó karmesternek mindenképpen bírnia kell egy hangszert olyan fokon, hogy azzal akár koncertre is ki tudjon állni, mert ez nem csak nagyobb tekintélyt ad neki a zenészek szemében, hanem a munkáját is megkönnyíti. Sokkal nagyobb hatása van annak, ha a próbán odaülök a zongorához és megmutatom, mit képzelek el, mint ha hosszasan elmagyaráznám. A zene nagyon sokrétű dolog és egyáltalán nem baj, ha valaki több rétegében is otthon van, mert a tapasztalat és átélés csak hitelesebbé teheti a megszólalást. Persze, mindent szívvel-lélekkel, alaposan kell csinálni, hogy az embert ne érhesse a felületes szétszórtság vádja. ĺgy is szokták mondani, hogy egy zongorista maradjon a zongoránál és a suszter a kaptafánál. Maradok is, csak hát az a helyzet, hogy nekem éppenséggel több kaptafám is van.